MÁNDY IVÁN (Budapest, 1918. december 23. – Budapest, 1995. október 6.): író. 
Szüleinek válása után hírlapíró apjával maradt, korán megismerte a pesti kávéházak, mozik, szállodai szobák világát. 1928-től a budapesti Lónyay utcai református gimnáziumba és a Madách Gimnáziumba járt, tanulmányait félbehagyta. Első novelláit a Magyarság és a Tükör közölte. A háború alatt sporttudósítóként működött, a katonai szolgálattól sikerült megmenekülnie. 1945 után az Újhold fiatal szerzőgárdájához csatlakozott, néhány számot mint társszerkesztő is jegyzett. 1949 és 1957 között Mándy előtt is bezárultak a publikálási lehetőségek, s megszűnt az Újhold is, melynek szellemisége tűrhetetlen volt a kultúrát és az irodalmat egyre szigorúbban felügyelő politikai hatalom számára. Az író ezekben az években a Magyar Rádió számára készített dramatizálásokat, gyerekeknek szóló hangjátékokat, s a Népművelési Intézet munkatársaként (1950–1954) vidéken tartott irodalmi előadásokat. 
A kényszerű szilencium alatt született művek jóval később jelenhettek csak meg (Előadók, társszerzők, 1970). 1954-től szabadfoglalkozású író. A rendszerváltás után sem csatlakozott egyetlen politikai erőhöz sem, tisztségei azonban megsokasodtak. 1989-től a Holmi szerkesztőbizottságának tagja, 1990-től a Rónay György-díj kuratórium elnöke, 1991-től a budapesti magisztrátus tagja, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. Mándy Iván művei címmel 1984-től jelenteti meg életművét a Magvető Kiadó.
Díjai: Baumgarten-díj (1948), József Attila-díj (1969), Déry Tibor-jutalom (1985), Kossuth-díj (1988), Getz Corporation-díj (1991), Robert A. Pritzker magyar nyelvű életműdíja (1992), Az Év Könyve jutalom (1992), A Soros Alapítvány életműdíja (1992), a Soros Alapítvány Díja (1995).
Írásainak világát, hangulatát meghatározta a környezet, amelyben élt: a Teleki és Mátyás tér környéke, a kisemberek, a lecsúszottak, a társadalom elesettjeinek kisvilága. Első, önéletrajzi ihletésű regényeiben (Francia kulcs, 1948 és A huszonegyedik utca, 1948) a gyerekkori tapasztalatok, emlékek párolódnak regénnyé: a nagyvárosi miliő, a kétes egzisztenciák, lődörgők, feltörekvők tarka világa egy kamaszfiú tudatán átszűrve, impresszionista képekben jelenik meg. Novelláiban a Külső-Józsefváros sajátos embertenyészete nyüzsög: bódésok, cigányok, vagányok; magányosak és kiszolgáltatottak, emberi kapcsolatokra, szeretetre vágyók. Ábrázolásmódja mind merészebben szakadt el a közvetlen realitástól a szürreális, az abszurd világérzékelés felé.
Az 1950-es és 1960-as évek regényeiben, kisregényeiben jellegzetes témái, helyszínei és figurái új árnyalatokkal gazdagodtak, s mítosszá kerekedtek. A régi mozik, presszók, uszodák, tribünök és futballpályák alkotják a „Mándy-univerzumot”. Az 1950-es években hallgatásra ítélt író rögzítette a félreállítottság állapotát és életérzését, a félelem és rettegés éveinek nyomasztó hangulatú mindennapjait, a „pálya szélére” szorított értelmiségiek, írók és átírók világát (Fabulya feleségei, 1959; Előadók, társszerzők, 1970). Nőtt az irreális, fantasztikus mozzanatok és a tárgyi valóságot könnyedén átformáló képzelet szerepe, amely látomásokban jutott felszínre. Gyakran jelent meg mint formateremtő tényező az álom is (Egy ember álma, 1971; Álom a színházról, 1977).
A hatvanas években Mándy Iván új tájékozódását jelezték a Vera-novellák, középpontjukban egy fiatal lánnyal, a beat-nemzedék jellegzetes képviselőjével (Mi van Verával?, 1970). A hetvenes évek végétől figyelme a tárgyak, dolgok felé fordult. Műveiben a modern nagyvárosi ember magányát, szorongásait szólaltatta meg. Magányos hőseinek groteszk, mégis hősi küzdelme a valósággal a hűség és a részvét erkölcsi parancsára figyelmeztet. Több kötet hangjátékot és Mélyvíz (1960) címmel musicalt is írt. Klasszikussá vált gyermekkönyveiben a jellegzetes pesti tájak és figurák valóság és álom, valóság és fantasztikum szivárványszíneiből kelnek életre. A novella megújítója; az elbeszélés idő- és térviszonyait különböző technikákkal felszabadította a hagyományos ábrázolás kötelmei alól. Részben a film módszereit (vágások, áttűnések), részben a lírai ábrázolás eszközeit használta fel az epikában: az önállósult költői kép látomások, emlékképek, fantáziaképek kiindulópontja lesz.

(Erdődy Edit szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

PAUER JÁNOS, (Andrásfalva, 1846. december 23. – Selmecbánya, 1904. december 21.): jogász, bányamérnök, a selmecbányai akadémia kiemelkedő oktatója, könyvtárosa. Középiskoláit Késmárkon és Rozsnyón végezte, 1865-ben tett érettségi vizsgát a késmárki líceumban. Jogi tanulmányainak az eperjesi jogakadémián történt elvégzése után 1868-ban a selmecbányai magyar királyi bányászati és erdészeti akadémiára ment, ahol a bányászati szakot 1871-ben fejezte be. Ezután az oraviczai bányakapitányságnál szolgált, bányaesküdtként. 1872-ben bírói államvizsgát tett, majd a selmecbányai magyar királyi bányászati és erdészeti akadémia titkára és rendkívüli tanára lett.
Az akadémián nemzetgazdaságtant, a pénzügytant, a pénzügyi törvényeket, a bánya- és vízjogot és a váltójogot adott elő. Részt vett a vámtarifa kidolgozásában. Több szakcikke jelent meg a Bányászati és Kohászati Lapokban.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)