Ugyanabban az átlagos – mondhatjuk: átlagosan jó – általános iskolában, ahol Marton Éva is énekelt az iskolai kórusban, mi volt az elképzelése, mi lesz a hivatása?
Hetedik-nyolcadik osztályos koromban ott, a Lónyay utcában csak egyet tudtam biztosan: nagyon vonzódom a zenéhez. Több éve tanultam zongorázni az ötödik kerületi zeneiskolában. Éreztem, hogy a zene olyan erőt jelent számomra, amitől nem szeretnék elválni. Az, hogy ebből az érzésből miféle elkötelezettség alakul, csak a gimnáziumi évek során derült ki számomra: felismertem, hogy nem leszek hangszeres muzsikus, hanem tudományos megközelítésben szeretnék foglalkozni a zenével. Előttem állt történész édesapám példája, ami mélyen megérintett. Amikor arról beszéltem neki, hogy engem a zenetudomány érdekel, azt mondta: „Gyere be hozzám a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába, ahol a mellettünk lévő szobában dolgozik Kodály és a csoportja. Megnézheted, mit is jelent a népzenével tudományosan foglalkozni.” Így is történt: Kiss Lajos és más tudósok fogadtak, Kodály akkor épp nem volt ott. Láttam a népdallejegyzéseket, a hatalmas gyűjteményt, érzékeltem a légkört, és végképp határoztam: ez az én irányom!
A konzervatóriumban zeneszerző szakra jártam, ez a képzés adta a legtöbb szakmai irányú ismeretet ahhoz, hogy érettségi után felvételizhessek az akadémia zenetudományi tanszakára.
A középiskolában már kellett kisebb darabokat komponálni?
Sugár Rezsőhöz kerültem, akit a legnagyobb tisztelet vett körül. Ő pontosan tudta, hogy néhányan nem komponista indíttatással jelentkeztünk hozzá, nem is úgy vettek föl. Évfolyamtársaimmal igen keményen dolgoztunk. Sugár Rezső bennünket is roppant szigorúan vett, mindent megkövetelt: az összhangzattani példákat gyorsan kellett zongorán előadni, tökéletesen modulálni, és minden más követelményt teljesíteni. Igyekeztünk az igényeknek megfelelni, és nem feleslegesen, mert valóban kinyíltak az ajtók a zenetudományi tanszak felé.
Nagyon fiatalon vették föl a Zeneakadémiára. Ez egészen ritka, hiszen nem hangszeres csodagyerek volt.
Igen, ez nagyon érdekes, mert elég magas volt a mérce a zenetudományi tanszakon. A két tanszakvezető, Szabolcsi Bence és Bartha Dénes a zenetudomány két kimagasló személyisége volt. Ide nem szoktak valakit érettségi után felvenni, sokan érkeztek másoddiplomásként. Az aspiránsnak dolgozatot kellett írnia egy olyan zenei témáról, ami foglalkoztatja. Terjedelmi és szakmai téren is magas színvonalat vártak el. Én Gesualdo madrigáljairól írtam, ami rendkívül érdekes zenetörténeti téma, engem nagyon vonzott. Különleges harmóniaszövéssel és disszonanciákkal, a saját korában is kivételes zeneszerzői készlettel és ambícióval komponált művekről volt szó. Magához láncolt a gondolat: itt van egy „merész” komponista, aki századokkal ezelőtt meglepő harmóniákkal és szabadsággal kezelte a zenét.
Ez a téma egy felvételiző részéről szokatlan választás volt, a tanároknak is újdonságot jelentett, sőt, láthatóan lelkesedéssel fogadták. Például Szabolcsi Bence azonnal leült a zongorához, és eljátszott egy madrigálrészletet. „Nos, így gondolja?” – kérdezte, és párbeszédet kezdeményezett – már a felvételin. Sodort a lelkesedés és az élmény, boldog voltam, hogy ilyen fiatalon, tizennyolc éves koromban bekerültem a magas szintű, tudományos képzést nyújtó tanszakra.
Még egy lényeges dolog volt: nekünk már a felvételin szakszövegeket kellett idegen nyelvre fordítani. Ilyen követelmény más tanszakokon nem vetődött fel. Bejelentettük, hogy milyen nyelven, németül vagy angolul, esetleg franciául vállaljuk az elénk tett szakszöveg fordítását. Találomra kinyitottak egy könyvet, megjelöltek egy passzust, mi felolvastuk, és magyarra fordítottuk.
Mi volt a különbség Szabolcsi és Bartha között?
Elég nehéz feladatot jelent két nagy egyéniség összehasonlítása, márpedig ők igazán kiemelkedő tudósok voltak. Mindketten Németországban, német egyetemen szereztek zenetudományi diplomát, minthogy Magyarországon akkoriban nem volt ilyen képzés. Az 1951-ben alapított zeneakadémiai zenetudományi tanszakon Bartha Dénes és Szabolcsi Bence folyamatosan együtt dolgozott.
Ami a karakterüket illeti, az az írásaikban is tükröződik. Szabolcsi Bence oldott, párbeszédet kezdeményező, nyitott személyiség volt. A művészetek egyetemes folyamatainak kontextusában helyezte el a kérdéseket, és amit szóban érintett, bemutatta zongorán. Odaült a hangszerhez, és azonnal zenei példákkal illusztrálta a témát. Ez káprázatos volt: korszaktól függetlenül évszázadok zenetörténeti jelenségeit nemcsak a fejében, hanem a kezében is hordozta. Páratlan felkészültség és igény jellemezte. Hárman-négyen voltunk egy órán, hetente kétszer két órára találkoztunk vele, szemben ült velünk, és állandó párbeszédre késztetett bennünket. Gyakran fordult hozzánk: „Hogy gondolják, kedves kollégák, mint látják ezt a kérdést?” Mindig társként próbált bevonni a diskurzusba. Mi ugyan kellően éreztük saját kicsinységünket, de igyekeztünk helytállni.
Ötödéves korunkban Kroó György tanár úr megszervezett egy rádióelőadás-sorozatot Szabolcsi Bence tanít címmel – amelyből később hanglemezsorozat is megjelent –, mert átérezte, hogy valamiképpen meg kell őrizni Szabolcsi fenomenális előadásmódját. A mi osztályunk (Boschán Daisy, Homolya István, Tímár Ágnes és jómagam) volt a részese azoknak az alkalmaknak, amikor a Szabolcsi-órákat a rádióban rögzítették.
Bartha tanár úr más típusú zenetörténész volt. Főleg a klasszikával foglalkozott, csodálatos Haydn-, Beethoven-kurzusokat tartott éveken át, és óráin a zenetudományi jelenségek megvilágítása került elő. Ő is hallatlanul dinamikus volt, legtöbbször lemezeket hozott, így mutatott be különféle kérdéseket. Zongorázni is kiválóan tudott, ő is gyakran élt ezzel az illusztrációs lehetőséggel. Robbanékony alkatú, sokoldalú, de szemléletében a zenei diszciplínára hangsúlyt helyező mesterként él az emlékeimben.
Mi történt a boldog zeneakadémiai évek után?
Miután végeztem, Ujfalussy József tanár úr hívott meg a Zenetudományi Intézethez. Mindenképpen a 20. századi magyar zenetörténettel és magyar szerzőkkel akartam foglalkozni, két okból. A férjem Károlyi Pál zeneszerző volt, akivel nagyon fiatalon házasodtunk össze, és ez azt jelentette, hogy az ő munkásságának a kapcsolatrendszerében éltem, a kortárs zenei koncerteken mindig vele voltam. Átéltem, átéreztem az ő nemzedékének, Durkó Zsoltnak, Bozay Attilának és más évfolyamtársaknak az alkotói kérdéseit. Időszerű volt számukra, hogy milyen módon lesz képes az új nemzedék megváltoztatni a Kodály-iskola utáni zeneszerzői nyelvezetet. Hogyan tudnak a fiatal magyar zeneszerzők a hatvanas évek kezdetén a nyugat-európai stílus újdonságaival megismerkedni? Mert az 1960-as évek elején már kezdtek beszűrődni az új törekvések: Viski János tanár úr lakásán meghallgathattuk az új bécsi iskola komponistáinak hangfelvételeit.
Ebben a forrongó, fiatal zeneszerzői világban éltem, amely nagyon lekötött, és ezt az érdeklődési irányt óhajtottam továbbvinni. Ujfalussy amúgy is egy 20. századi zenetörténeti osztály szervezésében gondolkodott. Először azonban Lajtha Lászlóval kezdtem foglalkozni, ő néhány évvel korábban, 1963-ban halt meg, s én ’66-ban végeztem. A 20. század első felének nagy alkotóegyéniségei éppen ez idő tájt kezdtek eltávozni körünkből: Weiner Leó 1960-ban, Kodály 1967-ben, és szinte feldolgozatlanul maradtak az utókorra a hagyatékok. A Weiner-hagyaték a Zeneakadémiára került, Lajtháé az özvegynél maradt, egészen Rózsika néni haláláig, sőt még azt követően is. Akkoriban ezekkel nem foglalkozott senki. A Weiner-centenáriumra (1985) a Zeneakadémia megbízásából Weiner lakásán nyílt emlékkiállítás, ennek kurátori feladataira engem kértek fel. Felkerestem volt tanítványait, illetve a külföldön élő rajongó növendékektől levélben kértem visszaemlékezést. Ezekből memoárkötetet adtam közre, amelyet a második kiadásban (Weiner Leó és tanítványai, Rózsavölgyi és Társa, 2003) kibővítettem, mert akkoriban élő lelkesedés mutatkozott a weineri örökség iránt.
A tájékozódás a Lajtha-hagyatékban elkerülhetetlenül vezette a népzene irányába.
Lajtha Kodállyal és Bartókkal igen szoros, olykor napi szintű érintkezésben egyidejű kutatói munkát folytatott, ő a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének keretében. Itt végzett munkásságáról, tudományos műveiről a szakirodalomban kevés ismeret maradt, kivéve a Népzenei monográfiák című sorozatot, amelyben a Zeneműkiadó az ötvenes évek közepétől közreadta Lajtha erdélyi és dunántúli gyűjtéseit. De például arról a kérdésről még a későbbiekben sem lehetett tájékozódni, hogy Lajtha hol és mikor gyűjtött népzenét.
A Néprajzi Múzeum irattárában a hetvenes évek második felében kutatást kezdeményeztem: az ott őrzött jelentésekből és a dokumentumokból lassan rekonstruálhattam Lajtha tudományos munkásságának eseménytörténetét. Az eredmények közlésére jó alkalmul szolgált számomra, hogy megbízást kaptam az Akadémiai Kiadótól, hogy A múlt magyar tudósai sorozatban kötetet írjak Lajtháról. Ez nagy megtiszteltetés volt: az első Lajtha-kismonográfia közreadása 1984-ben. Így kezdtem el Lajtha népzenekutatói tevékenységének vizsgálatát, a gyűjtőutak kronológiájának, helyszíneinek felkutatását. Ennek nyomán 1992-ben, a Lajtha-centenárium alkalmából elvállaltam az első Lajtha-életműkiállítás rendezését Sebő Ferenc közreműködésével. Először ezen a kiállításon vált vizuálisan is áttekinthetővé Lajtha népzenegyűjtői munkásságának történeti folyamata az időpontok és helyszínek összefüggésében. És immár nyolcvanéves koromban ismét a Lajtha-kutatás terén sikerült megvalósítani régi tervemet: több évtizedes kutatásaim eredményeként Lajtha írásainak és előadásainak kritikai összkiadását (Lajtha László írásai I–II., BTK ZTI – Rózsavölgyi és Társa, 2021).
A magyar zenetörténet kapcsolatok története is...
Lajtha-kutatásaim tükrében már körvonalazódott bennem Veress Sándor iránti érdeklődésem, aki Lajthánál tanult népdallejegyzést, így egész fiatal korától szoros kapcsolatban volt a mesterrel. De nem ez volt az egyetlen vezérfonal számomra a Veress-kutatás ösztönzésében, hanem annak a súlyos ismereti hiányosságnak a felszámolása is, amelyet az emigrált magyar zeneszerzők életművének teljes elhallgatása jelentett még a nyolcvanas évek küszöbén is. Veress népzenekutatóként és zeneszerzőként egyaránt kora meghatározó egyénisége volt. 1949-ben Kossuth-díjat kapott, amit nem vett át, mert a kommunista hatalomváltás súlyos következményei miatt éppen akkoriban elhagyta az országot. De az említett elismerés és Veress zeneszerzői kibontakozása 1948-ig már akkor világosan jelezte, hogy őt tekintik az egyik legígéretesebb zeneszerző-egyéniségnek a Kodály-tanítványok sorában.
Az 1970-es évtized végén ráeszméltem, hogy az ekkoriban már a hetvenedik évét meghaladó Veress Sándorral tudományos kapcsolatot kellene kezdeményeznem, tekintve, hogy munkássága az emigrációja után szülőhazájában szinte ismeretlen volt. Nagy szerencsémre 1980-ban sikerült svájci ösztöndíjat kapnom, és Veresst a következő tíz évben többször is felkerestem Bernben, ahol különböző témákban működtünk együtt. Haláláig (1992) levélben folytattuk az eszmecserét. Az ő útmutatásával adtam közre a róla szóló első tanulmánykötetet Demény János és Terényi Ede erdélyi zeneszerző közreműködésével. Sietnünk kellett a megvalósítással, mert ’82-ben volt Veress hetvenötödik születésnapja, és magától értődő volt, hogy az egész életmű átfogó ismertetését célzó tanulmánykötet csak háromszerzős felosztásban valósítható meg. Így történt, hogy Deménnyel és Terényivel – akik levelezés útján korábbról összeköttetésben voltak vele – közösséget alkottunk, és elkészült az első magyar nyelvű Veress-kötet, amit ő ünnepélyes keretek között vett át Londonban, az ott rendezett Kodály-centenáriumi konferencián (Berlász Melinda – Demény János – Terényi Ede: Veress Sándor – Tanulmányok, Zeneműkiadó, 1982).
Ez volt a nyitóeseménye a Veress-munkák zenetudományi feldolgozásának, amit a későbbiekben tízévnyi együttes munka követett. Ennek során került ki Veress berni fiókjából A moldvai gyűjtés hatalmas zenei kézirata 145 lejegyzett népdallal, amely 1930-ban végzett gyűjtése alapján meghatározó ismeretekkel gazdagította a moldvai népzene korabeli ismerettárát. A gyűjtés teljes anyagát, kottapéldákkal, fényképsorozattal és Veress gyűjtőnaplójának kéziratával együtt egy Szalay Olgával közösen szerkesztett kötetben 1989-ben adtuk közre, mintegy hatvan évvel a helyszíni gyűjtés után. Ez a Magyarországon megjelent könyv Veress számára is komoly elégtételt jelentett.
Egyébként a zenetudományi intézetbeli munkaszobámban, ahol most beszélgetünk, az egyik lezárt szekrényben találhatók hagyatékának fontos részeként a zenepedagógiai Veress-kéziratok. Ezek alapján kaphatunk képet arról, hogy Veress a berni egyetem professzoraként (1968–1977) hogyan készült az óráira, milyen európai és magyar zeneetnológiai tematikákat vett sorra az általa alapított népzenei tanszéken. Rá jellemző módon előtérbe helyezte a Bartóknak és Kodálynak köszönhetően kimagasló tudományos színvonalú magyar népzenekutatás-történeti ismereteket. Az itt őrzött kéziratok feldolgozásra várnak. Egy új nemzedéknek kell elvégeznie a munkát. Az én szerepem főként arra irányult, hogy Veressel való személyes kutatómunkám és kapcsolatom révén – bizalmának eredményeként – átfogó feldolgozások, kiadványok keretében megalapozzam Veress zeneműveinek, tudományos és pedagógiai munkáinak magyarországi ismeretét.
Veressel összefüggésben kerültem tudományos kapcsolatba az ugyancsak Kodály-tanítvány Járdányi Pál népzenegyűjtői és -kutatói munkásságával. Ő főként a hatalmas magyar népzenei dallamgyűjtemény összkiadásának közreadása során, a rendező-közreadó elvek terén teremtett új, végleges szisztémát. E tekintetben hiánypótló feladatnak tekintettem Járdányi írásműveinek gyűjteményes kiadását: a kötet 2000-ben látott napvilágot a Zenetudományi Intézet kiadásában. Az írásművek felkutatása során szembesültem az életmű rendkívül gazdag és meghatározó jelentőségű pedagógiai, zeneszerzői részével: az 1945-től közölt zenei publicisztikákkal, illetve a rádióban is elhangzott sorozatokkal és mindezek fényében tudatosult, hogy a szerző az 1940-es évektől, majd az ’50-es és ’60-as évekbeli munkássága folyamán a magyar zenei élet kiemelkedő jelentőségű egyéniségévé vált.
Elhallgatott és feldolgozatlan volt 1945 után Dohnányi Ernő munkássága és hagyatéka is.
Az új Dohnányi-fejezet úgy kezdődött, hogy Legány Dezső zenetörténész fia, Legány Dénes Amerikában szembesült az ottani Dohnányi-hagyaték jelentőségével, a Dohnányi-kutatás megoldatlanságával. Ő vetette fel hazatérte után az akkori kulturális tárcának, hogy létesítsenek magyar Dohnányi-archívumot. A javaslatot elfogadták, és meg is valósították 2002-ben. A gyűjtemény vezetésével Kiszely-Papp Deborah-t bízták meg, aki Dohnányi-témában készítette a disszertációját. Kiszely Deborah egy tematikus Dohnányi-katalóguson dolgozott, és közben elkezdte felépíteni a gyűjteményt, amit az intézetünkben helyeztek el. Miután Kiszely Deborah és a gyűjtemény kapcsolata megszakadt, az igazgató, Tallián Tibor felkérésére a 20. századi osztály csoportvezetőjeként – átmenetileg, néhány évre – az új intézmény vezetésének feladata és a Dohnányi-évkönyvek folytatásának programja is rám hárult. A következő évtizedben a Dohnányi Archívum beépült az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoportjának szervezeti keretébe. Napjainkban Kusz Veronika vezetésével igen széles körű, nemzetközi viszonylatban is feltűnést keltő eredménnyel bontakozik ki a Dohnányi-kutatás új korszaka.
A 20. századi magyar zenetörténetben még rengeteg a válaszra váró kérdés.
Ezek közül példaként egy általam indított és a szerkesztésemben megjelenő, magyar és angol nyelvű kötetsorozatra hívom fel a figyelmet, amely Magyar zeneszerzők / Hungarian Composers címen a 20. századi magyar zeneszerző-nemzedékek életművét dolgozza fel: példaként említem a Horusitzky Zoltánról, Bárdos Lajosról, Maros Rudolfról, Kósa Györgyről, Járdányi Pálról vagy Petrovics Emilről szóló kismonográfiát. A sorozat iránti igény már huszonöt éve is sürgetőnek bizonyult: gyakorlatilag nem volt olyan érdemi kiadvány, amely tájékoztatást nyújtott volna a múlt század magyar zeneszerzőinek munkásságáról. Az 1998-ban általam megtervezett és a Mágus Kiadónál megjelent életműfeldolgozásokat 2013 óta a BMC adja közre. Hálás vagyok mindkét kiadónak és a kötetek szerzőinek, hogy a sorozat napjainkban a negyvenharmadik kötetnél tart, és hogy a munkát folytathatjuk. Jelenleg a Kocsár Miklósról készült első kismonográfia bővített kiadásán dolgozunk a szerzővel, Ordasi Péterrel, tekintettel arra, hogy az életmű lezárult. Egy másik, idén megjelenő kötetben a hetvenöt éves Orbán György zeneszerzői munkásságát dolgozza fel egykori tanítványa, Horváth Bálint zeneszerző.
Milyen saját téma foglalkoztatja?
Az idő múltával megérlelődött bennem az a terv, hogy a férjemről is írok egy kismonográfiát, mert úgy vélem, ez mindenképpen az én kötelezettségem. Hagyatéka még feldolgozatlan. Remélem, kapok még kellő időt és töretlen egészséget, hogy ezt a személyes, hiánypótló feladatot elvégezzem.
Fotók: Nyirkos Zsófia / MMA
