A színpad hátulján húzódó falon női vállkendők áttört csipkéjének résein szűrődik be a fény. Az árnyjáték – Kuthy Ágnes szellemes megvalósításában – végigkíséri az előadást, ahogyan a vetítés – Sárvári Enikő munkája – is. Hol nőalakok jelennek meg a háttérben, hol hímzett, szaggatott mintázatok, máskor a vágyott férfi, vagy a valóságossá álmodott találkozás.
Mátravölgyi Ákos színpadképe letisztult: kecses lábú varróasztalkák, balra, emelvényen Bernarda anyjának szobája. Tologatható ruhaállványok, amelyek keretként más-más részeket szakítanak ki a színpad tágas teréből. Semmi szín, csupa fekete és fehér, a gyász és a remélt nász színei. Minden csupa rács: még az abroncsos szoknya egymást keresztező szalagjai is mintha fojtogatnának.
A gyászba borult ház sötétsége nem csupán az öltözékekben, hanem a családban uralkodó komorságban is megjelenik. A temetésről hazatérve nyolcéves gyászt hirdető anya végleg lányságra ítéli gyermekeit. Beszédes kép, ahogyan Bernarda egy cajonon ülve üti a ritmust, még az idő folyásán is igyekszik úrrá lenni az egyformán unalmasan csordogáló mindennapokban.
Az előadás zenei világa – Paár Julcsi munkája – a magyar népzenéből építkezik, és bár a cimbalom és a hegedű meghatározó hangszerek, mégis teret hagynak a történet andalúz világának. A muzsika is csupa érzés: csordultig vágy, düh, tehetetlenség vagy éppen szerelem – mind megjelenik ebben a harmonikussá rendezett atmoszférában, amely a ritmus lüktetéséből táplálkozik.
Kocsis Enikő rendezése azért magával ragadó, mert egyszerre mutatja meg a bénító családi légkör elfojtásait és ezzel párhuzamosan a lányok bensőjében tomboló féktelen szenvedélyt, szabadság- és szerelemvágyat. A varrás monoton mozgássorából tárul elénk egy-egy érzelmekkel telített pillanat: az egyik lány szabadulásvágya egy titkon viselt zöld ruhában testesül meg, amit jobb híján a kiscsibéknek mutogat. Letaglózóan szép kép az asztalokat összekötő pallosok „táncoltatása”: egyszerre akadály, áthidalhatatlan távolság, lépcső, máskor pedig a kitörés, a lázadás eszköze.
Ebbe az elzártságba tolakszik be a férfi derűs füttyszava, amely felborzolja a kedélyeket. A férfi eleinte csak árnyképként van jelen. Ihletett, szép az egymásra találásuk az egyik lánnyal: az árnyjátékban az ölelés illékonysága is megjelenik, a lány pedig hol testi alakjában, hol ugyancsak árnyékként fonódik össze a férfival.
Pallai Mara dramaturgként Lorca történetének esszenciáját adja: nem mesél, bízik a tánc és a tömör mondatok erejében, így is érthető, követhető a történet, javára vált az egyszerűsítés. Itt a végén annyi történik, hogy a lányok mind a szájukra veszik a faluban megesett, csecsemőjét meggyilkoló lányt, akit a helyiek agyon akarnak verni. Csupán a szerelmes, várandós – erre csak az öregasszony érintése utal – lány tiltakozik, majd a helyzetét kilátástalannak ítélve felköti magát. Bernarda számára viszont a látszat a fontos, ragaszkodik ahhoz, hogy az ő lánya szűzen halt meg.
Az előadás koreográfiája – a rendező Kocsis Enikő munkája – javarészt magyar táncok elmeiből építkezik, azonban jóval tágasabb eszköztárat használ: kortárs motívumok és flamencolépések is megjelennek. A Fitos Dezső Társulat többi előadásában is komoly érték, hogy a klasszikus hagyományból merítve talál friss formanyelvet, és ezt állítja a történetmesélés szolgálatába.
Nagy Dorottya Bernardája kíméletlen – tán önmagával is –, még házvezetőnője előtt is csak ritkán meri megmutatni emberi arcát, izgalmas a Bíró Évával közös flamencoküzdelmük. Alzetta Alexa a nagymama szerepében inkább a kortalan lázadás szimbóluma: kívül áll az előadás világán, olyan, mintha rá nem evilági szabályok vonatkoznának. A lányok: Fafka Júlia, Guti Hajnalka, Hanekám Luca és Németh Eszter lenyűgöző energiákat mozgósítanak. Minden rezdülésük átgondolt, a mozdulataik pontosan kiszámítottak, amikor viszont akad lehetőségük az ösztöneikre hagyatkozni, akkor bepillanthatunk a kényszerű rendezettség mögé, lázadásuk eltérő mechanizmusaiba.
A jelmezek – Kocsis Enikő és Winklerné Petri-Kiss Borbála munkája – is mind segítik az egyéni karakterformálást: a spanyol világot idéző csipkék, legyezők és hajviseletek mind-mind mutatnak valamit a szereplők karakteréből, a finoman megmunkált ruhák pedig szemet gyönyörködtetőek, nincs a színen két egyforma cipő vagy csipke, összességében mégis harmonikus egységet alkotnak. A házban csak a bolondos öregasszony, Bernarda anyja jár fehérben: az önfeledt, megzabolázhatatlan asszony „fürge, mint a gyík”, és neki legalább nem kell türtőztetnie magát ebben az elfojtott vágyaktól terhes közegben. Ő életre van kárhoztatva akkor is, amikor a lányok „szívét sorra lekaszálják”.
Az előadás színlapja itt olvasható.
Fotók: Éder Vera
