Skolasztika, középkori magyar alakjában Kolos, Szent Benedek húga volt. A Debreczeni-kódexben olvasható legendája szerint klastromában bátyja egyszer több fráter kíséretében meglátogatta. Istenes társalgásba merülve, rájuk alkonyodott. Benedek menni akart, Skolasztika hiába kérlelte, hogy éjszakára maradjon nála. Erre e nömös szűz öszve kucsolván kezét, reája hajtván fejét az asztalon, kéré az Úristent, hogy essét anna, hogy bátyja mehetne az éjszaka az ő klastromában: Az égen egy kicsiny fölleg sem volt, most azonban villámlás, mennydörgés, hatalmas zápor kerekedett, és így Benedek kénytelen volt társaival visszamaradni. Csak reggel térnek a kolostorukba. Harmadnapra imádság közben húga lelkét egy nömös szépséges fejér galamb képében látta távozni. Megilletődött bátyja Skolasztikát ezután a maga előkészített koporsajába fekteti.
Kolos a középkorban még igen kedvelt asszonyi keresztnév volt. A hagyomány szerint így hívták Szent István sánta húgát is. Az ő számára alapította a somlóvásárhelyi bencés apácamonostort. Kultuszának emléke Vizsoly freskóképe és a garamszentbenedeki apátság faszobra (1483). Barokk Skolasztika oltára van a celldömölki apátság templomának.
Tudomásunk szerint népünk már csak a kalendáriumi helye miatt tartja számon. Ezen a napon szedték meg a múlt században Kiskunfélegyházán a Gyümölcsoltó Boldogasszonykor való szemzéshez az oltóágat.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

Batthyány Lajos gróf (1807–1849) a magyar reformkor kiemelkedő nemzeti érzelmű arisztokratája, akinek ismertsége az 1848-at megelőző évtizedben vetekedett Széchenyi István népszerűségével. A forradalom közelmúlt 150. évfordulójának ünneplésekor azonban a felelős kormány, s annak elnöke: Batthyány Lajos nem kapott figyelmet. Ez egyébként az ünnep összetettségéből (forradalom és szabadságharc) következett, hiszen Batthyány nem volt forradalmár, sem a szabadságharc vezető alakja. Kossuth Lajos, majd Deák Ferenc születésének 200. évfordulója az első felelős miniszterelnököt szinte mellékszereplővé tette. A Batthyány körüli információ hiányát jól mutatja, hogy a Nemzeti Bank által 1999-ben kibocsátott Batthyány-emlékérmen 1806 szerepelt a születés dátumául, holott 1982-ben, a születés 175. évfordulóján az ELTE tudományos ülésszakot rendezett, s a sajtó is tudósított arról, hogy ez alkalomból a Batthyány-mauzóleumnál – az Elnöki Tanács részvételével – koszorúzás is volt.
A Batthyány személyét és szerepét övező nagymértékű feledékenység nem csupán az elmúlt fél évszázad forradalomközpontú történeti szemléletének a következménye. 1849 után a grófot, az önkényuralom áldozatát nem lehetett nyilvánosan ünnepelni. 1870-ben a család és a főváros ünnepélyesen újratemette Batthyányt, de a kormány tagjai – néhányan – csak magánemberként vettek részt. 1867 után, az alkotmányos berendezkedés eltért 1848-tól, így az első felelős miniszterelnök tevékenysége nem szolgált precedensül. A közvéleményt egyébként a Kossuth–Görgey vita, pontosabban Görgey „árulásának” kérdése foglalkoztatta. A Kossuth-kultuszt 1918 után a forradalmat félő Széchenyi hivatalos kultuszával igyekeztek ellensúlyozni. 1945 után a forradalmi jellemvonásokkal felruházott Kossuth került a megemlékezések középpontjába. A belső árulók elleni harc jegében felélesztett „Görgey-kérdés” következtében az érdeklődés a fegyveres harc eseményei felé fordult, s így az 1848 márciusától szeptemberig terjedő „békés” időszak történései teljesen háttérbe szorultak.
A Batthyányról alkotott kép homályosságához egyébként az is hozzájárult, hogy a gróf nem vezetett naplót, s nem volt kiterjedt levelezése sem, ami segítette volna tevékenységének jobb megismerését. 1932-ben megjelent ugyan pörének feldolgozása, de a szerző nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy kiemelje Batthyány és Kossuth ellentétét, amit védekezése során a gróf többször hangsúlyozott. A marxista igényű történetírás így – újabb kutatások nélkül – egy ideig a forradalom ellenségének, s az udvarral minden áron kiegyezni akaró személynek tekintette Batthyányt.
A kutatás bebizonyította, hogy az 1848. évi törvények értelmében szervezett nemzetőrség felállítása, valamit a honvédek toborzásának megindítása Batthyány hatásköre volt. Ez az 1970-es évek elején vált ismertté a szakma számára. Azonban évek teltek el, amíg az akkor egységes középiskolai történelemkönyv szerzője a volt miniszterelnöknek erről a tevékenységéről egy-két mondatot beiktatott a szövegbe. Mivel ez így nem kapott különösebb hangsúlyt, a tanárok többsége a tananyag adott felépítése mellett erre az egy-két mondatra érthetően nem fordított nagy figyelmet. A diákok, ha többletinformációt igényeltek, az a Görgey kérdés kapcsán tették. Batthyány besorolt október 6-a áldozatai közé, s miniszterelnöki tettei helyett inkább az maradhatott meg a tanuk emlékezetében, hogy öngyilkossági kísérletével miként sikerült elkerülnie az akasztást.

Az Alföld növényföldrajzának kutatója, BERNÁTSKY JENŐ (Versec, 1873. február 10. – Budapest, 1944. december ?) a Budapesti Tudományegyetemen természetrajz-vegytan szakon szerzett oklevelet, majd a Nemzeti Múzeum növénytárába került. Rendkívül kiterjedt növénygyűjtő munkát végzett itthon: Budapest környékén, a déli országrészben, a Magas-Tátrában, a horvát tengerparton valamint külföldön is: Németországban, a Keleti-tenger partján, Szerbiában és Romániában.
A magyar Alföld növényföldrajzi kutatásában mérföldkövet jelentett 1899-es nyírségi gyűjtőútja. Megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy az egész Alföld a közép-európai tölgyövbe tartozik és cáfolta azt a széles körben elterjedt nézetet, amely szerint az Alföldnek „fapusztító sztyepp-klímája” lenne. Megállapította, hogy a klíma az Alföld minden vidékén megengedné erdő kialakítását, de ezt részben a talajviszonyok, részben az emberi kultúra rég tartó hatása (állattenyésztés, növénytermesztés) megakadályozza. Cikksorozatot jelentetett meg az Alföld befásítása érdekében. Pontos vonásokkal rajzolta meg az Alföld növényföldrajzát, ősi vegetációs képét.
A növénytársulásokkal is foglalkozott. Borbás Vincének a Balaton flóráját leíró művét németre fordította és egyben át is dolgozta; ennek során megállapította, hogy a balatoni növényformáció a mediterrán vegetációs típus északi „kisugárzásának” tekinthető, örökzöldek nélkül.
Szervezettani és rendszertani kutatásokat is végzett, főként a liliomfélék rokonsága érdekelte.
Az 1910-es évektől kezdve figyelme mindinkább a növénytermesztés gyakorlati problémái felé fordult. Publikációiban a szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés, valamint a gombászat számos kérdésével foglalkozott. Humoros hangvételű, népszerűsítő könyveket is írt a „hobbykertészek” számára: A veteményes kert, Szőlőmívelés, Az ehető gombák, A mezőgazdaság alapelvei, A gyümölcskertészet elemei címmel; ezek számos kiadást értek meg az 1920-as években. Tudományos értékű műve az 1929-es Bevezetés a növénykórtan elemeibe. A hazai szakirodalomban ez volt az első olyan munka, amely a mezőgazdasági növények fontosabb betegségeit összefoglalva tárgyalta.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban, 1998)

CSIZMADIA ERNŐ (Beje, 1924. február 10. – Budapest, 1984. november 14.): agrárközgazdász, gazdaságpolitikai szakember, egyetemi professzor, szövetkezetelméleti szaktudós. 1950-ben a Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. 1950-től 1956-ig a Gödöllői Agrártudományi Egyetem docense, 1957-től 1963-ig az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propaganda osztályának munkatársa volt. 1964-től 1968-ig a Minisztertanács Titkárságának főosztályvezetője, 1968-tól 1971-ig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tudományos rektorhelyettese volt. 1971-től 1975-ig a Központi Bizottság gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője volt. 1975-től haláláig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem professzora, 1977 és 1979 között dékán, 1979-től haláláig az egyetem rektora volt. Szövetkezetelméleti kutatásokkal, az agrár-ipari fejlődés törvényszerűségeinek vizsgálatával foglalkozott.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

TŐRY KÁLMÁN, (Tögl) (Budatétény, 1891. február 10. – Budapest, 1975. április 17.): vízépítő mérnök, a kisvízszabályozási rendszer kidolgozója. Oklevelét a budapesti műegyetemen szerezte (1914). Ezután a Budapesti Folyammérnöki Hivatal szolgálatába lépett, majd 1923-ban Rohringer Sándor mellett adjunktus lett a műegyetem vízépítési tanszékén. 1926-tól a Győri Folyammérnöki Hivatal mérnöke, majd főnöke, a Felső-Dunán a csehszlovák vízügyi szolgálattal közösen a szabályozási munkák magyar vezetője volt. E munkássága kapcsán elsőként mérte a Duna görgetett hordalékhozamát és egy új kisvízszabályozási rendszert dolgozott ki. 1939-ben vízépítési kerületfelügyelő volt a Földművelésügyi Minisztériumban, 1940-től a Vízrajzi Intézet igazgatója. 1943-45-ben a minisztérium folyammérnöki osztályának vezetője volt. 1945-től a Vízrajzi Intézetnél működött. Elvállalta a magyarországi Duna-szakasz részletes felmérését és elkészítette a folyam mélységvonalas medertérképét, megírta a Duna monográfiáját. 1949-ben a Vízgazdálkodási Hivatal szolgálatába állt; és jelentős szerepe volt az 1954. és 1956. évi dunai árvizek elleni védekezésben. Már korábban is szorgalmazta egy dunai jégtörőflottilla felállítását. 1958-ban három évre a Duna Bizottság műszaki főosztályának vezetésével bízták meg. 1961-ben vonult nyugalomba. Lefordította Huszár Mátyásnak a Körösök szabályozásáról szóló kéziratos tanulmányát. A Magyar Hidrológiai Társaság 1963-ban tagjává választotta. A szakirodalmat számos tanulmánnyal gazdagította.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)