Esőben, szürke időben, elég izgatottan és egy kis késéssel érkeztem meg az interjúra. A kapun túl nem csak egy mesebeli hangulatú ház várt gyönyörű kerttel, hanem egy külön világ, benne pedig ezernyi másik, egyetlen emberben. Gyulai Líviusz a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, ám ennél sokkal több is: az általa illusztrált könyvek listájának alig látni a végét, a magyar irodalom kiemelkedő alakjainak szereplőit keltette életre, letűnt korok elevenedtek meg rajzaival a lapokon.
Honnan az irodalmi érdeklődés?
Az én generációm régen nagy olvasó-mozizó társaság volt. Már gyerekkoromban is elolvastam mindent, amiben betű volt, az összes otthon fellelhető könyvet, majd a barátaim könyvtárából kölcsönvetteket is. A háború után Erdélyből Magyarországra, Sopronba költöztünk, ahol szinte azonnal beiratkoztam a városi könyvtárba. Mindez a változás idejében történt, mentünk át a szocializmusba, ezért gyakran voltak gyorstalpalók a könyvtárosoknak és utazniuk kellett Győrbe, Szombathelyre. Én ekkorra olyan otthonosan mozogtam már a könyvtárban, hogy ezeken a napokon rám bízták a felügyeletet. A látogatóknak még tanácsokat is tudtam adni, mit olvassanak, így egy kis népművelést is végeztem, és természetesen rengeteg könyvet vittem haza is. Lehetőségem adódott így, hogy az irodalom mellett rengeteg illusztrációval is megismerkedjek. A funkciójára is rájöttem nagyjából – ha valaki a kezébe vesz egy könyvet és végiglapozza gyorsan, a rajzokat figyeli elsőként.
Hogyan kezdett el ezzel foglalkozni?
Amikor már a főiskolára jártam, összeismerkedtem Nagy Lászlóval, aki az Élet és Irodalom képszerkesztője volt akkor. Korábban járt a képzőművészetire, Kmetty-osztályos volt egy évig. Bejött a főiskolára, és párunkat elkezdett foglalkoztatni. Én az illusztrációnál kötöttem ki. Laci is látta, hogy ehhez van affinitásom, ezért rendszeresen adott novellákat. Akkoriban az Élet és Irodalom nem csak egy kritikai lap volt: sok esetben pályakezdő írók, költők mutatkoztak be itt, szóval tág tere volt az illusztrátoroknak is. Egy épületben volt a Magvetővel, az első könyvillusztrációmat náluk csináltam. Karinthy-kötethez készült, aki eleve nagy kedvencem volt. Ez volt a debütálásom, utána sorra jöttek a munkák. Tehát már a főiskola alatt bedolgoztam magam a szakmába, és szerencsére kialakult rólam egy kép is, így olyan könyveknél gondoltak rám, amelyeket szívesen illusztráltam, „illettek” hozzám. Nincs is rosszabb, mint amikor valaki olyat kénytelen rajzolni, amit igazából nem akar.
„Nincs nagyobb, sem kisebb vágyam, mint hogy az illusztrálandó műben csakugyan az író társa legyek” – mondta egyszer. Hogy zajlott a közös munka az írókkal?
Volt a Magvetőnél egy profi, szigorú szakember, Beck Péter, aki azt mondta, óvakodjak attól, hogy a szerzőkkel megismerkedjek, mert elvisznek az őserdőbe... Én – kicsit szamár módon – betartottam ezt, így elestem pár olyan találkozástól, amit utólag nagyon sajnálok. Szerencsére Weöres Sándor a Psychénél külön kérte, hogy találkozzunk. Az egyik legnagyobb élményem volt ez, hiszen szinte még kölyök voltam, de ő egyenrangú partnerként kezelt.
Mesélne még kicsit a Psychéről?
Rendkívül kevés idő volt rá, és a társadalom is kissé álszemérmes, prűd volt akkoriban, kirívónak számított, hogy meztelenség szerepel a címlapon. Maga a mű óriási attrakciója és kincse a magyar irodalomnak. A már említett beszélgetés alatt Weöressel megegyeztünk, hogy a szokványos illusztráció helyett a történet korára jellemző grafikai stílusban adunk vizuális szemléletet az olvasónak, hogy bele tudja élni magát a könyv miliőjébe. A legnagyobb feladat az volt, hogy Psychét „kitaláljam”. Ő egy rendkívül összetett figura, eleve nem sok női költő fordult elő. Cigány származású, de arisztokrata körökben is járatos, egyszerre vonzó, szenvedélyes nő és kemény, férfias jegyekkel bíró költő. Nagy feladat és még nagyobb megtiszteltetés volt a saját fantáziámból megszemélyesíteni egy ilyen zseniális költő főhősét.
Fejes Endréről mesélve ezt mondta a 2002-ben megjelent, önről szóló könyvben: „az egyik legnagyobb,
legcsodálatosabb dolog az író, a leírott szó felelőssége”. Mit gondol, a rajznak, illusztrációnak mi a szerepe, felelőssége?
Az imént említett példa, Psyché megálmodása, megteremtése is jó válasz erre, hiszen tisztán látszik ebből is, a grafikusnak milyen felelősségteljes szerepe van esztétikailag.
A rajz segít megteremteni az olvasónak az átjárót a könyv világába.
Igyekeztem úgy dolgozni, hogy a grafika élővé váljon, önállóan is legyen helye. A könyv története összekapcsolódik a vizualitással, elég a kódexekre gondolni például. Nagyon korán találkozott a képzőművészet és az irodalom, a könyvek szerepe pedig a kezdetektől jelentős alkotók fontos gondolatainak közvetítése, amiben segítenek a rajzok.
Nagyon fontos, hogy legyen esztétikai megjelenítése egy könyvnek, csábítsa az olvasót. Szerettem címlapokat készíteni ezért: plakát-funkciót látnak el ezek a rajzok. Igyekeztem a szakmába esztétikailag is belevonni az olvasót annak ellenére, hogy az illusztrátorok nevét nem igazán nézték. Habár vannak kedves emlékeim, amelyek nem ezt bizonyítják. Egyszer például az újságos a biciklijét hajtva kiabált be az udvarra, mikor látta a nevemet kint, hogy „a maga mesekönyvein nőttem fel”. Erre máig jólesik gondolni máig. És persze sok más szép történet is van.
Miért ragadta így magával az aprólékos ábrázolás?
A főiskolán a litográfiával találkoztam először, amelyhez egy speciális mészkövet használtunk. Jellegzetes módja volt a könyvillusztrálásnak. Tollal rajzolgattam a litográfiákat és feltűnt, milyen finom tónusokat lehet elérni ezzel a technikával. Beleszerettem, és később az egyedi tollrajzoknál is kísérőm volt. Később fametszeteket, rézkarcokat csináltam, aztán kezdett feltámadni az igény a szebb kivitelezésű könyvek iránt ilyen illusztrációkkal. Olyan művészek, mint mondjuk Kondor Béla, készítettek is ilyen kiadványokat.
Volt egy barátom, egy nyomdai fotós, akinek az álma volt, hogy kedvenc műveiből készüljön ilyen módon egy-egy kiadás. Egyszer megkeresett, és ekkor született a Jónás könyve. A világon az egyik legtöbb nyelvre lefordított műről van szó. Eredeti litográfiát rajzoltam hozzá, és azt is megtudtam, hogy a kézirata voltaképpen nem is az, és azért született, mert Babits Török Sophie születésnapjára – más ötlet híján – lemásolta a művet, és annyi hibát vétett, hogy teljesen hiteles kéziratnak tűnt.
Több középkori témájú művet illusztrált. Nagy kedvencem a Szamártestamentum és az Udvariatlan szerelem is, emellett nagy Villon-rajongó is vagyok. Van valamilyen különleges kapcsolódás ehhez a korhoz?
Igen, elsőként pont Villon kapcsán találkoztam a középkorral. Nagy örömmel illusztráltam minden ilyen könyvet. Szeretem ezt a korszakot, a régiek a nevén nevezték még a dolgokat. Ez nem trágárság, ez emberi dolog, Janus Pannonius is művelte. Az Udvariatlan szerelmet nagyon jó ötletnek találtam már akkor is, hiszen több nemzetiség izgalmas középkori költészete került bele. Rengeteg könyvet illusztráltam, szerencsére sok ilyen igazi „csemege” akadt köztük. A Magvető Villon és a többiek című kiadványa, mely Mészöly műfordításait tartalmazza és én illusztráltam, aranyérmet nyert a lipcsei biennálén, amely máig a világ egyik legrangosabb könyves eseménye.
Ha jól tudom, már gyerekkorában rajzolt képes forgatókönyveket, a 70-es évek közepétől pedig aktívan foglalkozik animációval is.
A soproni szabadiskolába jártam rajzolni, Ágoston Ernő tanított, ő készített fel a képzőművészetire is. A szünetekben afféle képregényekkel szórakoztattam a társaságot, minden alkalomra rajzoltam egyet és előadtam nekik. Ezek már valójában képes forgatókönyvek voltak, bár akkor erre még nem így gondoltam.
Amikor a filmgyárból megkeresett egy dramaturg, hogy lenne-e kedvem animációval foglalkozni, rögtön igent mondtam, hiszen nagy mozirajongó is voltam, na meg aztán volt ennek előszele, mint azt meséltem az előbb. Kérdezték, van-e ötletem, mondtam, hogy igen, Krúdy. Hiányoltam, hogy a humorát sosem domborítják ki, ezért akartam erről animációt készíteni. Akkor ugyan nem, de évtizedekkel később a De Ronch kapitány naplója is megszületett.
Most mivel foglalkozik?
A Médiatanács segítségével TV sorozatot csinálunk, az Egy jenki Artúr király udvarában a címe. Mark Twain története, amelynek főhőse az ipari forradalom kezdetének korából Artúr király udvarába csöppen egy baleset folytán. Tizenhárom részes lesz, ebből három már lement, most már az utolsó kettőt írom és rajzolom.
83 éves vagyok, de a munka megfiatalít. Kedvenc korom, a középkor van terítéken ebben a mesében. Nagyon jó stábom is van, szoktam mondani, hogy ez nem egyéni műfaj, sok meghosszabbított kézzel dolgozom én is. Ők is nagyon élvezik, ez a páncélos, lovagi világ nagy kedvence a rajzolóknak. Jó kis társaság vagyunk, megígértem nekik, hogy tőlem mennek majd nyugdíjba. Természetesen mindannyian fiatal alkotók. Kívánom mindenkinek, hogy olyan hivatással teljen az élete, mint az enyém,
mert ez nem munka.
Ugyan előfordul, hogy olyan sokat ülök valami felett, hogy nem érzem a fenekem, mire felkelek, és a koromnak megfelelően az egészségemmel is akad pár probléma, de úgy tűnik, bírom az iramot, és meg kell hagyni, nagyon élvezem is még mindig.
Nyitókép: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
