Az, hogy sok évvel ezelőtt Izlandra költöztél, elsősorban az izlandi nyelv iránti szeretetedre vezethető vissza. Így az sem véletlen, hogy a későbbiekben is a nyelv közelségében maradtál. Mindig is evidens volt – már a kiköltözés előtt is –, hogy műfordítással szeretnél foglalkozni?
Nekem a műfordítás afféle elérhetetlen álom volt, eszembe sem jutott, hogy valóra válhat, hogy képes lehetek rá, és hogy adódna lehetőség is. Mindig is sokat olvastam, és ahogyan minden magyar olvasó, tudatában voltam annak, hogy a világirodalomhoz való hozzáférésem milyen korlátozott lenne műfordítók nélkül, nagyon felnéztem rájuk. Élénken emlékszem, hogy egyetemista koromban a könyvtárban a kartotékszekrényben keresgélek, és sorban már a huszadik orosz regénycím mellett áll az, hogy „Fordította Szőllősy Klára”. Szinte áhítattal töltött el. Micsoda munkásság! De ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egyszer egy könyvbe nyomtatják azt, hogy „Fordította Egyed Veronika”, az olyan lett volna, mint azt hallani, hogy egyszer majd űrhajós leszek. A csodálat amúgy megmaradt, most is vannak műfordító-példaképeim, akikről azt gondolom, hogy nem tudnám megcsinálni, amit ők.
Úgy gondolom, műfordítóként mindenképp előnyös lehet, hogy a forrásnyelvvel való munkát nemcsak a tökéletesre csiszolt nyelvtudás, hanem a hely és a kultúra közvetlen közelsége és ismerete is segíti. Milyen fordítással kapcsolatos helyzetekben bizonyult hasznosnak, adott esetben nélkülözhetetlennek ez az ott töltött tizenhat év?
Ilyen rengetegszer előfordul, például a hangok, az illatok vagy a természet tekintetében, ugyanis nem lehet mindennek az interneten utánanézni. Ami a kultúrát illeti, van olyan, hogy izlandiul valamit viccesnek vagy épp hogy drámainak szántak, de magyarul nem okvetlen kelt olyan hatást; élni kell egy kicsit az adott országban ahhoz, hogy az ember ezeket megértse. Nem tudom, miért, most nem is egy műfordítási példa jut eszembe, hanem mikor felkértek lektorálni egy fordítást, Einar Kárasontól a Viharmadarakat. Ez egy hajón játszódik, és mivel én dolgoztam valamikor hajón, úgy gondolta a Magvető Kiadó, hogy ez a tapasztalat hasznos lehet. Végül kiderült, hogy emiatt nem lett volna szükség lektorálásra, a tengerészeti szaknyelvben Patat Bence tökéletesen elboldogult nélkülem is. Ellenben volt egy jelenet, mikor az egyik halász partra szállás előtt kétféle alkoholt iszik, meg van nevezve a két márkanév, de nem csoda, hogy Bence nem hallott egyikről sem. Mert sajnos itt arról van szó, hogy egy régebben népszerű hajszeszt és arcszeszt önt össze az illető, hogy megigya, ebből derül ki, hogy menthetetlen alkoholista a szerencsétlen. Nekem is csak egy régi dalszövegből ugrott be. Minden kultúrában vannak ilyen apró anekdoták, amiket a többség ismer, és bár nem tűnnek túl jelentősnek, egy irodalmi szövegben szimbólummá válhatnak.
Hogy egy kicsit belelássunk a két nyelv működésébe, arra lennék kíváncsi, hogy milyen fordítói nehézségek merülnek fel egy izlandi szöveg magyarra fordításában? Értek ezalatt minden nyelvtani, szóhasználati, kifejezésbéli különbséget.
Ott van ugye, mint minden indoeurópai nyelvben, a nyelvtani nemek esete, ebben az izlandi az extrémebbek közé tartozik, még a köszönést is ragozni kell néha aszerint, hogy férfi vagy nő-e az, akit köszöntünk, vagy ha csoportról van szó, akkor attól függően, hogy milyen nemi összetételű. Az izlandiak nem használnak sok udvariassági frázist, és bár a magázás valamikor létezett, tulajdonképpen a régebbi korokban sem volt akkora jelentősége a rangnak a beszédben, ezen magyarul sokszor kell módosítanom, mert szükségtelenül elvonná a figyelmet. A hosszú és kacifántos nevek külön téma, abba bele se menjünk.
Elbeszéléskor a jelen és a múlt időt máshogy használják az izlandiban. Sokszor használnak jelen időt a múltról beszélve, főleg, ha drámai hatást akarnak kelteni. Az izlandiak máshogy érzékelik a hajszíneket, a „szőke” szót csak a nagyon világos szőkére értik, és tulajdonképpen nem látják a különbséget a barna és a fekete haj között. És ott van persze a klasszikus északi probléma is: néha az őrületbe kerget, hogy magyarul csak egy szó van a hóra, miközben ez az izlandi írók egyik kedvelt és sokat vesézett témája.
Több jelentős izlandi író műve jelent már meg Magyarországon a te fordításodban, most éppen Jón Kalman Stefánssoné. A Versek című verseskötettel az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkozhatnak az olvasók. Jón Kalmantól többször is fordítottál már, de azok többnyire prózai szövegek voltak. Ehhez képest milyen megtapasztalás volt a verseskötetével dolgozni?
Kötött formájú verseket nem is szoktam vállalni, sokkal jobb, ha egy költő fordítja ezeket, ha a prózában előfordulnak, olyankor én csak a nyersfordítást végzem. Jón Kalman versei viszont szabadversek, és az ő esetében nem érzem, hogy másmilyen élmény lett volna a verseit fordítani, mint a prózáját. Persze koncentráltabb a munka, így több idő jut rá, mint egy prózakötetre, de ez az egyetlen különbség, amit ki tudnék emelni. Ugyanazokat a kulcsszavakat, kifejezéseket használja a verseiben, mint a későbbi regényekben. A Versek kapcsán mindenképpen szeretném megemlíteni Veress Katát, mert nem csak szerkesztő volt, hanem tulajdonképpen társfordító is. Élmény olyan szerkesztővel dolgozni, aki tud izlandiul, ez nekem eleve luxus. Sokszor törtük együtt a fejünket a megoldásokon, ami mindenképpen hasznára vált a kötetnek.
Az író többször is utalt rá, hogy nála nem különül el élesen líra és próza, sőt a művészete a kettő keveredésében valósul meg. A Versek fülszövegében is a következőt olvashatjuk: „Jón Kalman Stefánsson verseiben prózájának költői alappilléreire ismerhetünk rá, a versek epikus rétegeinek tektonikus repedéseiben finoman ott rejlenek a nagyregények.” Mint említettem, te a szerző több regényét is fordítottad. A munka során hol és milyen szinten érződött ez a prózai rétegződés a verseiben? Hogyan lehet ezt a kettősséget értelmezni?
Jón Kalman költőként indult, el is mondja, hogy eleinte esze ágában sem volt prózát írni. Az egyik, ebben a válogatáskötetben is szereplő verséből (Sorsdöntő nyári este) bomlott ki aztán az első, rövid prózakötete, az Árkok az esőben, ami szintén most jelenik meg. Ebből a szempontból remek az idei könyvfesztivál, mert a három megjelenő művén pontosan végig lehet követni a pályájának eddigi ívét, látszik a kezdet, a verseskötet, a kisregény, majd a regény: a Sárga tengeralattjáró.
A verseskötet olvasásakor szinte játszani lehet azzal, hogy az ember elolvas egy verset, aztán megpróbálja felidézni, hogy melyik regényből emlékezhet erre vagy arra a jelenetre.
És ugyanígy fordítva, a regényeiben hogyan érhető tetten az általa említett líraiság?
A regények nyelvezete elég lírai, ez nem is kérdés.
A másik dolog, amit szerintem nem lehet nem észrevenni, hogy Jón Kalman egész munkássága egyetlen érzés, egyetlen élmény körül forog, ez pedig az édesanyjának a korai elvesztése, ami az író családjában ráadásul halmozottnak nevezhető, mert anyja is korán elveszítette a saját édesanyját. A versek és a regények kísérletet tesznek arra, hogy feldolgozza ezt a generációs traumát.
Jón Kalmannál a történetek, helyszínek változhatnak, a forma lehet rövid vagy hosszú (a versek humoros utószavára utalva: a lapok néha szinte üresek, néha meg tele vannak írva), de az érzelmi alap mindig ugyanaz. Jón Kalman munkássága mindenképpen a líra és a próza keresztmetszetében áll.
Fordítói szempontból milyen megoldásokat igényelt ez a fajta nyelvezet, megszólalásmód?
Mindig úgy dolgozom, hogy hallom magamban a mondatokat, a lejtést, a hangnemet, a hangsúlyt, és igyekszem hasonló élményt visszaadni magyarul. Ha Jón Kalmant fordítok, erre még jobban figyelek, ha kell, hangosan felolvasom a szöveget, és igyekszem, hogy ne lógjon ki egy szó sem, ami megtörné a szöveg folyamatát. Jón Kalman a legkevésbé sem karcos vagy drámai, inkább olyan, mint valami melankolikus áramlat, ami visz.
A költészet fontos szerepet játszik a szerző életében, elmondása szerint nem is tud úgy írni vagy gondolkodni, hogy ne legyen benne költészet, ennek ellenére mégis inkább a regényei által vált ismertté. Miért érdemes a költészetét jobban megismerni, szerinted miben rejlik a verseinek a különlegessége?
A versei szerintem humorosak, emberiek, sokszor ironikusak. Érződik belőlük Jón Kalman kivételes empátiája, és az, hogy a megírásukkor aggódott a világ általános állapota miatt.
Érdekes a látásmódja, nekem soha nem jutna eszembe egy takarítógépben meglátni Istent, az sem merült még fel bennem, hogy a szerelem miért nem olyan, mint egy IKEA-bútor, amihez persze járhatna az imbuszkulcs.
Külön ajánlanám a versekhez írt utószót, elképesztő és inspiráló, hogy miként lesz egy esetlen, égővörös hajú, későn érő, halgyárban melózó kamasz fiúból, aki az iskolában majdnem megbukott izlandiból, ilyen volumenű író.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy az izlandi írók nagyon barátságosak, különösen a műveik fordítóival. Most is egyeztettél a szerzővel? Miben kellett segítséget kérned tőle?
Igen, küldtem neki kérdéseket, ahogy mindig, például többször előfordult, hogy rá kellett kérdeznem, hogy egy-egy kifejezést bibliai értelemben használ-e vagy sem. Ha olyan szó fordult elő, ami izlandiul kétértelmű, de magyarul választani kell a jelentések között, akkor természetesen megkérdeztem, melyik a hangsúlyosabb.
Patat Bence szintén fordítója Jón Kalman Stefánsson műveinek. Szoktatok egyeztetni, tanácsokat kérni egymástól, esetleg megbeszélni, hogy ki melyik művet fordítsa? Miért esett a választás a prózai művek után egy verseskötetre?
Jón Kalman magyarországi népszerűségére jellemző, hogy nem elég egy műfordító a művei tolmácsolásához. Ez szokatlan, de nagyon örvendetes. Pláne, hogy a versekre is van igény. Inkább szerencse, mint szándékosság, hogy úgy alakult, hogy a több mint száz éve játszódó Menny és pokol trilógiát én fordítottam, a modernebb Keflavík-duológiát viszont Bence, mert nekem a magyar szakon is a tizenkilencedik század volt a fő területem, számomra az a nyelvezet kényelmes. Arra mindig figyelni kell szerintem, hogy az összetartozó köteteket ugyanaz fordítsa, ez eddig össze is jött, de persze úgy lenne a legjobb, ha a visszatérő kifejezéseket mind egyeztetni tudnánk. Erre sajnos nincs mindig idő, Bencével eleve ritkán tartózkodunk ugyanabban az országban.
Ami viszont megnyugtat, hogy Jón Kalman líraian sodró stílusa szerintem mindkettőnknél átjön, és valahol ez a lényeg; hogy ez legyen egységes. A többi részletkérdés.
A verseskötet, rendhagyó módon, egy hosszú utószóval egészül ki, benne egy olyan fejezettel, ami a fordításokról szól. „A fordítások oxigénnel látják el a már meglévő irodalmat, új ötleteket hoznak, új ablakot nyitnak, sőt, falakat döntenek le.” Abból, amit a szerző elmond, az tűnik ki, hogy Izlandon nagy kultúrája van a fordításoknak. Az izlandiak elszeparáltságára vezethető vissza ez a fajta kíváncsiság a többi nemzet irodalma felé?
Inkább egy furcsa paradoxonra. Az izlandiakat az élet legtöbb területén vonzza az újdonság, minden, ami divatos, ami friss, ez nagyjából mindig is így volt. A nyelvük viszont alig változott az elmúlt ezer évben. Az irodalom területén pedig ott van nekik ez a kontinuum, a súlyos, ősi hagyomány, a sagák, a szkaldikus költészet, az Edda, amit nagyra becsülnek, fontos része az identitásuknak, de valljuk be, fárasztó kötöttséget is jelent.
Persze valahol szédítő, hogy izlandi nyelven meg lehet tenni azt, amit a költő Þórarinn Eldjárn tíz éve, amikor egy alkalommal dicsőítő költeményt, ún. drápát írt Margit dán királynőhöz, és elő is adta, ugyanazon a nyelven, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanabban a szigorúan alliteráló versformában, mint ahogyan egy középkori skandináv király udvari költője tette volna 1014-ben. A vers az izlandi fülnek közérthető volt és bravúros, Margit viszont az előadás közben kicsit megilletődötten állt a retiküljét szorongatva, mert az izlandival ellentétben a dán nyelv annyit változott az elmúlt századok alatt, hogy a saját nevén kívül egy szót sem értett belőle.
Az általános versízlés Izlandon különösen konzervatív volt a hatvanas-hetvenes évekig, sőt később is: a legidősebb generáció egy része a mai napig nem fogadja el, hogy a szabadvers is vers. Most képzeljük el, milyen frusztráló lehet egy T. S. Eliotot és Brechtet olvasó, sugárhajtóművekről író fiatal költőnek folyton azt hallgatni, hogy „Á, a te versed nem is vers, mert nem olyan a formája, mint amit a középkor óta használunk”. Agyrém. Pedig nagyjából ilyen volt a közvélekedés.
Mikor Jón Kalman költőként a pályáját kezdte, rövid idő alatt sok alapvető mű jelent meg izlandiul. Neki rendkívüli élmény lehetett, hogy a fordítások, a külső hatások milyen frissítően hathatnak a költészetre.
„A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá” – mondja Tudor Arghezi román költő. Egyetértesz a költő meglátásaival? Egyáltalán lehetséges-e egy vers lényegiségét átültetni egy másik nyelvre? Hogyan sikerült ez Jón Kalman Stefánsson versei esetében?
Hát igen, sőt továbbmennék, ez a saját nyelvünkön sem mindig könnyű. Ez van, a versekhez és a szerelemhez nem mellékelnek imbuszkulcsot. De miért is lenne könnyű dolgunk, pont ez az izgalmas, olyan, mint egy kirakós játék. Versfordításkor az ember néha kénytelen egyszerűsíteni, van olyan, hogy dönteni kell egyik vagy másik értelmezés mellett. De megjegyzem, ennek az ellenkezője is előfordul, mikor az egyszerűből lesz véletlenül többrétegű, valami más is hozzáadódik a vershez, és nincs mit tenni, benne kell hagyni. A nyelv működése már csak ilyen. De a legfontosabb, a nézőpont, az érzelem azért remélhetőleg átjön. Én mindenesetre abban bízom, hogy azok a versek, amikkel abszolút kudarcot vallott a műfordító, többnyire nem jelennek meg kötetben.
Jón Kalman Stefánsson Versek című kötetének magyar fordítása a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg.
