Hogyan lehet a művet visszaadni a természetnek?

Egyértelmű volt, hogy képzőművész leszel?

Bár gyerekként mindig szerettem alkotni valamit, majd később a szüleimet sikerült rávennem, hogy részt vehessek olyan magánórákon, ahol festeni tanítanak, egy idő után megszűnt a vágyam, hogy képzőművész legyek, zongorázni kezdtem, majd az építőmérnöki középiskolában lakberendezői ambícióim voltak, aztán elvégeztem egy jelmez- és divattervező-képzést is. Huszonegy-két évesen jöttem rá végül, hogy mégis autonóm festészettel szeretnék foglalkozni, így jutottam el a pécsi egyetem Képzőművészeti Karára. 

Ott miket festettél először?

Figurális vonalon indultam el, majd szépen lassan leépítettem ezt, és absztrakció irányában kezdtem elmozdulni.

A mostani alkotói gyakorlatodra jellemző, hogy a személyes megéléseidből indulsz ki, miközben egy társadalmi jelenségre, a menekültválságra is reflektálsz. Hogyan oszcillálsz a perszonális és univerzális dimenziók között?

Tudatosan alakult így, zavart, hogy az egyetemen nem igazán foglalkoztak azzal, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben, főként festészettechnikai dolgok kerültek fókuszba. Emiatt egy időre fel is hagytam a festéssel, azt kerestem, hogy mi az, ami ténylegesen érdekel engem. Így vált fontossá a táj és az azzal való kapcsolatom, az, hogy milyen párbeszédek alakulhatnak ki a belső világom és a külső környezet között. A műveim tehát a mély önvizsgálat, valamint a kifelé figyelés közötti egyensúly megtalálásának stációi lehetnek is akár.

Hogyan találtál rá a témádra a tájon keresztül?

Szeged mellett egy kis faluban, Szentmihályteleken nőttem fel, ahol gyakran vittek ki sétálni arra a földútra, amit később a személyes elvonulásaimra használtam. Ezen az úton haladtak a menekültek is, hátrahagyva a tárgyaikat. Ez a neutrális, kietlen, kopár táj egyszerre segíthet kiüríteni a fejed, ugyanakkor hathat deprimálóan is, hiszen nem ad vizuális feloldozást. Azonban épp ez a kietlenség ébresztett rá arra, hogy minden környezetben vannak apró szépségek, amiket érdemes észrevenni. Ezeket aztán beépítettem a kompozíciómba, miközben a képeim a menekültek ellenálló képességével is foglalkoztak.

A kompozícióidon megjelenő tájak kiindulópontja konkrét helyszín, azonban a személyes érzelmi anyagod is ráíródik, így a látvány lírai, máskor misztikus vagy éppen utópisztikus, kozmikus érzeteket kelt.

Így fejezem ki az idősíkok fluid egymásba kapcsolódását, azt, hogy az idő nem egy lineáris entitás, hiszen a múlt emlékei olykor felszínre törnek, máskor pedig egy elképzelt jövőről vizionálunk. Ha innen közelítünk a jelenhez vagy a helyhez, akkor azokban sincs semmi konkrétság, minden változóban van, folyamatos alakulásban, a látvány pedig ezt a fluiditást igyekszik megragadni. 

Miként változik a motívumkészleted?

Elsőként azok a tüskés gyomnövények jelentek meg a képeimen, amelyek előképei az említett földúton talált gazok voltak, nagyon sokat olvastam ezek szimbolikájáról. Érdekes, hogy míg a keresztény kultúrkörben ezek a növények nem kaptak helyet az Édenkertben, addig az arab kultúrában az erőt, a szívósságot és az ellenállást szimbolizálták. Aztán ez a motívum fokozatosan kezdett kitágulni, megjelentek a skorpiófarkak, amelyek a csillagjegyemre is utalnak, valamint a drótkerítésre emlékeztető motívumok, az indák, amelyek szintén sokféle olvasatot engednek meg. Egy ideje pedig foglalkoztat, hogy miként tudom beépíteni az emberi testet a kompozícióimba, hogy ezekben a mikrokozmoszokban hogyan tud organikusan jelen lenni vagy helyet kapni.

A képeiden az akvarell hátterek puhasága mellett jelen van egyfajta tüskésség is, ha a motívumaidat nézzük.

A skorpiókat nagyon veszélyes állatoknak gondoljuk, ugyanakkor valójában ez a pajzs a védelmi hálója. A képeimen is így jelenik meg ez, amit te tüskésségnek hívsz: egyszerre szimbolizálja a támadást és a védekezést. Háló- vagy kerítésszerű alakzatokat is festek, ezek egyszerre elválasztanak, ugyanakkor beburkolnak és kijelölik a határaidat. 

A festményeid egy idő után kiléptek a térbe. Milyen szándékkal kezdtél el installációkban gondolkodni?

Már az egyetemi évek alatt is foglalkoztatott, hogy a festmény miként tud kilépni a térbe, miközben mindenki folyamatosan azt mondta, hogy elég, ha festek. Én meg dafke nekiláttam valami teljesen másnak: papírpépből szerettem volna vázát csinálni, aztán hirtelen rákentem a vászonra, így adva neki egy érdekes faktúrát. Ez volt a katalizátor, majd készítettem néhány dobozmunkát, de rájöttem, hogy igazából hiányzik a festés, így megint készítettem kisebb akvarelleket. Majd azon gondolkodtam, hogyan is lehetne ezeket visszaadni a természetnek, így elkezdtem köréjük építeni egyfajta camouflage-szerű kereteket a papírpépből, amiket aztán az említett földúton „állítottam ki”, majd fotóztam le. Aztán ezek a formák egyre nagyobbak lettek, ma pedig már textileket is használok az installációkhoz. 

Mi vonz az akvarellben?

Az egyetem alatt olajjal festettem főleg, már ott is kozmikus tereket hoztam létre, ehhez nagy mértékben kellett hígítót használjak, hogy terüljön az anyag, egy idő után pedig nem volt egészséges folyamatosan ebben a terpentingőzben létezni. Vágytam erre a festészeti nyelvre, de a vegyszerek nélkül, így papírmunkákkal folytattam, amikre jó minőségű tintákkal festettem, majd a sok kísérletezés után kialakult, hogy az akvarellel is létre tudom hozni azt az alapot, ami légies, éteri érzetet kelt, majd erre tudnak kerülni a konkrétabb, akrillal megfogalmazott rétegek. Az atmoszférikusságot korábban pasztellel próbáltam létrehozni, ma azonban ez is akril, amit airbrushsal fújok fel. 

Hogyan választod a színeidet?

A színekről való gondolkodásomra nagy hatással van Keserü Ilona színhasználata, valamint a divattervezői múltam is. Mindig törekszem arra, hogy harmonikus színkombinációkat találjak, miközben igyekszem minden képbe beletenni valami olyan árnyalatot is, ami kibillenti a nézőt. Bizonyos színek időszakosan újra és újra előkerülnek, korábban a rózsaszínek és a pirosak domináltak, most a citromsárga tör megint a felszínre. 

Hogyan komponálsz?

Nagyon sokat rajzolok, vázlatolok, firkálgatok. Ha beugrik egy ötlet, azt papírra vetem, hogy el ne felejtsem, általában aztán ezekhez nyúlok és érlelem tovább. Aztán, amikor megvan, hogy mit szeretnék csinálni, akkor jön a háttér megfestése, és bár nagyjából már az elején tudom, hogy mi fog rákerülni, mivel akvarellről van szó, ezért történhetnek meglepetések. Van ebben egy izgalmas kísérletezési, kutatási folyamat, mert itt nem pakolhatsz fel bármennyi réteget, mint az akril vagy az olaj esetében. 

Hogyan tudod, hogy mikor van kész a kép?

Az akvarell csak akkor működik, ha meg tudod őrizni a kép frissességét, már nagyjából kitapasztaltam ezt annyira, hogy tudjak önfeledten alkotni és ne azon görcsölni, hogy nehogy elrontsam a képet. Ismerem az anyagom, ezért jobban tudok fókuszálni arra, amit létre szeretnék hozni vagy a gondolataimra, jobban tudok flow-ban lenni. Persze azért van, hogy elrontok egy képet, amikor túlságosan teli van a fejem, és túl sok mindent akarok felvinni a vászonra, mert ezek a képek épp olyankor működnek, ha nincsenek túlmagyarázva, mégis megvan a mélységük. 

Mit csinálsz most, milyen terveid vannak?

Egy rezidensprogramon vagyok Pozsonyban, ahol egy performanszon dolgozom épp. Egy nagy installáció készül hozzá, amelyhez én csinálom a zenét is, amihez a természetből gyűjtöttem hangokat. A performanszhoz egy felolvasás is tartozik majd, amit angol és magyar nyelven fogunk előadni. Aztán Tállyán részt veszek egy csoportos kiállításon, ami a bolyongásról és az otthonra találásról szól, április végén pedig Ostravában szerepelek kiállító művészként egy fesztiválon. Pénteki kultúrrandi sorozatunkban fiatal, sokoldalú művészeket mutatunk be. A sorozat többi része itt érhető el.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu