Az új Kádár: gulyáskommunista gasztroskanzen vagy a házikoszt szentélye?

A házikosztnak útikönyvekben a helye

A Kádár étkezde históriája nagy sztori, tele történelmi áthallásokkal. Már sokan elmesélték, úgyhogy most csak nagyon röviden: a Klauzál téri szűk helyiség 1956-ig nyomda volt, a rákövetkező évben az a Kádár Béla nyitott itt kifőzdét, akitől pár évvel azelőtt elállamosították a Kis Pipa éttermet.

A Kádár (zsidós, házi, magyar) konyhája hamar kultikussá lett, bekerült mindenféle útikönyvekbe is, úgyhogy nemcsak a pesti haspókok, de turisták és külföldi hírességek is gyakran felkeresték. A falra akasztott képeken ma is megtekinthetőek azok a magyar és világsztárok, akik törzs- és egyébfajta vendégei voltak a helynek. Ez a fényképgyűjtemény tanúskodik arról, hogy a magyar irodalomnak is szent helye volt ez a kisvendéglő, talán könnyebb lenne megmondani, melyik író nem járt ide, mint hogy kik voltak itt törzsvendégek.

Ma is itt lóg a falon Karinthy Cini, Egressy Zoltán és Petőcz András dedikált fotója, és arról se feledkezzünk el, hogy a bejárat mellett található Gérecz Attila emléktáblája, mely szerint itt, a téren állt az ’56-os forradalom mártír költőjének első sírja.  

Kádártól előbb Garami Tiborhoz, majd az MTK egykori nehézsúlyú bokszolójához, Orbán Sándorhoz került a hely. 2020-ban a vendéglőt elfújta a Covid. 2025 elején elhunyt Orbán úr, szeptemberben pedig új korszak kezdődött a Kádár karrierjében: az első magyar Michelin-csillagos étterem tulajdonosa, Gerendai Károly újranyitotta az étkezdét a régi névvel és szellemben.

Az első felvonás: zseniális maceszgombócos húsleves, de a szalontüdő kifogásolható

Először a nyitás után nem sokkal, februárban jártam az új Kádárban. A jobb oldali fal nagyrészt eltűnt, az étkezde bekebelezte a mellette üresen álló földszinti lakást, a tér így valamivel nagyobb lett, de a hangulat ugyanaz: piros kockás terítők, zsúfolt vendégtér, az asztalok közötti szűk ösvényeken ide-oda cikázó felszolgálók, az üzletvezetőnél lehet bemondásra fizetni, ahogy egykor Orbán úrnál.

Mikor megérkeztem, hiába volt foglalásom, senki nem foglalkozott velem, leültettem hát magamat. A pincérnők ugyanolyan közvetlenek és szeretetteljesek voltak, mint egykor. Talán a régi Kádárnak is ez volt a titka: nemcsak a hamisítatlan – hol jó, hol kevésbé sikerült – házikoszt, hanem a kényeztető szó, a családi hangulat, a bensőséges együttlét – az ember mintha otthon lenne.

Akkor, februárban, megkóstoltam egy húslevest maceszgombóccal, és fantasztikus élményben volt részem: lágy gombóc, isteni húsleves, a tetején zsírgyöngyök és friss snidling, gyönyörű látvány, gyönyörű ízek, tán lehetett volna kicsit forróbb. A sóletet a Kádárban nem lehet kihagyni, nem is hagytam ki, a marhanyelves variációból rendeltem, és csillagos ötösre osztályoztam: a gerslis bab ízes és szaftos, nem száraz, de nem is híg, a hajszálvékonyra szelt nyelv fenomenális.

Ennyire jó véleményem már nem volt a boeuf bourguignon Klauzál téri verziójáról (jellegtelen, közepes fogás, a hús nem puha, de a burgonyafánk világszínvonalú, gyöngéd és bársonyos). A szalontüdőt viszont kifejezetten rossznak ítéltem, a szeletekre vágott és megpirított szalvétagombóc szikkadt, a szósz sikerületlen, a tüdő nincs rendesen megtisztítva, se íze, se állaga, se látványa nem dicsérhető. Az aranygaluska borhabbal és a túrógombóc éppen elment, semmi kiugró minőség, de nagy probléma sem volt velük.

Második felvonás: mesés nyúlpaprikás, isteni pacal

Szóval az új Kádár a nyitás után szűk fél évvel még igencsak hullámzó teljesítményt nyújtott, de én nagyon szurkoltam neki, hogy ne a múltjából élő, turistavakító gasztroskanzenné süllyedjen, hanem egy folyamatosan megújulni tudó, élő, magas színvonalon működő kisvendéglővé fejlődjön, a házikoszt szentélyévé. Ezért fél évvel később, nyáron adtam az új Kádárnak még egy esélyt.

Most rendkívül kedvesen fogadtak, és az asztalomhoz kísértek. Előételnek kis adag nyúlpaprikást rendeltem, már csak Tersánszky (Tersánszky Józsi Jenő Kossuth- és Baumgarten-díjas író, híres műve a Legenda a nyúlpaprikásról – a szerk.) iránti tiszteletem okán is. Józsi Jenőtől tudhatja az is, aki még sose evett ilyet, hogy ez egy „finom-finom étek”: „Már a párája is milyen andalító! Hát még az íze?”.

Nemsoká megérkezett a pincérnő a nyulammal. Mesés! Omlós, ízes hús, lágy, puha, de azért ruganyos galuska, roppanó, hűs kovászos uborka. A nyúl veres szaftja szinte krém. Ellágyulva szopom, nyalom, rágom a csontot, hihetetlenül elégedett vagyok.

Na, gondolom ekkor, Pesten jó pacal nincs, megkóstolom hát a gyomrot, az biztosan nem lesz ilyen pazar. De láss csodát, a pacal is kiváló. Semmi cicoma, semmi csel, semmi újragondolás. Köretnek némi főtt krumpli, a pacalban köröm főtt, de csak a szaft sűrítése céljából, és az íze végett. A gyomorcsíkok nincsenek túlfőzve, de nem is kemények, méhsejttextúrájuk pompás látvány. A szaft megint csak krémes, sűrű, ragadós, akár a nyúlpaprikás esetében. Éppen Puskás Öcsi és Papp Laci alatt ülök, biccentek feléjük, srácok, ez világbajnok!

Desszertnek Masánszki-rizst kérek, amiről fogalmam sincs, mi is tulajdonképpen. Kiderül, hogy fahéjas almával sült rizskoch. Óriási adag, hihetetlenül finom. Masánszki állítólag nem egy szakács volt, aki feltalálta az almás rizsfelfújtat, hanem maga az alma (a „meisseni” alma csehül „míšeňský”, ebből lett a magyar „masánczki”). Ha igaz. Ha nem, a Kádár almás édessége akkor is szenzációs.  

Mindezen tételekhez remek házi málnaszörpöt hörpölök. A hangulat kiváló. Nyüzsög, él a hely, semmi feszengés, igazi, hamisítatlan kocsmamiliő. Az ételek gyorsan jönnek, a pincérnő kedves, segítőkész, az árak igazán barátiak. Azt hiszem, a kezdeti ingadozások, hullámzások után az új Kádár megtalálta a hangját, és stabilan hozza legjobb formáját. Tényleg a házikoszt szentélyévé tudott válni.

A címlapfotó illusztráció. Fotó: Fortepan/Bauer Sándor