Törvényszerű, hogy a zeneszerzők, alkotók szerelmi élete izgalmas, könyvbe kívánkozik? Vagy legtöbbször éppen annyira érdekes, akár egy könyvelőé?
Szerintem a zeneszerzők szerelmi élete pont olyan unalmas vagy érdekes, mint egy könyvelőé. Nem hiszem, hogy túlságosan különbözne az „átlagemberek” szerelmi életétől. Úgy képzelem, hogy kinek milyen a szerelmi élete, az inkább személyiség, mintsem foglalkozás kérdése. Azért lábjegyzetként hozzáteszem, hogy minden valószínűség szerint, akik reflektorfényben élik az életüket, vagy akár csak azzal kell számoljanak, hogy az utcán felismerik őket – és a könyvben szereplő zeneszerzők között sok ilyen volt –, azok másképp reagálnak a magánéleti közeledésekre is, és gyakran ki vannak téve annak, hogy határozott választ adjanak intimebb kérdésekre. Egyszerűen arról van szó, hogy a híres emberek bulvártémái érdekesebbek az átlagemberek bulvártémáinál. Ezért született erről a könyv.
Hogy azt mondod, bulvár, az nem becsmérlése egy kicsit a könyvnek?
A bulvár jelző számomra nem pejoratív.
Én, ha valamire azt mondom: bulvár, abban benne van, hogy olyan gatyaletolós.
Nem, nem. Ebben mindössze egy-két frivol, vagy ha úgy tetszik, gatyaletologatós fordulat van. Számomra bulvár az, ami a híres emberek magánéletének a nagyközönség számára érdekes részével foglalkozik: halál, születés, szerelem, pénz. Amire az emberek felkapják a fejüket.
Az első, hasonló tematikájú előadássorozatod a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, és jóval csekélyebb érdeklődésre tartott számot, mint a szerelmi életükről szóló.
Ez nagy probléma! Engem sokkal jobban érdekelt. Mert az feldolgozatlan téma. Franz Schubert 31 éves korában halt meg, több mint ezer művet írt, és közben olyan halálos kórral küzdött hosszú éveken keresztül, amelyik megbénította őt. Ez érdekes, nem?! Vagy hogy Beethoven hallásproblémája mennyiben járult hozzá, hogy bennünk egy sorssal küzdő titán képe alakult ki róla, az engem foglalkoztat. A betegségek sokkal erősebben befolyásolhatták a műveket, több analógiát fedezhetünk fel bennük, mint a szerelemmel kapcsolatban. Tehát ha valaki elolvassa ezt a könyvet, tuti, hogy nem érti meg jobban Mozartot meg Haydnt. Ez szórakoztató irodalom, a strandon kell olvasni. Persze egy ilyen zenetörténeti bulvárban éppen elég információ van ahhoz, hogy az olvasó akár kultúrtörténetből, akár zenetörténetből pallérozottabb legyen a végén. Az első visszajelzések alapján az emberek másfél-két nap alatt olvassák el a könyvet.
Ez jó hír, nem? Még szépirodalom esetében is imponáló, ha egy könyvet egy szuszra végigolvasnak.
Nekem két ilyen könyv volt, ami miatt lemondtam a munkáimat, a megbeszéléseimet, mindent, csak azért, hogy el tudjam olvasni elejétől végéig. Beteget jelentettem a Bartók Rádióban.
Melyik volt ez a két könyv?
Karl Ove Knausgard a Harcom első kötete és Kim Leine A Végtelen-fjord prófétái.
Térjünk vissza arra, amit mondtál, hogy a szerelmi történetek ritkán olvashatóak ki a művekből, és ezt többször hangsúlyozod is a kötetben, óvatosan és feltételes módban vonsz párhuzamokat. Miközben például az irodalomban sokkal kézzelfoghatóbbak ezek az összefüggések. Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című szonettciklusát egészen másként olvassuk, ha ismerjük a szerelmi tragédiáját Korzáti Erzsébettel.
Ez nagyon érdekes téma, két válaszom van rá. Az egyik, az egyszerűbb, hogy az irodalom maga a nyelv. Az irodalom nyelve éppen ezért sokkal közérthetőbb a befogadó számára, mint a zene nyelve. A zene százszor spirituálisabb művészet, mint bármelyik másik, ugyanis nagyon nehéz konkrét tartalmat társítani például egy hangszeres darabhoz. (Az opera e tekintetben más, az kicsit irodalom is.) Egy szimfónia, egy zongoraszonáta vagy vonósnégyes tétel annyira elvonatkoztatott, hogy abból nagyon nehéz leszűrni bármit.
Nemrég az autóban ülve, a rádióban hallottam, ahogyan Várjon Dénes játszott Antje Weithaas hegedűművésszel egy Beethoven-szonátát. A sztrádán nagyon rossz volt az akusztika, és nekem az jutott eszembe, hogy miközben berzenkedve, hidegrázással figyelem az iránymutatást, hogy Kelet felé kell nyitni, pedig én Nyugat felé nyitnék, Várjon Dénes rendkívül intelligens játékát hallva az jutott eszembe, hogy: – De jó, hogy én szellemi értelemben oda tartozom! Ebbe a bécsi, európai, Lajtán túli világba. De ez nincs benne a Beethoven-szonátában, ez az érzés bennem született meg egy adott szituációban. Tehát a zene ebben a tekintetben sokkal elvontabb.
A másik, hogy ez azért a 19. század közepén kezdődött el, hogy az esztétikával foglalkozó szakemberek, zenekritikusok elkezdtek óva inteni mindenkit attól, hogy külön történeteket véljünk fölfedezni zeneművekben. Pedig korábban nem így volt. Amikor Haydn élete végén járt, hárman írtak életrajzot róla. Mindhárom sztorigyűjtemény. Az egyik, Giuseppe Carpani írása megörökíti, hogy Haydn, mielőtt leült volna komponálni, szépen felöltözött, megfaragta a lúdtollát, felhúzta az ujjára a II. Frigyestől kapott gyűrűt, leült az asztalhoz, kitalált egy történetet, és azt a történetet megírta egy szimfóniában. Ez akkor nem volt ciki. Ha ma a Zeneakadémián ilyet mondana valaki, körberöhögnék.
Ott van Berlioz néhány évtizeddel később, aki azt mondja, hogy én sokkal inkább vagyok Harold, mint Manfred, azért, mert az életem sokkal több epizódja megjelenik a művészetemben. A Fantasztikus szimfónia mögött is van egy hölgy, Harriet Smithson, és később, a Lélio mögött is volt egy. Évtizedekkel később azonban, a Fantasztikus szimfónia átdolgozott változatában Berlioz visszavonulót fúj. Elhagyja az alcímet: Epizódok egy művész életéből, és azt kéri, ne szerepeljen a korábbi programleírás a műsorfüzetben, elég a tételek címe. Ott változik meg a gondolkodás, pontosan ebben az időszakban. Egyre inkább eltartjuk magunktól ezt.
Talán vannak kivételek. Bartók 1. hegedűversenyénél még ma is folyton Geyer Stefit és a neki szánt instrukciókat emlegetjük.
De ettől függetlenül, ha a Bartók-hegedűversenyt lejátszod egy olyan embernek, aki erről az egész sztoriról nem tud semmit, az ugyanolyan művészi erővel hathat. Bár valóban akadnak ritka kivételek.
Wagnerről azt írod, hogy teátrális szerelmi élete volt, de ott van például Fanny Mendelssohn, akinek a pályája elakadása érdekesebb a szerelmi életénél. Mi alapján válogattad ki a kötetben szereplő zeneszerzőket?
Wagnert egyszerűen nem hagyhattam ki. Olyan szinten van távol tőlem a fickó – most már zenéjében is –, hogy egyszerűen muszáj volt megírnom. Fanny Mendelssohn nagyon érdekelt. Hiába írtam meg, még most is ezen gondolkodom, mert sokszorosan hátrányos helyzetből indult.
Javarészt nők történeteit írod, sokszor a nők szemszögéből, szerintem némi – jó értelemben vett – elfogultsággal, a megértés szándékával.
Örülök, ha ez így jön át, mert ez volt a cél, az ő szemükkel nézni a történteket. Pont Fannynál nem a férj, Wilhelm Hensel áll a fókuszban, tehát valóban van bennem elfogultság. Benjamin Brittennél sem Peter Pears az, akinek az oldaláról akartam ezt vizsgálni, inkább egyensúlyra törekedtem. De Wagnernél fontos volt, hogy Minna mit áldozott föl, mert egy férfiak uralta társadalomban – mint amilyen az előző évszázadokban, évtizedekben működött – egy magára valamire adó zenetörténész, ha már ebben az ügyben állást kell foglalnia, akkor a férfi pártját fogja. A legegyszerűbb azt mondani, hogy a nő visszahúzta a zeneszerzőt, bunkó volt, fel sem ért az alkotói nagyságához.
Meg is zavarodtam kicsit, amikor Mozart Constanzéjánál Alfred Einstein zenetudós summás, dehonesztáló sorait idézed. Hiszen neki százötven évvel később nehezen lehetett pontos fogalma például Constanze háziasszonyi képességeiről, műveletlenségéről, férjéhez fűződő viszonyának nehézségeiről.
Ez ma is így van. Nézd meg, hány férfi és hány női karmester van! Nők leginkább csak mutatóban.
Liszt Ferenc szerelmi élete hírhedt, viszont – noha előadást tartasz róla – hiányzik a kötetből.
Az egy négyzetméterre jutó Liszt-szakértők száma Magyarországon elég magas, én viszont szeretnék nyugodtan sétálni, és nem foglalkozni azzal, hogy úton-útfélen megállítanak, milyen eldugott levelet felejtettem ki belőle. De ha lesz második kötet, abba belerakom.
És lesz?
Nem az lesz a következő. Az Eötvös10-ben tartok egy előadássorozatot Muzikális bestiák címmel, nem biztos, hogy ez lesz a könyv címe, de a zenetörténet különleges lényeiről szól majd.
A kötet stílusa hasonló ahhoz, amit a rádióban megszokhattak a hallgatók, vagy amit az estjeiden is képviselsz: emberi, humoros és szabatosságában is hétköznapi.
Pedig nagyon félek ettől. Tudatosan igyekszem közvetlen, lazább hangvételben beszélni egy ilyen magasztos témáról, mint a klasszikus zene. De én azért annál sokkal merevebb, tartózkodóbb vagyok, hogy ez egészen ösztönösen működjön. Éppen ezért néha nem tudom, mi az, amit azért kezdek el így mondani, mert azt szeretném, hogy laza legyek. Ez olyan, mint amikor egy férfi elér egy bizonyos kort, és ha sok pénze van, akkor vesz magának egy méregdrága kabriót, és azzal furikázik, ha kevés pénze van, akkor felvesz egy piros tornacipőt.
Lopva a lábára nézek, mire mosolyogva feleli: most nem a piros tornacipő van rajta, mert este a Zeneakadémián konferál.
Ez sokszor harc bennem, hogy megérezzem: mennyi ebből az őszinte lazaság és mennyi az igyekezet, amivel próbálok rájátszani. Én még nem mertem kinyitni ezt a könyvet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
