Elfriede Jelinek 1996-ban ezzel a színdarabbal leírta Ausztriát. Thomas Bernhard ezt haláláig nem tette meg, nem is tehette, mert 1989-ig ?csak? a gyűlöletbeszéd okán lehetett írni. A gyűlölet új halottjai már Jelineknek maradtak. Persze Bernhard emléke még kétféle folyamatos létféle: egyesek makacs dühvel gyűlölik, ám mások csodálják. Bernhard esetében még beszélhetünk recepcióról, Jelineknél már csak percepció van, drámai. Ezt befogadni már nem lehet, csak tudomásul venni. Nincs már temetetlen halott, nincsen isten halott. Bernhard még relevál ? kiemel és széthajt élet-elemeket, Jelinek már korrelál a mai közélettel, személyként (íróként) kilép a viszonylatból, csak gondolatként van jelen a szövegben, az őrület ez, amikor már semmit nem lehet viselni, a valóság meztelen.
A tér (Izsák Lili) befűzi a nézőt: bemenetkor már bent ülnek a szereplők a nézőtéren, molekuláris rendben, mintha vérgáz lenne bennük. Természetesen viselkednek, köszönnek, váltanak pár szót, mint mi, igazi nézők. Ők azok, néhányak közülünk, mi vagyunk ott a színpadon. Elkezdődik: egyszerűen felmennek és mondják. A színpad natúr nemezből iskolás papírbefűző technikával készült négyzet alakú anyaggal takart emelvény, szemben és két oldalt székek. Időnként, sőt gyakran mindenkinél kötés, járnak a tűk.
A saját bőrén szerzett tapasztalatait viszi vásárra Pejó Róbert, aki szüleivel nyolcévesen disszidált Aradról Ausztriába, aztán a tanulmányai után Amerikába ment és filmrendező lett. A témára, a kulturális sajátosságokra való tekintettel a háta mögött állt neki a Kézimunkának. A rendező jól helyezi a színészek nyelve alá a szöveget, ez már pont elég nagy falat dönt le Jelinek és a magyar közönség között. Az osztrák tömegeknek kibírhatatlan szerző drámaírásra olyan kifinomult irodalmi, tehát zenei érzékkel választott az igazságon kívül mást nem is tűrő kritikai technikát, amelyből ez a sajátos jelenkeserűség színház lesz. Túl szimplának (illetve ügyeskedőnek, praktikusnak), erőtlen gesztusnak tűnik a kezdő történetet két lcd-re kivetíteni ? ki is derül hamar, drámaibb közünk van ehhez a részleteiben magyar valóságnak látszó tárgyhoz, a Kézimunkához. A magyar színháznak el kell jutnia ide, egyik tárgyához: az első szárnybontogatásokat színészérzékeny szeretettel támogatta a rendező. Szinte képtelenül differenciált ez a szöveg, annyiféle reflexiót rejt, hogy a legpontosabb állítás az lenne: túl jó. Kötni (nem körkötőtűvel, hagyományossal dolgoznak a színészek) ehhez a sok szöveghez releváns. Talán túlságosan is. A szöveg még éppen elviselhető módon éri el a nézőt, a változatos színészi játék ? legfőképp a képtelen mondatok hihetősége ? sokat segít. Helyenként szétcsúszik az előadás fűzött anyaga, de újra és újra visszatalál abba a dinamikus egyensúlyi állapotba, amiben magunk is vagyunk.
