SZÁVA NÁNDOR (Budapest, 1921. augusztus 25. – Budapest, 1969. február 13.): vegyész, olajipari szakember, a kenőolaj-gyártási technológiák szakértője. Oklevelet a budapesti műegyetemen szerzett (1943). 1943–44-ben egyetemi tanársegédként, majd 1944-től a Shell Kőolaj Részvénytársaság csepeli finomítójában dolgozott, 1947-től a kenőolajgyártás vezetőjeként. 1949-től az Ásványolajipari Központban tevékenykedett. 1957-től az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt feldolgozási főosztályán a műszaki és technológiai osztály vezetője, 1963-tól főosztályvezető volt. 1964-ben műszaki doktorrá avatták. A Szovjetunióban (1951, 1955) tanulmányozta a kenőolaj-gyártási technológiát, illetve a kenőolaj-adalékok gyártását. 10 éven át titkára volt a Magyar Kémikusok Egyesülete Ásványolaj Szakosztályának. Elsősorban a hazai kenőolajgyártás, a kenőolaj-feldolgozó ipar fejlesztése és romaskinói olaj feldolgozásának kérdéseivel foglalkozott. Számos előadást tartott, több publikációja jelent meg.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Új-Guinea etnográfus kutatója, FENICHEL SÁMUEL (Nagyenyed, 1868. augusztus 25. – Stephansort (Új-Guinea), 1893. március 12.) a nagyenyedi főiskolán tanult, majd Bukarestben két év alatt rendbehozta a múzeum állattárát. Ezután különböző ásatásokon vett részt és megismerkedett Albert Grubauer német ornitológussal, aki ausztráliai madárgyűjtő expedícióra hívta meg. Fenichel 1891 augusztusában indult el Hamburgból, 1892. novemberében ért Német Új-Guineába, ahol a következő évben már egyedül folytatta a munkát: madarakat és néprajzi tárgyakat gyűjtött. 1893 nyaráig mintegy 10 000 etnográfiai tárgyat és madártani preparátumot küldött el a Nemzeti Múzeum számára; kalandjairól leveleket, beszámolókat írt. Sárgalázban halt meg, még 25. születésnapja előtt. Sírját Bíró Lajos kutatta fel, majd Balogh János gondoskodott rendbehozataláról.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993)

KALAZANCI SZENT JÓZSEF (1556. március 11. – 1648. augusztus 25.), a spanyol Aragóniai Királyságban született. A valenciai, majd az alcálai egyetemen tanult teológiát, 1583-ban szentelték pappá. Fényes egyházi pálya várt rá, azonban ő a szegények és betegek közvetlen segítését érezte hivatásának, így 1592-ben lemondott tisztségéről, vagyonát szétosztotta a szegények között, és Rómába ment. Ott, Colonna bíboros unokaöccseinek tanítójaként élt kezdetben, és látva a korabeli Róma szegényeinek sorsát, naponta felkereste a hét főtemplomot, segíteni rajtuk. Megfigyelte, hogy a városban rengeteg az elhagyatott, az utcákon nyomorgó gyermek, akikről gondoskodni kell. Megszervezte vasár-és ünnepnaponkénti hitoktatásukat, de hamar megértette, hogy ez nem elegendő. 1597-ben Róma szegénynegyedében, a Szent Dorottya templom mellett a plébános és még két oktató segítségével megnyitotta a Szegény Gyermekek Ingyenes Iskoláját, a Schola Pia-t. Hamarosan száz, majd két éven belül hétszáz, 1611-ben több ezer gyermeket tanított több társával együtt. Időközben az iskola jó hírnévre tett szert, és már jómódú gyermekeket is ide járattak, a városban több helyen tanítottak. József atya és tanító társai közösséget alkottak, amelyet Kegyes Iskolák Kongregációjának hívtak. Ez a közösség szilárdult szerzetesrenddé Kalazanci Szent József vezetésével, aki a Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum –  Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendje, a piaristák első rendfőnöke volt. A szokásos három szerzetesi fogadalom mellett ők egy negyediket is tettek: lelki és testi képességeiket mindenféle javadalmazás nélkül a gyermekek ingyenes oktatására fordítják. József eredményeit, azt, hogy a pápa is támogatta törekvéseit, többen irigyelték és rágalmakat terjesztettek róluk. Ezeket sikeresen megcáfolták, mindaddig, amíg Mario Sozzi, egy hataloméhes, befolyásos pap felvételt nem nyert a rendbe. Letaszította Józsefet generálisi tisztségéből, akit nyolcvanhat évesen meghurcoltak, és a rend is méltatlan körülmények közé került. József atya úgy halt meg, hogy egész életének munkája megsemmisülni látszott, de ő belenyugodott Isten akaratába, abban a hitében bizonyosan, hogy a piaristák rendje fennmarad. Halálos ágyához rengetegen elzarándokoltak, áldását kérve. 1748-ban boldoggá, 1767-ben szentté avatták.