A tömegpusztító fegyvereket illetően meglepően találékony volt az emberiség a történelem során. Az ókori hettiták fertőzött kosokat küldtek az ellenség vonalai mögé. Két évezred alatt jutottunk el innen addig a méregig, amely milliókat képes rövid idő alatt elpusztítani.

fortepan_156176.jpg
Légoltalmi gyakorlat egy londoni óvodában 1937-ben. Fotó: Reklámélet folyóirat / Fortepan

Ha egy ilyen fenyegetésre gondolunk, akkor azonkívül, hogy több embert is képesek elpusztítani, az jut eszünkbe, hogy a használatuk nem fair – már ha szó eshet ilyesmiről egy háború vagy emberek megölése esetében. Nem csoda, hogy az 1139-es lateráni zsinat betiltotta a keresztény–keresztény konfliktusokban a számszeríjak használatát, mert a nyílvesszőt hatalmas erővel lőtte ki, és mert lesből is lehetett vele támadni. Előnyei ellenére a nyílpuska egészen kompakt, ellentétben mondjuk a brit hosszúíjjal, ami primitív felépítése ellenére gyakorlatilag bármit átlőtt a csatatéren, cserébe 130-150 fontos erő kellett hozzá. A hosszúíjászok a crécyi csatában 14 lovasrohamot fektettek el pusztán az íjaikkal. Nem csoda, hogy az ilyen íjat kezelők bal karja, annak ízületei megvastagodtak, gerincük pedig torzult – olyannyira, hogy a korabeli sírokban talált csontvázakon is látszik a különbség. 

A kutak, ivóvíz megfertőzése állandó hadászati fogás volt, az ókori hettiták nyúlpestissel fertőzött kosokat küldtek az ellenség vonalai mögé. A Krím félszigeten álló, ma Feodoszijának nevezett Kaffa városát a 14. században ostromló tatárok körében kitört a pestis, ők azonban hajítógéppel a városba lőtték az ebben elpusztult lovakat – a védők a kitörő járvány hatására feladták Kaffát. A gyarmatosítás korának közhelyszámba menően felemlegetett eseménye az őslakosoknak kiosztott, himlővel fertőzött takarók története. És bár úgy néz ki, hogy erre mindössze egyszer volt példa, a Fort Pitt nevű erődöt ostromló delavárok esetében – a létesítményben éppen himlőjárvány dúlt –, az kevésbé bizonyítható, hogy hatékony módszer lett volna. Úgy néz ki, a Fort Pitt-beliek éppen a delavároktól kapták el a himlőt, de az, hogy megpróbálkoztak ilyesmivel, sokat elárul a gyarmatosítók hozzáállásáról az indiánokhoz.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/4. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!  

A tömegpusztító fegyverek aranykora a modern időkkel kezdődött. 1867-ben Alfred Nobel feltalálta a dinamitot, a tűzerő pedig hatvan év alatt a hússzorosára emelkedett. De a klasszikus fegyverek mellett megjelentek az új eszközök: a lángszórók és a vegyi harcviselés. Amikor az első világháborúban a német haderő megakadt az észak-franciaországi fronton, és elkezdett kialakulni a sokáig tartó, embereket felfoghatatlan számban felőrlő lövészárokharc, kapóra jöttek a harci gázok. 

Portret_van_Professor_Fritz_Haber,_een_chemicus_uit_Duitsland_(foto_1918-_1934),_SFA002023057.jpg
Fritz Haber

Fritz Haber német vegyész a háború előestéjén szabadalmaztatott technológiája nagy mennyiségű ammónia gyártását tette lehetővé. Eleinte a műtrágyaiparban hasznosították a módszert, viszont hadászati értéke hamar kiderült, főleg nagy mennyiségű robbanóanyag előállításánál. Egyúttal Haber vetette fel és szorgalmazta a klórgáz harctéri bevetését, szigorúan tartályokból kiengedve, ez ugyanis nem ment szembe az 1899-es hágai tiltással, ami szigorúan szabályozta a fojtógázok használatát – lövedékekben.

Békében az emberiségért, háborúban a hazáért – vallotta. És bár Haber szorgalmazta a klórgáz első bevetését, a franciák már 1914 augusztusában etil-brómacetáttal töltött könnygázlövedékekkel lőtték a németeket, kevés sikerrel, mire válaszul a németek is hasonlóképp lövöldöztek vissza, szintén sikertelenül. 1915. április 22-én a második ypres-i csatában a németek klórgázt engedtek a francia vonalakra. A tüdőkárosító, fulladásos halált okozó gáz azért is volt kézenfekvő, mert nagymértékben keletkezett a vegyi üzemekben. A módszert Haber dolgozta ki, később Nobel-díjat is kapott az ammóniaszintézisért. 

A vegyész saját indíttatásból kezdett dolgozni a klórgázprojekten, kötelességének tekintette, hogy hatékony fegyvert adjon hazája kezébe. Felesége, Clara Immerwahr, aki szintén vegyész volt – és egyúttal az első nő, aki egyetemen doktorált Németországban –, ellenezte a harci gázok bevetését, mert szerinte a tudományt csakis konstruktív célokra lehet felhasználni.

fortepan_76797.jpg
Férfiak gázálarcban. Fotó: Klenner Aladár / Fortepan

A klórgáz veszélyessége már akkor kiderült, amikor egy üzemi baleset során a felszabadult vegyi anyag megölte Haber egyik kollégáját, Otto Sackurt. Clara Immerwahr a tudomány perverziójának és a barbárság jelének tartotta, de arra, hogy mindez elhangzott, nincs megbízható forrás. Úgy tűnik, a konkrét mondatok a visszaemlékezők fantáziájának eredményei. Ettől függetlenül Clara Immerwahr nem nézte jó szemmel Haber munkásságát. Fiuk, Hermann születése után egyre inkább elszigetelődött a tudományosságtól, és Haber sikereiből nem mint kutatótárs, hanem a tudós feleségeként részesült. Az ypres-i gáztámadás után előléptették Habert, ennek örömére fogadást tartott otthonában. Azon az éjjelen az asszony állítólag összeveszett a vegyésszel, majd férje szolgálati fegyverével mellkason lőtte magát. A lövés nem végzett vele azonnal, fia, Hermann talált rá az asszonyra, Clara Immerwahr a kezei között halt meg.

Fritz Haber felesége halálának másnapján a keleti frontra utazott felügyelni a harci gáz bevetését. Megpróbált otthon maradni, de nem kapott engedélyt. A tudós tartott tőle, hogy háborús bűnösként felelősségre vonják a versailles-i békét követően, de talán mert egyik oldal sem volt bűntelen, fel sem merült az eljárás. 

A náci hatalomátvétel után Habernek menekülnie kellett abból az országból, amelyikért bármit megtett volna.

Ennél szörnyűbb csavart is tartogatott Fritz Haber sorsa: köze volt a korábban rovarirtásra, vasúti kocsik fertőtlenítésére használt Zyklon-B kifejlesztéséhez. Ahhoz a vegyi anyagéhoz, ami végül több millió zsidó ember halálát okozta, köztük Haber barátaiét és rokonaiét.

A vegyész 1933-ban Angliába látogatott, ahol – amellett, hogy Ernest Rutherford atomfizikus a háborúban játszott szerepe miatt elutasította, hogy kezet fogjon vele – felajánlották neki a közel-keleti Sieff Kutatóintézet vezetését. 1934 januárjában el is indult, azonban egészségi állapota rosszra fordult: a hónap végén egy bázeli szállodában hunyt el. Fritz Haber és Clara Immerwahr fia, Hermann is menekülni kényszerült előbb Németországból, majd Franciaországból, végül az Egyesült Államokba emigrált. Itt lett 1946-ban öngyilkos. Lánya, Claire Haber Chicagóban azután vett be halálos mennyiségű ciánt, miután megtudta, hogy a klórgáz hatásainak ellenszerére irányuló kutatását leállítják, mert az atombomba-kutatások elsőbbséget élveznek. 

A világháborúban a klórgáz nem bizonyult kellőképpen hatásosnak, mert bár szörnyű halált okozott, relatíve könnyen lehetett ellene védekezni, akár vizelettel átitatott kendőt az arc elé szorítva, ugyanis az ammónia semlegesíti a klórt. Válaszként a franciák bevetették a foszgént. A vegyi anyag szaga a frissen nyírt fűre emlékeztet – más források szerint dohos szénára –, és szintén a tüdőt roncsolja. 1917-ben megjelent a mustárgáz, amely tüdősérülések mellett a szemet, a bőrt és a nyálkahártyát is támadta. Bár nem annyira halálos, viszont gyakran hetekig is kifejti hatását.

Ekkorra már bevett gyakorlatként lőttek gázzal töltött lövedékeket a frontvonalakra. Ezek közül a lövedékek közül nem mindegyik robbant fel, és máig megtalálhatók a belga–francia határvidéken. A németek a fel nem használt anyagok nagy részét a Balti-tengerbe süllyesztették, a korrodálódó lövedékekből felszabaduló kén-mustár gyakran gyantaként mosódik partra, és ilyen formában is képes égési sérüléseket okozni. Az első világháborúban több tízezer tonna harci gázt vetettek be, az ilyen hadviselés áldozatainak száma 1,1 millió volt, közülük nyolcvanötezren haltak bele a mérgezésbe. A britek statisztikái szerint a gáztámadásban megsérültek hetven százaléka hat héten belül újra bevethető volt. 

Az ammóniaszintézisnek, Haber találmányának köszönhetően a műtrágya egyre elterjedtebbé vált, nőtt a terméshozam, ezzel együtt viszont a gyomnövényekkel és kártevőkkel is le kellett számolni, gyomirtókra és rovarölő szerekre volt szükség. Gerhard Schrader vegyész és munkacsoportja előállította az organofoszfátokat – a hatékony rovarirtó megalkotása mögött egy nemes gondolat, a világ éhezésének felszámolása állt. Ezek a szerves észterek erős hatást gyakorolnak az élőlények idegrendszerére. Akkoriban a katonai jelentőségű felfedezéseket jelenteni kellett, azonnal megvizsgálták a hatóanyagokat. Direkt erre a célra épült vegyi üzemben kezdték gyártani 1936-ban a tabun nevű színtelen, szagtalan ideggázt, bár a létesítmény csak 1942-ben kezdett teljes kapacitáson működni, így is tizenkétezer tonnát sikerült legyártani belőle. A gáz a nevét a taburól kapta, mert a tudósok szerint túlzás lett volna bevetni. A tabunt a Zyklon–B mellett használták koncentrációs táborok foglyainak meggyilkolására.

Szintén Schrader nevéhez fűződik a szarin és a szomán, ezeket viszont nehéz előállításuk miatt nem kezdték nagyobb mennyiségben gyártani, bár a szövetségesek félmillió tabunnal töltött lövedéket és százezer hasonlóan kialakított légibombát találtak a laboratóriumok elfoglalásakor. A világháború győztesei begyűjtve a német kutatási anyagokat – és nemritkán a tudósokat – elkezdték megvalósítani saját ideggázprogramjukat. A szovjetekhez kerültek például az ideggázgyártó üzemek. Bár magát Schradert is próbálták elcsábítani a nyugati hatalmak, végül Németországban maradt és a Bayernél helyezkedett el. Örült, hogy újra a növényvédelem területén dolgozhat, és úgy fogalmazott, a háború alatti tevékenysége a mérgező anyagokkal soha nem felelt meg a kívánalmainak. Az ideggázipar fejlődésének köszönhetően az ötvenes évekre a szarinnál és a tabunnál tízszer-százszor mérgezőbb vegyi anyagokat sikerült előállítani. 1961-ben megkezdődött a V idegmérgek gyártása, amelyeket fluor-foszfát vegyületből állítottak elő, ezek máig a legveszélyesebb ideggázok. 

Az idegmérgek gáz, aeroszol vagy folyadék formájában juthatnak a testbe belégzéssel vagy a bőrön át. A tüdőbe jutva szinte azonnal, míg a bőrön át 20-30 perc elteltével jelentkeznek a tünetek. Kis idegméregdózis csak kis mérgezést okoz, ami nyálképződéssel, orrfolyással, mellkasi nyomásérzettel jár. A pupilla összeszűkül, a látás romlik, gyakran fejfájás kíséri. Nagy dózis esetében nehézlégzés, köhögés, könnyezés lép fel. A váz izmai görcsösen összehúzódnak, és mert nem kapnak parancsot az elernyedésre, állandóan feszült, görcsös állapotban maradnak – a halál után is. Az izombénulás kiterjedhet a légzőrendszerre és a központi idegrendszer légzésközpontjára, az ebből fakadó fulladás okozza a halált. 

A VX ideggáz bőrön át felszívódva is százszor veszélyesebb a szarinnál, a halálos mennyiség 2-3 milligramm, míg a cián-hidrogén esetében 0,3 gramm. Ennyi VX gáz már száz emberrel is végezhet, elméletileg egy liter a szerből képes megölni egymillió embert. Ezzel a gázzal végezték ki 2017-ben Kuala Lumpurban Kim Dzsongun testvérét. Kim Dzsongnam húsz perccel a mérgezést követően életét vesztette. 

Az oroszok által 1971 és 1993 között fejlesztett novicsok állítólag öt-nyolcszor hatásosabb, mint a VX, a britek szerint novicsokkal mérgezték meg Szergej Szkripal volt orosz katonatisztet és kettős ügynököt, bár ő és lánya túlélte a támadást. Előtte 1987-ben egy fiatal vegyész, Andrej Zseleznyakov élhette át vétlenül a novicsokmérgezést. „Vörös és narancssárga körök jelentek meg a szemem előtt, és félelmet éreztem, mintha valami készülne” – nyilatkozta. Hallucinációkról panaszkodott, majd eszméletét vesztette, Zseleznyakov szervezetébe egészen apró dózis jutott, de koncentrációs nehézségei és más tünetei miatt rokkantnyugdíjas lett. A baleset idején huszonhat éves férfi ötévnyi szenvedés – májcirrózis, toxikus hepatitisz, idegkárosodás és epilepszia tünetei kísérték életét – után, 1993-ban elhunyt.

Az ideggázok elleni hatékony védekezésként az atropin beadását szokták ajánlani, azonban ezt közvetlenül a mérgezés után kell beadni, hogy esélye legyen a szervezetnek, a szarin esetében az időkeret egy perc. Potenciálisan halálos méreg, nevét a görög moirák egyikéről kapta, akinek az volt a feladata, hogy eldöntse, ki hal meg legközelebb.