A titánok harca

A görög mitológia minden mozzanata lenyűgöző, a leghálásabb alapanyag, de megfilmesítése mindig kissé idétlenre sikerült, talán pont a sokat gúnyolt szandál miatt. Ilyen, sokat vetített, de kissé lebecsült darab volt az eredeti, 1981-es trükkmesteri tanfolyamokon klasszikusként emlegetett Titánok harca is, amelynek újrázását a francia Louis Letterier (A hihetetlen Hulk, A szállító 2.) vállalta. Kapott is hozzá egy rakás pénzt, jól képzett speciáliseffektus-szakmukikat és pár jól csengő nevű színészt, meg azt az instrukciót, hogy a végeredmény látványos legyen.

És mivel a technika oly sokat fejlődött, Zeusz balkézről született, halandó fia, Perszeusz (az Avatar óta még feljebb törő, de ugyanolyan frizurával operáló Sam Worthington) megannyi irdatlan, apró részletekig kidolgozott CGI-szörnyeteg és dühös istenség haragját kénytelen elviselni, az ókori hellén populáció zömével karöltve. Zeusz ugyanis, Hádész, az alvilág ura nyüstölésére példát statuálna a kévéssé istenfélő Argosz városán, és előkerül az emberi áldozat futó ötlete, pár teherautónyi skorpió és szárnyas rém, egy bazi nagy tengeri szörny és rengeteg vasba öltözött derék férfi, aki rendszerint hősünk helyett hullik el. Sok minden történik, az biztos, de az embernek mégis olyan érzete támad, hogy egy nagy laborban szimplán összekeverték A Gyűrűk Ura és a 300 szükséges alapanyagait, illetve a Csillagközi invázió bogaras részeit, és új matricát ragasztottak az egészre. Ez persze mit sem von le a látványvilág pazar mivoltából, és az olyan karakterszínészek munkájának értékéből, mint Mads Mikkelsen.