Négy tematikus egysége van a kiállításnak: a régészeti korok, a magyar történelem, a népi kultúránk és a művészi értékeink. Ezeknek a területeknek egy-egy szakmai képviselője ismertet meg bennünket a kiállítás nagyszerű kincseivel.
Mészáros Márta néprajzos kurátor:
Ezüst pénznyakék – lázsiás, Türr István Múzeum és Bácskai Művelődési Központ, Baja
A női nyakláncot bajai ötvösök készítették forgalomból kivont ezüst, ritkábban arany pénzérmékből. E délszláv eredetű ékszertípus megtetszett a Kalocsa és Baja környékén élő magyar népességnek, és az itt élő lányok, asszonyok textilszalagra, többnyire színes, esetleg gyógyító erejűnek tartott gyöngy közé fűzték a pénzérmét, majd szorosan a nyakukra kötötték. A megőrzött lázsiás Érsekcsanádról került a gyűjteménybe.
Mohácsi sokác női bőrmelles magyar címerrel, Kanizsai Dorottya Múzeum, Mohács
Mohácson 1910 körül készült e szűcs mestermunka, fiatal lányok és menyecskék viselték ünnepekkor, húsvét, pünkösd és búcsúk alkalmával. Színes és gazdag díszítettsége egyrészt a fiatalság, a szépség és az élet jelképeit hordozza, valamint a hátközepén található magyar címer és korona a nemzeti öntudat különleges megmutatkozása. Ez az igazán egyedi bőrmelles sok szállal fűződik a magyarsághoz, és magán viseli a helyi nemzetiségi lét, illetve a mohácsi soknemzetiségű együttélés jegyeit is.
Kerepélyes jász főkötő (fékető), 1900-as évek eleje, Jász Múzeum, Jászberény
A jász női viselet legfőbb ékessége a cifra vagy kerepélyes főkötő. A lakodalom alkalmával, a kontyoláskor került először a menyecske fejére mint új állapotának, asszonysorba kerülésének kifejezője. A jász női viselet kiemelt darabja a Jászság egyik jelképe is, és a múzeum féltve őrzött emléke.
Bányatárspénztári láda, Tatabányai Múzeum
A bányatárspénztár a bányászok középkori eredetű önsegélyező szervezete volt, egyfajta korai társadalombiztosító. A bányászok a jövedelmük egy meghatározott részét fizették a társládába, ez volt az alapja a szerencsétlenül járt bányásznak vagy a családjának kifizetett segély összegének. A 19. század végétől a láda már nem a pénz tárolására, hanem a szervezet jelképeként szolgált.
A Tatabányai Múzeum gyűjteményében a bányászhagyományok emlékei kiemelt helyet foglalnak el. Az aranyozott díszláda is e világnak különleges darabja.
Csibi Kinga régész kurátor:
Varázsmaszk, Intercisa Múzeum, Dunaújváros
Az Iváncsán 2005-ben, egy kora bronzkori hulladékgödörben talált fiatal férfi koponyamaszkja különlegességnek számít. Magyarország területén ehhez hasonló rituális tárgy még nem került elő. Minden bizonnyal az el nem égetett koponya egy idegen, feltehetően ellenséges közösség tagjáé lehetett. Ezt bizonyítja az is, hogy nem kerülhetett be a közösség temetőjébe.
A fejet valószínű több évig korhasztották, majd szárították, míg a lágy részeket eltávolították, a fogakat kitörték, végül az agykoponya-csontot is leválasztották. Az így elkészült maszkot ezután rituális célokra használták, mint az több archaikus népnél is szokás volt. A maszkba behívták a halott lelkét, aki ezután a tulajdonosa minden parancsának engedelmeskedett. Segítségét és jóindulatát folyamatos áldozással kellett megnyerni. A fejre tolva viselt, varázserejű maszkot sokáig használhatták, mert a homlokrész egészen kifényesedett.
Bronztekercs, Herman Ottó Múzeum, Miskolc
Az Abaújdevecseren 2002-ben talált óriási bronz tárgy nyolcszögletű rúdját egybeöntötték. A mindkét végén spirálisan, balról jobbra csavart bronztekercs 43 centis kiterített hossza eléri a 2 métert, és összesen 12 kiló. Ehhez hasonló formájú, de kisebb méretű, bronz kar- és lábperecek, kézvédők a késő középkor végétől jelennek meg, így valószínű, hogy ez a hatalmas darab is a Kr. e. 13–12. században készült.
Ekkora méretű, teljesen egyedi tárgy nem ismert Európában. Csak a bécsi Naturhistorisches Museum állandó régészeti kiállításán bemutatott gigantikus bronz nyakperechez hasonlítható, de nincs köztük kimutatható kapcsolat. Nagyon bizonytalan az is, hogy mire használták. Felmerült, hogy egy monumentális szobor dísze lehetett vagy esetleg valami természetfeletti lény, isten tiszteletére alkották meg.
Bozsó János művészettörténész:
A múzeumok a kiállításra a számukra legjelentősebb műtárgyaikat jelölték ki. A teljesség elé korlátokat emelt a kiállítótermek befogadóképessége: szűkíteni kényszerültünk a végtelenül heterogén anyagot. A hagyományok tiszteletében fogant alkotásokat és ihletett, megújításra törekvő műveket egyaránt beemeltem a válogatásba. A célom az volt, hogy ne csak egymás mellett sorakozzanak a műtárgyak, hanem egy, a géniuszokhoz méltó ív rajzolódjon fel a magyar festészet kincsestárából. A két most kiválasztott mű is tükrözi a történelmi hagyományok, a művészeti újszerűség jelenlétét a kiállításban. Kurátorként, muzeológusként és utódként különös megilletődöttséggel tölt el, hogy édesapám is szerepel egy festményével az alapítók között.
Than Mór (1828–1899): Görgei rohamra vezeti a 2. (Hannover) huszárezredet Herkálypusztánál 1849. július 2-án. Papír, vegyes technika. Komáromi Klapka György Múzeum, Komárom
Korunk tökéletes fényképezőgépével felszerelt, percre kész üzenetet küldő haditudósítóinak művészelődje Than Mór. Törékeny fizikumával nem vették fel honvédnek, civilként csatlakozhatott Görgei seregéhez, nem hivatalos tábori festőként teljesített szolgálatot.
Az ütközetek szemtanúinak személyes beszámolói alapján a szabadságharc kilenc jelentős csatáját örökítette meg hitelesen. A Komáromi Klapka György Múzeum egyik legértékesebb relikviája hűen ábrázolja a szabadságharc egyik dicsőséges komáromi pillanatát, az egymásba kavarodó lovasok élet-halál küzdelmét és a rohamozó seregek magával ragadó dinamizmusát.
Rippl-Rónai József (1861–1927): Meggyfavirágzás, 1909. Olaj, lemezpapír, 68×90 cm. Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Kaposvár
Rippl-Rónai folyamatosan és örökké kísérletező alkat volt, életművét mai szóval innovatívnak jellemezhetnénk. A párizsi, haladó szellemiségű művészeti folyamatok ismeretének birtokában tért haza, sikereket aratva merész kifejezésmódjával az itthoni kiállításain. A Meggyfavirágzás kaposvári villájának kertjében született, tavaszi pompában tündöklő fák virágözöne öleli körbe feleségét, Lazarine-t, egymásba olvad az ember és a természet. A családi boldogság inspirálta, idilli alkotáson a légiesen felvitt olajfestékkel sejtelmes, pasztelles hatást ért el, fények pöttyözik az áttetsző szirmokat. A műben benne sejlik a „kukoricás” képek festékfoltokban gondolkodó látásmódja, dekorativitása.
Mohácsi Endre történész:
Bátfai József bányakovács, az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz egyik halálos áldozatának átlőtt inge
Bátfai József fiatal bányakovács volt. Feleségével, Évával és két gyermekével a zagyvapálfalvai bányatelepen lakott. Kisterenyén dolgozott a Nógrádi Szénszolgáltató Vállalat üzemében. December 8-án az üzem dolgozói tüntetést szerveztek két kollégájuk letartóztatása miatt. A tömeg elhatározta, hogy Salgótarjánba mennek, és kiszabadítják a munkatársaikat. A rendőrség épülete előtt már körülbelül háromezerre duzzadt az elégedetlenkedők száma, mivel a salgótarjáni dolgozók is csatlakoztak hozzájuk.
Az épületet szovjet katonaság őrizte, akiknek parancsnoka felszólította a tömeget, hogy oszoljanak szét és menjenek haza. Ugyanezt megtette a magyar fegyveres erők parancsnoka, Házi Sándor is. Amikor fél 12 körül a megyei tanács felől lövések hallatszottak, majd a szovjetek is tüzet nyitottak, Bátfai József a rendőrség és a megyei tanács közötti Rákóczi úti útszakaszon lehetett a tüntetők között.
A halálos lövés akkor érte, amikor egy comblövést kapott ismerős ipari tanuló fiút akart megmenteni. A sortűz után kórházba vitték, de életét már nem tudták megmenteni. Bátfai József inge 2006-ban került a Dornyay Béla Múzeum gyűjteményébe, amely egyedülálló a korszak emlékei között a magyar múzeumok gyűjteményeiben.
A szabolcsi 48. honvédzászlóalj zászlója és zászlószalagjai
A 48. honvédzászlóalj önkéntes alapon alakult meg 1848 szeptemberében Nagykállóban. Parancsnokuk Patay István nemzetőr őrnagy lett. A zászlószentelés ünnepe szeptember 10-én zajlott, amikor Szabolcs vármegye főispánjának felesége, Degenfeld Imréné átadta a lobogót és szalagjait, amelyeket saját kezűleg hímzett. A zászlószalagokon a következő felirat áll: „Szabolcs a hazáért”, illetve „Győzni vagy halni”. A zászló, mivel önkéntes nemzetőr alakulatról volt szó, egyszerű trikolór volt, amely eltért a szabályszerű honvéd csapatzászlóktól.
A szabolcsi alakulat ezzel a zászlóval harcolta végig a szabadságharc csatáit is, még akkor is, amikor már reguláris alakulatként szolgált. Ez a zászló kísérte a szabolcsiakat többek között 1848. december 30-án a móri csatában, 1849. április 6-án az isaszegi csatában, Budavár visszavételénél 1849 májusában vagy a monostori sáncok elfoglalásakor a második komáromi csatában.
A szabadságharc elveszett, viszont a szabolcsi zászló és szalagjai más utat járt be, mint a többi, Világosnál letett lobogó. Ugyanis a zászlóalj ezredese, Rakovszky Sámuel a zászlóavató ünnepségen ígéretet tett a főispánnak, Dégenfeld Imrének, hogy a harcok után a zászlót visszaadja. Így esett, hogy Rakovszky a zászlót a testére csavarva a ruhája alatt csempészte haza, és adta át később Dégenfeldéknek baktalórántházi kastélyukban.
Dr. Végh Katalinnal a kecskeméti kiállításról készült interjúnk itt olvasható.
Weninger Erzsébet
