Megvan az a kellemetlen érzés, hogy nagyon készülünk egy kiállításra, de valamiért lecsúszunk róla, és azzal örökké el is veszett a lehetőség arra, hogy megnézzük? Faragó Balázsnak, a Walter’s Cube alapítójának a Szépművészeti Múzeum Lucien Hervé-kiállítása volt ez az „ősélménye”: bezárt, mire eljutott volna rá. Ez a csalódás olyan mély nyomot hagyott benne, hogy kanyargós kitérőkkel, de ma már 3D-s, digitális kiállítások létrehozásával foglalkozik.
Balázs eredetileg közgazdásznak tanult, párhuzamosan járt az ELTE programozó matematika szakára is, később pedig társasházak építésével foglalkozott, egészen a 2008-as gazdasági válságig, ami jelentős fordulópontot hozott az életében. A válság következményeként kezdett el szoftverfejlesztéssel foglalkozni, különösen a 3D-technológiák érdekelték. Úgy látta, hogy a korábbi építészeti modellezési eljárások nem felelnek meg az igényeinek, ezért egy jobb módszert keresett a terek megragadására. Ennek érdekében indított egy vállalkozást, amely építészekkel együttműködve azon dolgozott, hogy a modelleket interaktív, bejárható terekké alakítsák át. Bár a projekt nem járt sikerrel, mégis megnyitotta az utat egy új irányba.
2015-2016 körül kezdett el igazán intenzíven foglalkozni a képzőművészet világával:
Inspirációt a kulturális média egyéb szegmenseinek evolúciójából merített. A zene, a film vagy az irodalom már mind átlépett az analóg világból a digitális térbe, teljesen természetesnek vesszük, hogy hallgathatunk zenét a Spotifyon, nézhetünk filmeket streamingen, olvashatunk Kindle-ön. Balázs úgy vélte, ugyanez megtörténhetne a kiállításokkal is, így egy Lucien Hervé-kiállítás – vagy bármilyen más tárlat – sem veszne el azután, hogy már bezárták.
A digitális térben természetesen nem ugyanaz az élmény, mint élőben. Ahogy egy salzburgi Mozart-koncert sem egyenértékű egy MP3-fájllal, úgy egy kiállítás sem ugyanaz digitálisan, mint fizikai formában. A cél viszont az, hogy minél jobban közelítsenek egymáshoz. Ehhez nagy segítséget nyújtottak neki Walter Benjamin német filozófus, művészetteoretikus gondolatai – innen a Walter’s Cube név is –, különösen az aura fogalma.
Ez a távolság adja meg azt a különleges érzést, hogy amikor ránézünk egy tárgyra, nem kell tudnunk pontosan, hogy hány centiméter magas vagy széles, csak érezzük a jelenlétét, a mélységét. Az aura nemcsak esztétikai élmény, hanem evolúciós reflex is: százezer évvel ezelőtt, amikor a bokorban megzörrent valami, az őseinknek azonnal dönteniük kellett arról, hogy potenciális élelemforrás vagy egy veszélyes ragadozó mozog-e a közelben. Ez a térérzékelés és méretbecslés alapvető túlélési ösztön volt, és azóta is részét képezi annak, ahogyan mai emberként a tárgyakat és azon belül a műtárgyakat érzékeljük.
Benjamin szerint az aura a mechanikus reprodukció – azaz a fotó – során elvész: ez az oka annak, hogy az emberek még mindig múzeumokba járnak, mivel ezt a különleges érzést akarják megtapasztalni. Balázs kutatásainak egyik központi kérdése az volt, hogy lehetséges-e és ha igen, akkor miként ezt az aurát a digitális reprodukcióval valahogy mégis előállítani.
2015-ben lehetősége nyílt arra, hogy a New York-i Egyetemen Boris Groys (művészetkritikus, médiateoretikus és filozófus – a szerk.) óráit hallgassa, ahol egy intenzív dialógus vette kezdetét a professzorral. Groys úgy vélte, hogy ez a megközelítés egy új paradigma lehet a művészetben, ami lehetővé teszi, hogy az információs ismeretet felváltsuk egy magasabb szintű tapasztalással. A professzor téma iránt tanúsított lelkesedése adta a szakmai muníciót ahhoz, hogy Balázs nekikezdjen a kutatásnak.
Több száz kiállításon kísérletezett, személyesen digitalizálta a tereket és a műtárgyakat. De nemcsak fotókat készített, hanem egy komplex informatikai rendszert is felépített, hogy végül létrejöjjön az a platform, amely lehetővé teszi, hogy a felhasználók a világ bármely pontjáról hozzáférhessenek a digitális kiállításokhoz.
A technológia idővel annyira népszerűvé vált, hogy míg kezdetben ők keresték meg a múzeumokat, később már a legnevesebb képzőművészeti intézmények keresték meg őket. Az együttműködések ma már New Yorktól Párizsig, Berlintől Oszakáig érnek, tehát annak, amit csinálnak, valóban van relevanciája. Nem meglepő, hogy a Covid hatására a kiállítások digitalizációja jelentős lendületet kapott. A múzeumok bezárása rávilágított arra, hogy a tárlatokat valamilyen módon el kell juttatni a látogatókhoz. A kényszerhelyzet lehetőséget teremtett az innovációra, és a hibrid megközelítés – a fizikai és digitális kiállítások kombinációja – mára a múzeumok és galériák természetes működési elve lett.
Az üzleti modellt illetően Balázs elmondta, hogy jelenleg B2B alapon működnek, azaz az intézmények fizetnek a digitalizációért. A digitális kiállítások alapját a fizikai terek háromdimenziós modelljei, az úgynevezett digitális ikrek (digital twins) képezik. Ezek a modellek pontos másolatai az adott kiállítótér fizikai paramétereinek, beleértve a textúrákat, a padlót, a mennyezetet, az oszlopokat, de még a kilátást is.
A technológia fejlesztése során kezdetben költséges lézerszkennerekkel dolgoztak, amellyel precízen feltérképezték a tereket. Az idők során azonban olyan rendszert fejlesztettek, hogy ma már egyszerű okostelefon segítségével is elvégezhető a tér digitalizálása, így nincs már szükség az ő vagy valamely kollégája fizikai jelenlétére a folyamat során.
De innentől kezdve már a tárlatnak sem feltétlenül kell fizikai formában léteznie, hiszen létrejött egy teljesen új kategória: a virtuális kiállításoké. Ha arra gondolunk, hogy egy galéria évente általában hat-nyolc kiállítást tud megvalósítani, de a digitális térben párhuzamosan akár 60-80 projektet is futtathat, akkor ez valóban hatalmas előrelépés. Így a korábban meg nem valósított kurátori tervek, illetve a raktárban tárolt gyűjtemények is elérhetővé válhatnak a közönség számára, de a művészek és projektjeik is sokkal szélesebb körben kaphatnak bemutatkozási lehetőséget.
Bár aukciósházakkal még nem dolgoztak együtt, a technológiában hatalmas potenciál rejlik ezen a területen is. Segítségével a vevők virtuálisan elhelyezhetik a műtárgyakat saját otthonukban, irodájukban, így előre láthatják, hogyan mutatnának az adott térben. Ez a megoldás a „digitális aura” segítségével új szintre emeli a vásárlási élményt. A Képzőművészeti Egyetemen és a MOME-n kurzusokat is tartanak, ahol a diákok a virtuális terek, immerzív környezetek és digitális kiállítások készítését tanulják.
A virtuális valóság (VR) technológiájával kapcsolatban Balázs kiemelte, hogy a VR-ban a térbeli élmény rendkívül valósághű: amikor a felhasználó felveszi a készüléket, teljesen elmerülhet a kiállítás háromdimenziós terében, teljesen úgy érezheti, hogy valóban az adott kiállításon jár. Ugyanakkor rámutatott, hogy a VR-felhasználók száma jelenleg még eltörpül a mobiltelefon- és számítógép-használókhoz képest, így ezt a technológiát egyelőre leginkább demonstrációs eszközként használják.
A mesterséges intelligencia pedig ismét minőségi ugrást hoz, segítségével már személyre szabható tárlatvezetéseket is lehet kérni, így például egy brazil látogató a saját nyelvén kaphat vezetést egy magyar kiállításon.
Már a szakma is felfigyelt a Walter’s Cube fejlesztéseire: az Artnet magazin a művészeti világ hat legfontosabb innovációja közé sorolta a technológiájukat.
De a portfóliójukban is egyre-másra gyűlnek a rangos nemzetközi projektek. Az egyik legrangosabb művészeti vásáron, a Paris Photón például több mint kétszáz galéria online megjelenését készítették el. A Hidden Statement – Art in Afghanistan programban a Deutsche Akademie, a Goethe Intézet és a Berlini Képzőművészeti Egyetem felkérésére több mint százötven afgán művész számára hoztak létre negyven kiállítást németországi intézmények digitális twinjeiben. Az Artist at Risk projektet a Monopol magazin beválasztotta a száz legfontosabb művészeti esemény közé, míg a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2023 top német kiállításának választotta, amelyet idén a velencei biennáléra is meghívtak, ahol így képviseltették magukat az afgán kortárs művészek.
Balázs szerint manapság az analóg tapasztalat önmagában már nem elég. A Z és Alfa-generáció számára a digitális tartalom alapvető igény, és a hagyományos intézmények is kénytelenek ehhez alkalmazkodni. Az, hogy valaki elmenjen egy fizikai kiállításra, továbbra is pótolhatatlan élmény marad, de a digitális lehetőségek olyan közönséget is elérhetnek, amely egyébként soha nem jutna el az adott helyszínre.
Az elmúlt évtizedekben a kiállítások világa nem sokat változott, de most már valóban eljött az az idő, hogy új típusú tartalmak jelenjenek meg és paradigmaváltás menjen végbe ezen a területen is. Amelyben az analóg és a digitális tartalmak nem egymással versenyezve, hanem egymást kiegészítve léteznek.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
A portréfotók az East of Eden Galériában készültek.
