Takács Mari rajza egyszerűségében is figyelmet keltő: azt sugallja, hogy valamilyen titok rejtőzik az ajtó mögött, ezáltal felkelti az olvasó kíváncsiságát, melyet az első oldalpáron olvasható „Nehogy letedd, nehogy letedd…” szavak tovább fokoznak. Letehetetlen könyv-e a Nem beszélünk róla?
A befogadó érdeklődését folyamatosan fenntartja a szöveg elhallgatásokra épülő narratívája. A nulladik fejezet egy kórházi szobában játszódik, de nem derül ki, miért tartózkodik bent a főszereplő. A fejezet 0. sorszámmal jelölése azért is indokolt, mert itt egyes szám harmadik személyű elbeszélést olvasunk, mely az 1. fejezetben vált egyes szám első személyűre. Ettől kezdve a bevezetésben megismert Karen naplóját olvassuk, amely tele van rejtélyekkel – mintha a kamaszlány még saját magával sem merne őszinte lenni.
A bejegyzésekből fény derül a titkolózó beszédmód eredetére: Karen családja a komoly problémákat nem beszéli meg nyíltan, helyette a gondok szőnyeg alá söprése, egymás hibáztatása, a felelősség hárítása jellemző. A szöveg érzékenyen ad számot arról, milyen nehéz ebben a légkörben a tinédzser élete: az elbeszélő nem bízik a szüleiben, gyakran csalódik bennük, és édesanyja távollétében (aki a család anyagi helyzete miatt külföldön dolgozik) ő gondoskodik öccséről és édesapjáról is, így tulajdonképpen parentifikálódik. Nem véletlen, hogy még a naplójában sem tud maradéktalanul igazat írni a családi bonyodalmakról, hiszen nem kapott megfelelő mintát erre nézve a szüleitől.
Az első szerelemről azonban (egy ideig) őszintén és lelkesen ír. Ricsivel, a cirkuszban dolgozó fiúval hamar bizalmassá válik a kapcsolat, majd viszonylag hirtelen megszakad, ezt a szálat gyorsan elengedi az elbeszélés. A szerelem kibontakozása a Covid-járvány alatt történik, a kapcsolat a bezárkózás ideje alatt a szabadság újfajta tapasztalatát nyújtja a sokféle oldalról szorongatott főhős számára. Miután szinte együtt izguljuk végig Karennel a kapcsolat indulását, olvasóként némi hiányérzetünk marad, amikor ez a viszony váratlanul félbemarad, akár azt is mondhatnánk, hogy a fiatalok kölcsönösen ghostolják egymást. Karen családi hátterét tekintve azonban indokolt ez a megoldás, szüleihez hasonlóan ő is azt választja, hogy csalódásáról Ricsivel sem beszél, s a továbbiakban a naplójának is csak korlátozottan számol be a fájdalmáról.
A szöveg sodró lendületű, gyorsan és könnyen olvasható. Az elbeszélő kamaszlány hangja jól cseng; a szerző egy interjúban elmondta, hogy a kortárs szleng kifejezéseivel nem akart élni, de diákjai nyelvhasználatát beledolgozta a könyvbe, ahogy a Covid-járvány tapasztalatait is. A karanténidőszakkal kapcsolatban születtek már gyerekkönyvek (például Molnár Jacqueline: Bújócska, Trogmayer Éva–Egervölgyi Lilla: Medvemese), a Nem beszélünk róla pedig abba enged betekintést, milyen lehetett kamaszként megélni ezeket a hónapokat. Karen részletesen számol be a helyzet abszurditásairól: az online ballagásról, az otthon épített akadálypályáról, amire tesiből ötöst lehetett kapni, a különféle felületekre történő regisztráció nehézségeiről.
Ezekben a helyzetekben az elbeszélő fanyar humorát is élvezhetjük, amit még inkább elmélyítenek a szórakoztató illusztrációk. Takács Mari szürke és kék árnyalatokkal színezett képei egy-egy jellemző mozzanatot emelnek ki a szövegből: negatív Covid-tesztet, egy autót mint Faraday-kalitkát, egy korábbi osztálykiránduláson előkerült áfonyapálinkát. A fekete-fehér szöveget olykor nagyobb, kék betűkkel írt szavak vagy kék és szürke csetbuborékok szakítják meg: ezek a kiemelések általában a cselekmény valamely fontos mozzanatára is felhívják a figyelmet. A fejezetek hashtagekkel indulnak (például: #ennélrosszabbnemlehet #dehogynem #akkormostmivan stb.), melyek összefoglalják a továbbiakat, de nem spoilerezik el a fejezet fordulatait.
A kötetet a szerző első ifjúsági regényeként mutatja be a kiadó. Úgy vélem azonban, hogy ez a műfajmegjelölés nem pontos: ha regényként olvassuk a művet (az ennek megfelelő előzetes elvárásokkal), akkor előfordulhat, hogy csalódni fogunk, hiszen sem a szöveg terjedelme, sem cselekménye, sem az elbeszélt időszak rövidsége nem indokolja, hogy nagyepikai műfajként hivatkozzunk rá. Talán szerencsésebb lett volna kisregényként, esetleg elbeszélésként jelölni a szöveget, mely többek közt épp a rövidsége miatt letehetetlen. A Nem beszélünk róla olyan könyv, amelyről érdemes beszélni!
