A fiatal, részeg költőtől a macskalányig

Kecskemét 1898-ban alapította meg múzeumát, amelybe Nemes Marcelltől, a nemzetközileg is jegyzett gyűjtőtől, mecénástól érkezett az első nagyobb képzőművészeti anyag: nyolcvan képet ajándékozott a városnak. A gyűjteményfejlesztés eddigi legjelentősebb korszaka az 1970-es, ’80-as évek volt. Ekkor került a múzeumba Tóth Menyhért festőművész több ezres életművének mintegy kilencvenöt százaléka vagy a négyszáz darabos Wolfner–Farkas–Glücks-gyűjtemény. (Az utóbbi évtizedek keresztény művészeti alkotásokat célzó gyűjtési koncepciójáról itt olvashatnak.) A hatalmas és művészettörténetileg egyedülálló gyűjteményből jött létre az új képzőművészeti állandó kiállítás, amelynek kurátora ifj. Gyergyádesz László Móra Ferenc-díjas művészettörténész.

A meseszép Cifrapalota belsejében nem tágas, monumentális terek fogadják a látogatót. A műemléki jelleg dominál: mintha ékszerdobozba lépnénk be, és ez a benyomás a kiállítás helyszínén, az épület második emeletén is velünk marad. A hatalmas gyűjteményhez képest aránytalanul kicsi kiállítótér erősen befolyásolta a tárlat rendezési elvét: a kurátor a Cifrapalota műemléki mivoltát és méreteit tiszteletben tartva eltekintett a pazarló bőkezűséggel szabadon hagyott üres falaktól és a jelmondatszerű idézetektől. Ehelyett minél több műalkotást: 114 festményt, tizenöt iparművészeti tárgyat, nyolc grafikát és egy szobrot mutat be a látogatóknak. Szerencsére így sincs szűkös térérzetem, és nem tűnik zsúfoltnak a hat egységből álló kiállítás.

Az első, a legnagyobb alapterületű egység a lokálpatrióta kurátor koncepciójának megfelelően a Kecskeméti Művésztelep kezdeti, 1909-től 1919-ig terjedő időszakát idézi meg. Kecskemét Nagybánya, Szolnok és Gödöllő után negyedikként csatlakozott a magyar művésztelep-alapítási mozgalomhoz. Az alapítást a város kezdeményezte és művészeti terv vázolta fel. Ezt 1909. július 17-én Iványi Grünwald Béla küldte el a város akkori polgármesterének, Kada Eleknek. A kolónia kijelölt színtere a főtértől mintegy három kilométerre fekvő városrész, az úgynevezett Műkert lett. A telep hat művészvillából, a nagy közös műterembérházból és az azóta elpusztult festőiskolából állt. A múltidézéshez még a fantáziánkat sem kell használni: elég kicsit magasabbra emelnünk a tekintetünket, mivel a festmények feletti sávra a telepnek otthont adó egykori Műkertről, az ottani épületekről és az ott dolgozó művészekről készült korabeli fotók kinagyított fekete-fehér képeit vitték fel ifresco, azaz digitális faldekorációs eljárással.

„Kecskemét furcsa város volt akkoriban. Szecessziós városközponttal, kifelé egyre falusiasabb házakkal, s a végén valahol – hepehupás gödrök között – a cigányváros. Olyan festőien, mint egy arab falu.” Így emlékezett a városra és a Műkertre, a telep számos alkotójának népszerű témáira Gráber Margit. Egyiküknek, Iványi-Grünwald Bélának Kecskeméti táj és Kertben (Uzsonna) című festménye látható a kiállításon – az utóbbit a kolónia egyik fő műveként szokás emlegetni. A falakon jóval több városi látkép lóg, mint tájkép. A zömükön a 20. század eleje francia festészeti irányzatainak és csoportjainak hatása, így a korai kubizmus, Cézanne, Gauguin, valamint a fauve (a modern francia festészet kolorista irányzata – a szerk.) harsány színvilága dominál. Kecskeméten a művésztelep első korszakában a főtér és környéke festői tájélmény hiányában számos alkotót inspirált. Az egyik legnépszerűbb motívum közülük a Barátok temploma előtti íves, a falhoz támaszkodó barokk kálvária volt – meséli a kurátor –, amelyet 1912 telén Iványi Grünwald is megfestett, legalább öt változatban. Közülük a tárlatban bemutatkozó Kofák a hóbuckák között a legismertebb, amelyen a festő többek között kékeslila és rózsaszín árnyékokkal lepte meg a korabeli közönséget. Perlrott Csaba Vilmos, aki 1908–1909-ben Bornemisza Gézával együtt Matisse párizsi szabadiskolájában tanult, az eredeti, színezett késő barokk szoborcsoportot festette meg, mai ismereteink szerint három változatban is. A Kálvária egyes szobrainak megfestési módja kapcsán a korábban felsoroltak mellett El Greco közvetlen hatását is emlegetik a korszak kutatói.

Az egyik sarokban iparművészeti kitérőt tehetünk: az 1909-ben megnyílt kecskeméti szőnyegszövő műhely mutatkozik be. Itt néhány Falus Elek által tervezett szőnyeget csodálhatunk meg, amelyeken a szecesszió jegyében fogant stilizált levelek, indák, virágmotívumok láthatók. A kiállításnak részletes, többszintű tájékoztatórendszere van, amelynek a falakon olvasható rövid szövegek és képek mellett a bejárattól balra egy érintőképernyő is része. Itt minden látogató további tájékoztatást kaphat, érdekességekre lelhet az általa kiválasztott műalkotásokról és a Cifrapalotáról, magyar és angol nyelven egyaránt. Ennél alaposabban az alattuk-mellettük elhelyezett QR-kódok segítségével tájékozódhatunk az egyes művekről. Az első teremben a gyerekek érintőképernyős interaktív asztalt ülhetnek körbe, amely különféle játékos feladatokkal segít nekik közelebb kerülni egy-egy képhez. A múzeumpedagógiai foglalkoztató mögötti régi, öntöttvas konvektort a kisebbek biztonságát szem előtt tartva szitazománcozott acéllemezekkel fedték le. Balanyi Károly Ferenczy Noémi-díjas grafikus- és zománcművész a kurátor felkérésére Perlrott Csaba Vilmos két kálváriaképének felhasználásával egyedi, a tárlatba szervesen illeszkedő alkalmazott művészeti alkotást készített.

A következő teremben igen különös, komor hangulatú képek fogadnak, és az egyik sarokban hatalmas fotóba botlik a tekintet: hófehér inget és kezeslábast viselő alakot látok egy festőállvány előtt cigarettával a szájában: ő Farkas István, a 20. századi magyar és európai festészet egyik kiemelkedő alakja, aki életének jelentős részében Franciaországban alkotott. „A művészt az ekkortájt szintén Párizsban élő André Kertész örökítette meg 1932-ben ebben a rendkívül szigorú, laboratóriumi tisztaságú, rendmániás műteremben. Farkas különös képi világa szinte teljes ellentétben állhatott a kortárs nagyközönség előtti kifogástalan, előkelő külső megjelenésével, kimért viselkedésével. Azt, hogy festő lett, nemcsak apja művészeket támogató tevékenysége indukálta (ő volt ugyanis a Singer és Wolfner könyvkiadó- és kereskedővállalat tulajdonosa), hanem annak zsarnoki mivolta miatt az állandó rettegésben eltöltött gyerekkor is, amely erős hatással volt festészetére, motívumvilágára. Vélhetően saját családját ábrázolja például a Vörös asztal című, nagy méretű temperaképe, amelynek arctalan árnyalakjai életének lélektani kivetülései” – mondta el a kurátor.

A tárlaton Farkasnak elsősorban az 1930 táján kezdődő és a holokauszt részeként 1944-ben bekövetkezett haláláig tartó időszakának fő művei sorakoznak. Festményeinek üres szemgödrű, mosolytalan szereplői halálfejekre, kísértetekre emlékeztetnek, ilyen a Fiatal részeg költő és az anyja a, valamint a Vége című képe is. Valós elemekből építkező, mégis irracionálisnak ható, hátborzongatóan furcsa, meghatározhatatlan félelmet sugárzó képek ezek. Néhány grafikája: a Hullám sorozat egy darabja és az első világháborúhoz kapcsolódó Hasaló katonák is bemutatkozik egy asztali tárlóban, műtárgyvédelmi okból csak időszakosan.

„Hallgatsz vagy nem: / a képeid úgyis beszélnek. / Ezek a képek mind beszélnek, / csak érzékeny fül kell hozzájuk. / Legyen, aki meghallja az ő szavukat.” Ez a miskei születésű Tóth Menyhért vallomásának részlete, melyet id. Gyergyádesz László Fényima című monodrámájából idéztünk (a kiállítás címét is tőle kölcsönözte a kurátor). A két teremben bemutatott életműről ezt olvashatjuk a kiállításon: „Tóth Menyhért a 20. századi magyar képzőművészet talán legegyetemesebb érvényű életművének alkotója volt. 1929 őszén vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János, a mester volt az egyetlen, aki emberséggel közelített hozzá. Nem meglepő tehát, hogy nem maradt Budapesten, hanem 1935-ben visszatért Miskére, s innentől kezdve, a paraszti életvitelt soha el nem hagyva, napközben szobafestő és földműves, este pedig festőművész volt. Első korszakában készült művei világosan megmutatják azt, hogy a falu vallásosságának, az azzal összefüggő, döntően késő középkori eredetű vizualitásnak milyen jelentős szerepe volt a festő művészi képzelet- és formavilágának kialakulásában. »Középső« korszakában (kb. 1945–1958-ig) a valósághoz némileg »egyenesebb« úton kapcsolódott, s alkotásain még inkább a falu élete, annak sajátos mozzanatai és figurái kerültek előtérbe. Tóth Menyhért leginkább ismert és értékelt időszaka életének utolsó két évtizede. Műveit mindenekelőtt panteisztikus hite, a népmesékre jellemző antropomorfizmus és az örökös metamorfózisok sora, a minden élőlény felé áradó szeretet formálta. Szervesen egybeforrott ember-állataira az 1962 táján festett Macskalány az egyik legjobb példa, amelyen a közmondásosan henye állat az ókori egyiptomi állatszobrok büszke tartását, mozdulatlan monumentalitásának jelmezét ölti magára. A természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, egyetemessé táguló jelrendszer. Fő művek egész sorozata született meg a hetvenes években, az ún. fehér korszakban, köztük a kiállításban is látható Afrika és a Parasztok.”

A következő terembe átlépve szemközt Mednyánszky László elhíresült fényképét pillantom meg a falon életnagyságú változatban: a művész ősz szakálla rendezetlen, külseje kissé ápolatlan, megfáradtan és fájdalmasan néz rám. Bár arisztokrata származású volt, világéletében csavargó lélekként élt, mint arról a kiállításvezetőben Kállai Ernőt idézve olvashatunk: „Nem találta helyét semmiféle zárt szociális keretben és életszemléletben. Földi téreken hontalan képzelete, buddhizmuson és teozófián nevelkedett bölcsessége az egész életet fájdalmas illúziónak, örök vándorlásnak értelmezte. (...) Ezért rokonszenvezett azokkal az emberekkel, akik szabadok, mint a madár: főként hegyi pásztorokkal, de még inkább a csempészekkel és az ágrólszakadt csavargókkal, akiket hol döbbenetes erejű, plasztikus realizmussal, hol ködbe vagy éjszakába vesző árnyék módjára ábrázolt.” A kiállításnak ebben a részében láthatók a legkomorabb hangulatú festmények. A tárlat a gyűjteményhez igazodva nem Mednyánszky saját korában népszerű tájképeire helyezi a hangsúlyt, hanem a kevésbé ismert és kedvelt figurális alkotásaira. Ilyenek mindenekelőtt a csavargóképei, amelyek a hontalan szegények feszültséggel teli, éhezéssel, szenvedéssel sújtott, megélhetési bűnözésre kényszerítő világát ábrázolják. Ezek közül a Fejét kezére hajtó, a Kocsmában ülő és az egyik fő műve, az Ágrólszakadt című festménye került be.

Mednyánszky háborús művészete külön hangsúlyt kapott. A festő idős kora miatt csak miniszterelnöki engedéllyel, a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás kötelékében vehetett részt az I. világháborúban. Fáradhatatlanul és átszellemülten járta a hadszíntereket, kereste és rajzolta az őt érdeklő helyszíneket, eseményeket, élő és halott embereket. Vonzották és művészként izgatták az ember testi és lelki tragédiái, állati ösztönei, kiszolgáltatott helyzetei. „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni” – fogalmazott a háború elején.

Mednyánszkyból felocsúdva az erdélyi származású Nagy Istvánnal ismerkedem az ötödik, legkisebb kiállítási egységben, aki élete nagy részét szülőföldjén, Székelyföldön, valamint a Duna–Tisza közén töltötte. Festészete egyedi: kevés és egyszerű eszközzel, pasztellkrétával és szénnel alkotta meg a nagyrészt a szegényparaszti és a székely világot körüljáró, szigorú építészeti-szobrászati jelleggel megszerkesztett képeit. A Kecskeméti Múzeum legjelentősebb darabjai az 1920-as évek első feléből, közepéről származnak tőle, amelyek közül a legtöbb alkalommal reprodukált fő művét, a Kucsmás parasztfej címűt is megnézhetjük. A kurátor által gondos alapossággal összeállított, megírt kiállításvezetőben egy, a Nyugatban 1923-ban megjelent Kosztolányi-idézetet találok Nagyról: „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. Olajfestmény sehol, csak szén és krétarajz. A piros, melyet annyira szeretek és a vad sárga hiányzik. De az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. […] Nem Fényes Adolf, nem is Nyilassy Sándor. Senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István, aki van. Nagyszerű, nagyszerű.”

A kiállítást az 1945 előtti magyar képzőművészet igen heterogén válogatása zárja. A múzeum gyűjteménye a korszak számos kiemelkedő alkotását őrzi, de itt helyhiány miatt mindössze 19 alkotó 21 műve tud bemutatkozni: mások mellett Vaszary János, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Fényes Adolf, Ferenczy Noémi, Czóbel Béla, Ámos Imre vagy éppen Czigány Dezső, akinek a sokak számára ismerős Ady-portréja került a kiállítás falára, Márffy Ödön Olvasó Csinszkája pedig a lépcsőházban látható.

Az új képzőművészeti tárlat létrejöttére a Magyar Géniusz program adott lehetőséget. A támogatás legnagyobb részét infrastrukturális fejlesztésekre, többek között egy, a húzott karú lépcső orsóterébe beépített liftre fordították, így most már a mozgásukban korlátozott látogatóknak sem kell lemondaniuk a 20. századi magyar képzőművészet színvonalas gyűjteményi anyagának élvezetéről.