A jelen archívuma – három Barcsay-díjas alkotó gondolatai
Hogyan gondolkodnak a fiatal képzőművészek a jövőről, a társadalmi rendszerekről vagy az emlékezetről a digitális korszakban? A 2025-ös Barcsay-díjasok, Agg Lili, Molnár Judit Lilla és Tomecz Dániel körkérdésünkre válaszolva beszélnek aktuális kutatásaikról és alkotói terveikről.
Agg Lili a hagyományos festészet eszköztárát kapcsolja össze a digitális világ utópisztikus lehetőségeivel. Molnár Judit Lilla installációi a játszóterek szimbolikus terein keresztül reflektálnak a felnőttlét dilemmáira, míg Tomecz Dániel fotók és digitális printek kombinációjával vizsgálja az egyéni és kollektív emlékezet rétegeit.
Ami közös bennük: mindhárman részesültek 2025-ben a Barcsay-díjban, melyet magyar ajkú, 35. életévüket be nem töltött alkotók kaphatnak meg, akik méltó módon idézik és őrzik meg Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész-grafikus szellemiségét, elkötelezettségét, alkotómunka iránt tanúsított alázatát.
Mi az a kérdés vagy élmény, amely mostanában leginkább foglalkoztat, és amely a legfrissebb munkáid mögött is meghúzódik?
Agg Lili
Doktori kutatásomban kortárs utópiaelméletek mentén vizsgáltam az alulról szerveződő művészeti közösségek fenntarthatóságát és egyben a művészet és a művészeti közösségek szerepét a jövőről való gondolkodásban. Ez a kutatási háttér alakította azt az alkotói folyamatot, ahol a jövőarcheológia spekulatív módszerét alkalmazva arra keresem a választ, hogyan válnak a jelen kulturális tárgyai a jövő fiktív archívumainak részévé.
A megkövesedett, autoriter és önkizsákmányoló rendszerek lebontását, hogy a romokon való újjáépítés valódi megújulást, fenntarthatóbb és igazságosabb rendszereket hozzon.
Az így létrejövő munkákat modellként fogom fel, amelyek a festészet és az újmédia integrációjával vizsgálják a kép, a tárgy, a valóság és a digitális világ közötti határokat.
Molnár Judit Lilla
Jelenleg ideiglenesen félreraktam az alkotómunkát, hogy a disszertációm írására fókuszálhassak, de az elmúlt időszak szellemileg nagyon inspiráló volt.
Egy évvel ezelőtt nyílt a The Space Galériában a Kígyók és létrák című kiállításom, amely a társadalmi mobilitás kérdését vizsgálta az azonos című társasjáték szimbólumrendszerén keresztül.
De ebben a munkában – amelynek egy redukált, a térhez alakított verziója Szentendrén, a Barcsay-díjasok kiállításán is látható – állt össze a kettő koherens rendszerré.
Míg pályám elején inkább a pályakezdőlétből fakadó pszichológiai kihívások érdekeltek, később a hangsúly egyre inkább azokra a társadalmi folyamatokra került, amelyek strukturális szinten határozzák meg életlehetőségeinket. Jelenleg ezek a társadalmi folyamatok és mélyebb megértésük foglalkoztat.
Tomecz Dániel
Több párhuzamos projekten dolgozom jelenleg. Az egyik központi kérdés számomra, hogy miként alakul át a kollektív emlékezet működése a digitális képkultúra környezetében. Az emlékezet ma már nem egységes narratívaként, hanem töredezett, folyamatosan újrarendeződő képi struktúrák hálózataként működik. A digitális archívumokban és online képadatbázisokban felhalmozódó vizuális anyagok nemcsak dokumentálják a múltat, hanem aktívan alakítják annak értelmezési kereteit is.
Interneten talált képeket és archív fotókat rendezek egymás mellé, majd vizuális vagy elméleti transzformációkon keresztül új kontextusba helyezem őket.
Az a jelenség érdekel, amikor a kép elveszíti eredeti környezetét, és puszta vizuális nyommá válik egy nagyobb adattérben, ahol az információ zajjá alakul, a jelentések pedig bizonytalanná válnak.
A festészeti munkáim mellett egy új, kísérleti-kutatási projekten is dolgozom, amely a vadászat motívumát vizsgálja. Gipszből készült, céltáblaszerű domborműveken személyes tárgyak – elsősorban gyermekkori játékok – lenyomatai jelennek meg. A lövés ebben az összefüggésben nem pusztán destruktív gesztus, hanem radikális kontextusváltás: az emlékezet hétköznapi tárgyai egy új narratív térbe kerülnek, ahol jelentésük elmozdul.
A kortárs művészetben ma természetes az analóg és digitális eszközök együttélése, a médiumok közötti átjárás. Számodra hogyan alakul ki egy munka formája: a gondolat választja ki a médiumot, vagy a kísérletezés során találod meg azt a technikát, amely a leginkább képes megszólaltatni az adott témát?
Agg Lili
Először a koncepció fogalmazódik meg bennem, illetve az a hatás, amit el szeretnék érni. Ehhez társulnak a médiumok, az anyagok, amelyek aztán visszahatnak a koncepcióra.
Munkáimban kiemelt szerepe van a térnek, ami alapvetően meghatározza az installációk végső formáját, ezért, ha tehetem, konkrét helyszínekben gondolkodom az első pillanattól kezdve.
Molnár Judit Lilla
Tíz évvel ezelőtt még úgy fogalmaztam erről a kérdésről, hogy számomra mindig a gondolat az elsődleges: ennek kifejezésére használom a médiumot, a koncepcióhoz keresem a technikát – tulajdonképpen az ötlet maga szüli a formát.
Ez a megállapítás alapvetően ma is érvényes az alkotói attitűdömre. A művek jelentéstartalma továbbra is meghatározó, ugyanakkor az alkotói folyamat során a korábbi munkák hatására fokozatosan egységesebb vizuális és szellemi világ formálódik, amelyben visszatérő formai és technikai megoldások, valamint médiumválasztások rajzolódnak ki.
Ebben tudok olyan komplex vizuális rendszereket felépíteni, amelyek az engem foglalkoztató témákat képesek megjeleníteni.
Tomecz Dániel
Számomra egy munka felépítése nem egyetlen döntési pont eredménye, hanem a gondolat és a médium közötti folyamatos kölcsönhatás során alakul ki. A kiindulópont legtöbbször egy fogalmi felvetés, amely meghatározza a vizsgálat irányát, de nem rögzíti előre a mű végleges formáját.
A munkafolyamat során számomra fontos a médiumok közötti átjárhatóság, mert a különböző technikák párhuzamos használata nem pusztán formai döntés, hanem módszertani eszköz, amely segít láthatóvá tenni, hogyan alakul át a mű jelentése, amikor egyik értelmezési tartományból a másikba kerül.
Friss Barcsay-díjasként mit jelent számodra ez az elismerés ebben az alkotói szakaszban, és milyen irányok vagy kérdések felé szeretnél továbbhaladni a következő időszakban?
Agg Lili
Számomra a Barcsay-díj olyan elismerés, amely a szakmai tudást díjazza, illetve azt a hozzáállást, amely mindig az új utak felé tereli az alkotót. Megtisztelő ez az elismerés, segít abban, hogy motivációt találjak a folytatáshoz, ami nem mindig könnyű.
A továbbiakban a jövőről való gondolkodás és a társadalmi struktúrák kérdései érdekelnek, viszont kilépve a kulturális mező adta keretekből, más kontextusban is szeretném vizsgálni a témát.
Molnár Judit Lilla
Nemrég töltöttem be a 35-öt, ami a képzőművészeti pályán egyfajta szimbolikus határpontnak számít. Ez az életkor rengeteg pályázatnak – köztük a Barcsay-díjnak is – a korhatára, hagyományosan ehhez kötik a „fiatal képzőművész” státusz lezárulását.
Számomra a Barcsay-díj ezt a határátlépést is jelképezi, az elmúlt 10–15 év kitartó munkájának visszaigazolását, és egyfajta mentális felkészülést a következő időszakra. Jelenleg a legfontosabb célom a disszertációm befejezése; csak ezután tudok az alkotói pályámon is új irányok felé elindulni.
Tomecz Dániel
A Barcsay-díj számomra elsősorban erős visszajelzés arra, hogy a pályám ezen szakaszában végzett kutatás releváns kérdéseket érint, és megerősít abban, hogy van jövője a téma komplex értelmezésének. Emellett kísérletezésre is ösztönöz.
Az utóbbi években egyre inkább az foglalkoztat, hogy a digitális közegben keletkező információk miként alakítják át az emlékezés struktúráit. Ebből következően érdekel a műtárgy – mint látvány és mint fogalom – szerepe a jelenkori perspektívák tükrében.
A következő időszakban ezt a kutatást szeretném tovább mélyíteni, különösen azzal a kérdésfelvetéssel kapcsolatban, hogy miként lehet reagálni azokra az ismeretelméleti válsághelyzetekre, amelyek az ideológiai rendszerek kiüresedésével, az információs környezet radikális átalakulásával, valamint a kritikai gondolkodás strukturális leépülésével együtt jelennek meg.
Címlapfotó: A 2025-ös Barcsay-díjasok, Tomecz Dániel, Molnár Judit Lilla és Agg Lili. Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu
