Divatlexikon
A zene és a tánc történelmi fejlődésével szétváltak a lakosság és az arisztokrácia szokásai. A király zártkörű, különleges táncos ünnepei elkülönültek a nép szabad táncos mulatságától, ami a középkor végére vált igazán szembetűnővé. Az Olaszországban és Franciaországban megszületett reneszánsz hatások drasztikusan megváltoztatták a 16. századi európai életmódot. Ekkor alakultak ki a társastáncok, a kiváltságosok társasági táncai és a báli hagyományok is. A latin ballare (táncolni) szóból származó bál kifejezés már a 12. században is a formális táncmulatságot jelentette, de az olasz reneszánsz idején kialakult ballo vagy a francia baller szavak az egyre elegánsabb táncos udvari eseményekre és táncosaikra utaltak. Az előkelőségek ünnepein a középkortól egészen a 18. századig a csoportos táncok voltak általánosan kedveltek, és csak a 19. században alakultak ki a páros táncok. Az egyre pompásabb, elegánsabb bálok pedig egyre kifinomultabb táncokat követeltek.
Az Európában kialakult társasági táncok, vagyis az előírt lépéseket követő páros táncok ugyan a legmagasabb társadalmi osztályok elegáns rendezvényeinek elemei voltak, mégis sok lépésük a népi hagyományokból eredt. Az első európai báltermi feljegyzéseket 1588-ból ismerjük. Jehan Tabourot Orchésographie című tánctanulmányában bemutatott számos francia reneszánsz társas néptáncot, mint például a pavane, az élénkebb branle. A szintén tőle ismert galliarde, amelyet Shakespeare felkapottá tett, 1650-ben fontos szerepet kapott azáltal, hogy maga XIV. Lajos király táncolta nyilvánosan, ezzel is népszerűsítve a társastáncot, amelyet aztán a 18. század végéig az európai báltermekben is jártak.
A menüett után a keringő volt az a tánc, amely a legjelentősebb nyomot hagyta a viktoriánus korban. A 19. század elején tűzként terjedt el Angliában, amit Carl Maria von Weber Invitation to the Dance című kiváló, 1819-es „oktatókönyve” táplált. A nagyközönség és az arisztokrácia kezdeti ellenállása a táncpartnerek szoros tartása miatt hamar köddé vált, és a keringő minden idők egyik legnépszerűbb tánca lett..
A 16. században az udvari táncokat szigorú szabályok szerint járták, melynek része volt az „állam elé állítás”, vagyis hogy a királyi trónnal szemben kellett táncolni, véletlenül sem hátat fordítva az uralkodónak. A 18. századra, az udvari etikett enyhülésével a táncosoknak már csak a legformálisabb alkalmakon kellett szembenézniük a királlyal, így körbe-körbe vagy négyzet alakban járták a táncokat a báltermekben.
A 19. századra kialakult társasági szokások szerint a társadalom megbecsült személyiségei, földbirtokosok, vadászmesterek vagy a katonaság ezredesei voltak a bálok és estélyek házigazdái. A szigorú etikett szerint zajló társasági eseményeken díszes táncrendet, emlékkártyát kapott minden nő, amelyen sorra feljegyezhette az őt táncra kérő férfiak nevét. A protokoll szerint egy férfi megvárta, hogy bemutassák őt a fiatal nőnek, mielőtt megkérte volna, hogy beírja nevét a táncrendjébe. A báli viselkedés és az elvárások bemutatása számos 19. századi regény cselekmény fejlődésének volt kulcsfontosságú eleme, például Jane Austen, Henry James, Flaubert vagy Tolsztoj regényeiben. A páros táncokat, mint az általánosan ismert német táncok lépéseit, az idősebb családtagoktól, barátoktól, néha tánctanároktól tanulták a fiatalabbak, de tánckézikönyvek is születtek, amelyek még zenei metszeteket is bemutattak.
A báltermekben természetesen élőzenére ropták, ahol a zenekarvezető által meghatározott sorrendben a gyorsabb táncok, mint a galopp, a polka vagy a keringő váltakoztak a lassabbakkal. Az ismert opera- vagy balettdallamok mellett megjelentek a nemzeti, népi táncokból komponált műfajok is, mint a mazurka, a polonéz vagy a cracovienne. A „slágerzenéket” gyakran hírességekről vagy különleges eseményektől nevezték el.
A táncformációk alapvetően a bálterem méreteitől függtek, a körtáncok soha nem maradtak el. A rendezvények szerkezete a 19. század végén jelentősen megváltozott, de a hagyomány közvetítésének szándéka soha nem múlt el. Szerte Európában és Amerikában hagyománnyá váltak a meghívásos bálok, amelyekre a társadalom vezető személyiségei invitálták vendégeiket. Az ilyen eseményeken a vacsorát kombinálták a hosszú táncbetétekkel, a körtáncokat váltogatták a bonyolult cotillionnal. A cotillion rövid táncokból vagy táncrészletekből álló, a társas viselkedést utánzó, páros tánc volt, amelyben a táncosok virággal vagy ajándéktárgyakkal ünnepelték egymást. Egy idő után eltűntek a határok a felsőbb és alsóbb osztályok között, így a báltermek Európa-szerte olyan helyekké változtak, ahol néptáncokat és kifinomult táncokat is lehet járni.
A 20. század a modern tánc ideje: 1910 és 1930 között a világ minden tájáról érkezett új táncok soha véget nem érő áradata lepte el a báltermeket.
Legek
A legnagyszerűbb bálok a versailles-i kastélyban és Párizsban voltak. A királyi mulatságokon a legtöbb vendég nem számított arra, hogy táncra is alkalma nyílik. Valójában úgy tűnik, hogy a táncosok többnyire a fiatalok és hajadonok voltak, és a vendégek kisebb részét képezték. A többség beszélgetett, evett, ivott és bámészkodott. 1745 februárjában volt a tiszafabál a versailles-i tükörcsarnokban, ahol 1500 ember vett részt a király fiának esküvőjét ünnepelve. A bál arról igazán híres, hogy itt találkozott először Madame de Pompadour XV. Lajossal, aki több udvarnokával együtt tiszafának öltözött. Röviddel a bál után, szeptemberben a hölgy Pompadour márkinéként a király hivatalos szeretője lett.
A 18. század legjobban dokumentált bálját 1791. december 19-én tartották az angliai dorseti Kingston Lacyben, amikor a hatalmas kastély felújítását, jelentős átalakításának befejezését ünnepelték. A 140 meghívott vendég 21 órától reggel 7 óráig tartó táncát hajnali egykor vacsora szakította meg. Az akkori szokások szerint a bálozók még otthon vacsoráztak, és a nagyobb bálokban késő éjjel, hajnali fél háromig szolgáltak fel ételt.
A „történelem leghíresebb bálját” Richmond hercegné adta 1815-ben Brüsszelben. Napóleon előrenyomulásának híre drámai módon megszakította a bált, mert a legtöbb férfinak azonnal indulnia kellett, hogy másnap újra csatlakozzon egységéhez a waterlooi csatában.
A legszebb báli hagyomány a „bal blanc”, amelyet a felnőtté érett, hajadon lányok és kísérőik számára rendeztek. Világszerte a modern debütáló bálok folytatják ezt a hagyományt, a résztvevők jellemzően tiszta fehér báli ruhájukhoz fehér kesztyűt viselnek.
A Balaton leghíresebb bálja
A legszebb magyar báltörténet szerint Szentgyörgyi Horváth Fülöp János 1825. július 26-án Balatonfüreden bált rendezett, hogy leányát, Horváth Anna Krisztinát bevezesse a társaságba. Ugyan számtalan mese és kétely övezi az Anna-bál történetét, az biztosan igaz, hogy az Anna-napi bálok szerte Magyarországon a nyár fontos társasági eseményei voltak, amelyek közül a balatonfüredi immár közel kétszáz éves hagyománnyá vált. A legenda szerint Horváth Anna Krisztina bálja volt az első füredi Anna-bál, és tény, hogy Kiss Ernő altábornagy, a későbbi aradi vértanú, hamarosan feleségül vette Krisztinát, akit ezen a bálon ismert meg. Az első bálon szövődött romantikus huszárszerelem akár igaz volt, akár nem, mégis komoly tradíciót teremtett az országban.
Idővel szokássá vált, hogy az előkelő magyar családok itt vezették be a társaságba elsőbálozó leányaikat, a kor Füreden nyaraló kiválóságai, művészei és huszártisztjei előtt a magyarság függetlenségi törekvéseit is jelképező eseményen. A nyári vigasság olyan sikeressé vált, hogy számtalan külföldi ódákat zengett az Anna-bál vendégeiről és a szépséges magyar asszonyokról, lányokról. A 19. században ez a bál volt a legkedveltebb az arisztokraták körében, ahol először 1862-től bálkirálynőt is választottak, akkor Kozma Irmát. 1877-ben már 1400-at is elérte a bálozók száma.
A Balaton partján szórakozó közönség a terembe özönlött, amikor felhangzott a zene, akkor kezdődött hivatalosan a tánc és maga a bál. 1914 és 1953 között nem volt Füreden Anna-bál, elsodorta a történelem. 1954-ben felújították a hagyományt, amelyet az elődök iránti tiszteletből ma is úgy számoznak, mintha az elveszett években is megtartották. 1957 óta minden évben megválasztják az Anna-bál szépét a zsűri és a közönség szavazata alapján. Bár az Anna-báli ruhák sokat változtak az évszázadok alatt, mégis megőrizték klasszikus stílusukat: a földig érő, derékhangsúlyos, selyem- és csipkeöltözékek a fehér ruhás bálok hagyományát folytatják, amelyben a felnőtté érett lányokat ünnepli a közösség. Minden 18. évét betöltött balatonfüredi lány meghívót kap az Anna-bálra, és átélheti a debütálóbálok több évszázados hagyományát.
A bálhoz kötődő szépségversenyen a legszebb leány aranyalmát kapott, amely az istennők mitológiai szépségversenyét és Parisz gyümölcsét szimbolizálta. A 20. század elején és az ötvenes években az aranyalmát felváltották a pompás herendi porcelánvázák, majd a hatvanas években visszatért az alma hagyománya.
Az Anna-bál mindig nemzeti eseménynek számított, ahol az úri közönség cigányzenével, palotással, magyar ételekkel és borokkal mulathatott. Különös, de még a pártállami időkben is támogatták az egyetlen magyar szépségversenyt és bált, szinte segítve, hogy ez a nemzeti hagyomány máig fennmaradjon.
A báli ruha a bálokon vagy táncos estélyeken viselhető formális, mégis nagyon személyes hosszú ruha, amelyhez bonyolult konvenciók is kapcsolódhatnak. A báli ruha finom nőiességével elkápráztatja a nézőt és emeli a tánc és a táncos szépségét. Jellemzően mélyen dekoltált, elöl-hátul finoman nyitott, míderrel fűzött, karcsú derekú, ujjatlan ruhát jelent, hosszú, tánc közben finoman repülő szoknyával. Pazar formái és virágokkal, szalagokkal, gyöngyökkel és csipkékkel díszes részletei megkülönböztetik az estélyi ruhától. A báli ruha nagy helyet igényel a nő számára, különösen, ha sokrétegű, hullámzó muszlinból készül vagy ha a még ma is divatos drótvázas alsószoknyát takarja. „A dús szoknyák képesek repülni a bálteremben, mintha a nők a levegőben lebegnének.” Különösen kedves szokás, hogy a keringőt úgy illik táncolni, hogy a lány a kör külső részén repüljön, tökéletes látványt biztosítva a ruhának.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.
