A vasárnap szentje
Szent Domonkos a róla elnevezett Domonkos- vagy prédikátorrend alapítója (1170 körül – 1221. augusztus 6.). Névünnepét előbb augusztus 5-ére, aztán 4-ére, 1969-től pedig 8-ára tették más szentek ünnepeivel való torlódás miatt. Egy nézet szerint Domonkos (spanyol Domingo) azért kapta nevét, mert az Úrnak szentelt vasárnapon született (domingo jelentése „vasárnap”). Mindenesetre figyelemre méltó, hogy augusztus 8. a pogány időkben a napisten ünnepe volt, a nap pedig, amelyről szentünk kapta a nevét, úgyszintén.
Domonkos spanyol nemesi család sarjaként lépett be a papi rendbe. Hivatását az eretnekek elleni prédikálásban lelte meg. A dél-franciaországi albigensek elleni harcban tüntette ki magát először. Rábeszélőképességével sokukat sikerült megtérítenie (az ellenszegülőkkel Simon de Monfort pápai serege végzett). Sokat utazott, hirdette az igét Európa-szerte. Bolognában halt meg, ott is temették el. 1234-ben avatták szentté. A fekete barátok rendjét – így is hívták a domonkosokat – 1216-ban, Ágoston-rendi regulákra alapította. A rend nemcsak hitszónokokat, teológusokat és eretnekégetőket, hanem olyan művészt is adott a világnak, amilyen a „boldog” Angyal testvér, Fra Angelico volt.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

KÖLCSEY FERENC (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Cseke, 1838. augusztus 24.): költő, kritikus, politikus, szónok, Tizenkét éves korára árva lett, kisgyermekként himlő következtében bal szemére megvakult; e csapások magányossá, érzékennyé tették. 1796–1809 között a debreceni kollégium diákja. 1808-tól levelezett Kazinczyval, elküldte neki verseit, tőle tanulta a klasszicizmus emelkedettségét és választékosságát. 1810 elején Pestre ment joggyakorlatra, itt megismerkedett Kazinczy pesti híveivel, közülük Szemere Pállal kötött barátságot. 1812-től Álmosdon, 1815-től Csekén gazdálkodott. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagja lett. 1829-től Szatmár megye aljegyzőjeként, 1832–34-ben országgyűlési követeként részt vett a politikai életben; barátság fűzte Wesselényihez; az országgyűlésen az ellenzék vezérszónoka volt. Mivel a kormány nyomására Szatmár megye a követeinek reformellenes utasítást adott, Kölcsey Ferenc lemondott. Ellenzéki tevékenységével nem hagyott föl: utolsó hónapjaiban a perbe fogott Wesselényi védelmén dolgozott. Egy hivatalos útján megfázott, megfeszített munkában legyengült szervezete a betegségnek nem tudott ellenállni.
Szemerével készítette a Felelet a Mondolatra című pamfletet. Költészetének első csúcsteljesítménye Rákos nymphájához című ódája. Másik jelentős verse, az Elfojtódás, annak a fájdalmas megrendülésnek szülötte, amely a közösségért harcba induló, személyes boldogságáról lemondó embert eltölti. Már Csekén hozzáfogott Töredékek a vallásról című történetfilozófiai írásához, amellyel kijelölte a reformkori ideológiai eszmélkedés irányát. Szembefordult a forradalmi változással, a dogmatizmussal, a szektarianizmussal. Herderrel vitázva, de fölismeréseiből okulva a fejlődés elvét vélte a történelem mozgatójának. Fölismeréseit az irodalmi gyakorlatában kevésbé érvényesítette: kritikáiban súlyosan tévedett. Mégis: e bírálatok (Csokonai, Kis János, Berzsenyi költészetéről) úttörő szempontokat is tartalmaznak. Kritikáit nem fogadta egyetértés, ez is siettette elszakadását Kazinczytól. Ezután évekre elhallgatott. A minél több emberhez eljutó nemzeti irodalom megteremtését tűzte föladatul maga elé. Ennek mintáját a népdal egyszerűségében találta meg.
1823-ban a tetőző nemesi ellenállás idején írta a Himnuszt [Hymnus]. Az alcímben (A magyar nép zivataros századaiból) kifejeződő szerepszerűség népivé és nemzetivé fokozza a verset, közösségivé teszi a vádat és panaszt, könyörgést és emlékezést. 1844-től a költemény Erkel Ferenc megzenésítésében nemzeti himnuszunk. A Himnusz sajátos párdarabja a Vanitatum vanitas (1823). Eszménykutatását megtagadva a valóságra hivatkozik benne a költő.
A nemzeti költészet újjáteremtésének alapját a népköltészetben látta: „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Mohács (1826) című emlékbeszédében az új polgári nemzetfogalmat vázolta föl. A Nemzeti hagyományok című értekezése a nemzeti irodalom eszmekörének legnagyobb hatású kifejtése (1826). Közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra kibontakozó költészetét, mindenekelőtt Zrínyi dalát (1830). A nagy erejű párbeszédben a költő azzal vádolta a nemesi politika irányítóit, hogy eltékozolták az ősök dicsőségét. Huszt (1831) című epigrammájában a reformkor legfontosabb gondolatát hirdeti: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” A pozsonyi országgyűlésen a polgári nemzetté válásért s ennek föltételeként a nemzetből kirekesztett nép egyenjogúságáért küzdött. Tárgyszerű, ugyanakkor belső meggyőződéstől fűtött beszédei a szónoklat mesterművei.
Utolsó éveiben főként a fiatalokhoz fordult, bennük látta a jövő reménységét. Az ifjúságnak szánta élete erkölcsfilozófiai összefoglalását is. A Parainesis Kölcsey Kálmánnak (1834) unokaöccséhez írt szellemi-erkölcsi végrendelete.

(Fenyő István szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)