Sokrétű az érdeklődése: filmrendezőnek, újságírónak készült, de tanult teológiát és művészettörténetet is. Ha ennyi minden magával ragadta, nehéz volt kiválasztani, hogy mivel foglalkozzon?
Akkor még az volt a követelmény, hogy aki rendező akart lenni, annak előtte egy bölcsészdiplomát kellett szereznie. A történelem gyerekkorom óta érdekelt, a művészettörténet szintén, így fel is vettek az ELTE történelem-művészettörténet szakára. Az évek alatt azonban elpárologtak a filmrendezői ambícióim, a művészettörténet lett a befutó. Emellett több határterület is nagyon vonzott: régészet, asszirológia, egyiptológia. Azonban az egyetemen szerencsére nem engedték, hogy két szaknál többre beiratkozzunk, ezért koncentráltabban fordulhattam a művészettörténet felé. Ez a mai napig tart. Ezen belül is sok minden izgat: volt szerencsém az elmúlt években a hamisításoktól kezdve a tudományos gyakorlaton át az oktatáson keresztül a kurátori praxisig nagyon sokféle irányba indulni. Széles körű az érdeklődésem, és ez a fajta komplexitás mindenfajta szakmánál előnyt jelent. Minél jobban átlátja az ember a saját tudományterületét, annál adekvátabb válaszokat tud adni bizonyos kérdésekre.
Emellett lovardát vezetett, ahol oktatott. Hogyan volt mindenre energiája, ideje?
A lovakkal még egyetemista éveimben foglalkoztam. Ez a nagy szerelem azonban manapság csak plátói, hiszen ha ezt valaki professzionálisan szeretné művelni, az rengeteg időt és teljes embert igényel. Egyetemi éveim után már döntenem kellett, milyen pályát választok – ami a művészettörténet lett –, és akkor lassan elmaradtam a lovaktól. De a mai napig nagyon érdekel a lovászat: figyelemmel követem az eseményeket, olvasom a könyveket, hogy milyen új oktatási formák vannak. Az országban egyébként ezen a téren az elmúlt két évtizedben rendkívül nagy fejlődés történt. De ahogy mondják, egy fenékkel több lovat nem lehet megülni, ennek következtében kényszerből abbahagytam a lovaglást.
A pipafüstben való elmélkedés megmaradt? Másik nagy szenvedélye a pipázás, nagy gyűjteménye is van pipákból.
A cigarettázás kimaradt az életemből. Húszéves koromban ajándékba kaptam egy pipát, amit néhány évig csak nézegettem. Aztán egyszer kipróbáltam egy baráti társaságban, és azóta számomra egyfajta elvonatkoztatási pont.
Ha leülök vagy a városban sétálva pipázom, akkor ki tudom kapcsolni a külvilágot.
Ilyenkor a környezetem nem befolyásol, és a gondolataimba mélyedhetek.
A nemes eszköznek nemcsak a gyűjtése, hanem a története, kultusza is érdekel. Magyarországon a 19. században hihetetlen kultusza volt a tajtékpipáknak. A pipafaragók között több jelentős mester is volt, így ez esztétikatörténeti jelentőséggel is bír.
Az érdeklődési körei valóban egymás határterületei, de a teológia hogyan került ide?
Ez még szegedi időszakomból ered. Újságírást kezdtem tanulni a középiskola után, ami egy kísérleti program volt az akkor még József Attila Tudományegyetemen. Emellett felvételiztem a teológiára. Számomra az az intellektuális fegyelem, amit ott elsajátítottunk, a mai napig meghatározó. Egyébként ez a tárgykör sem esik távol az eddigiektől, hiszen egyháztörténetet tanultunk, szakrális művészettel, dogmatikával, keresztény ikonográfiával és kultuszokkal foglalkoztunk. Ez a művészettörténésznek mindenképpen fontos segédtudományi bázist jelent, főleg az olyannak, aki az európai reneszánsz és barokk művészettel is foglalkozik. De tanultunk ógörögül és latinul is; ez is olyan alap volt, amely a mai napig segít.
Mi az, amire igazán kíváncsi? Az eredetekre – legyenek azok tárgyak vagy kultuszok – vagy az okokra?
Ezt komplexen kell nézni. Gyerekkorom óta foglalkoztatnak a nyilvánvaló és a rejtett összefüggések is. Rengeteg olyan koincidencia van, ami nemcsak évszázadokat, hanem évezredeket köt össze. Műveltség, széles látókör kérdése, hogy ezt hogyan találom meg, és a a szálakat hogyan kötöm össze. Ez a humántudományokban nagyon fontos dolog.
A nagy szellemtörténeti folyamatok vonzanak, de a másik véglet is: a tárgyiasság.
Hiszen a művészet jelentős hányada tárgyakban – képző- és iparművészetben, építészetben – fogalmazódik meg. A tárgyak ismerete pedig az eredetiséggel és annak vizsgálatával is összekapcsolódik. Egy olyan szerencsés korban jártam egyetemre a ’90-es években, amikor újra fölértékelődött a műtárgyakkal történő, elmélyült foglalkozás, fizikailag is kapcsolatba kerültünk velük. Ez nem az elméleti, hanem a műértő művészettörténészi hozzáállás, ami sokáig nem volt az akadémiai gyakorlat része.
Nagyon kiváló művészettörténész-nemzedékek kerültek ki úgy az egyetemről, hogy nem foglalkoztak a műtárgyak eredetiségével, létrehozásával, és nem kellett ismerniük azt, hogy hogyan, miféle praxis segítségével készültek. A ’90-es években a műkereskedelem és az aukciós élet fölvirágzásával ez a tudás egyre fontosabbá vált, hiszen számtalan hamisítvány került a piacra. Jó néhány művészettörténész ekkor vált kiváló szakértővé, vérbeli műértővé.
Az én generációmban és az utánam következőkben már több olyan jelentős szakember van, aki a figyelmét a műértés gyakorlatának szentelte. Ez számomra mindig is érdekes, fantasztikus kihívást jelent. A mai napig igent mondok, ha ráérek, és fölkérnek egy-egy ilyen feladatra.
A szocializmus és a vadkapitalista évek után lendült fel a műgyűjtői attitűd?
Igen. Teljesen természetes, hogy az ’50-es évektől kezdve a rendszerváltásig ennek nem volt reneszánsza. Hiszen aki megmaradt műgyűjtőnek – általában a két világháború közötti polgári foglalkozásokat művelő orvosok, jogászok és értelmiségiek –, inkább titkolta szenvedélyét. Nem is nagyon volt hol kiélniük, mert nem voltak műkereskedések, csak a bizományi államilag fönntartott kereskedőhelyei, és a hatalom ferde szemmel nézett erre a „polgári csökevényre”. Ezért néhány évtized alatt kikopott az ismerete. Például a keleti szőnyegeknek óriási kultuszuk volt a két háború közötti Magyarországon.
Ha két generáció nem foglalkozik a műtárgyakkal, annak káros következményei lesznek. A ’90-es évek óta ez a terület újra föllendülőben van. Ez köszönhető a műkereskedelemnek is. Az elmúlt három évtizedben a magyar aukciókon a 19–20. századi magyar festészet elképesztő remekművei kerültek elő. A műgyűjtői érdeklődés segíti a szaktudományt, hiszen enélkül mi, művészettörténészek aligha találnánk meg ezeket az alkotásokat. Az elmúlt időszakban több ezer ilyen tárgy bukkant fel. Dokumentálhatóvá, kutathatóvá váltak, monografikusan földolgozhatók lettek. Éppen ezért ez nagyon fontos szimbiózis.
Egyszer úgy fogalmazott: a jó kiállítás megrendezését szerzői jogi védelem alá kell venni. Mit értett ez alatt?
Maga a kurátori szakma és a kiállítás elkészítése bonyolult, összetett feladat. Nemcsak a tárlat berendezéséről szól. A legelejétől részt kell benne venni: a koncepció kialakításától a pénzügyi háttér megszervezésig, a szakmai szövegek megírásától a marketing és a sajtó kezeléséig. Ez –nyersen fogalmazva – komplex termék. Aztán elkészül, és a közönség láthatja a kiállítást, ami így egy egyedi és megismételhetetlen gondolati koncepció.
Egy színházi előadásnál vagy filmnél természetesnek vesszük, hogy a rendező szellemi produktuma, ezért szerzői jogvédelem alatt áll. A kiállítások esetében ez sajnos nincs így. Ezt magától értetődőnek fogadjuk el. Az a személy, aki ezt elkészíti, a háttérben marad. Természetesen nem az a fontos, hogy ő előtérbe kerüljön, hanem az, hogy ha a közönség és a szakma számára lényeges és jó tárlatot állít össze valaki, akkor az erősebb jogvédelemre szoruló produkció legyen.
Budai György grafikus, fametsző monográfiáján dolgozik. Ez miért olyan fontos feladat?
Egyrészt a közös szegedi indíttatás miatt. Itt születtem, a pályám jelentős része itt telt el, bízom benne, hogy a folytatás is itt telik. Emellett a város 20. századi művészete méltatlanul kevéssé ismert a széles közvéleményben. Innen olyan illusztris életművek indultak el, mint a kubista szobrász Csáki Józsefé vagy Moholy Nagy Lászlóé. És még számos fontos alkotó élt, működött ebben a városban. Budai Györgyék a két világháború között létrehozták az egyetemen a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát, ami szerintem a korszak meghatározó, példamutató ifjúsági mozgalma volt, és a hatása a mai napig érezhető. Budai ennek vezetője volt, és az ő életművére is jellemző az a fajta komplexitás, ami engem mindig érdekel. Nemcsak mint grafikus, fametsző és könyvművész volt jelentős, hanem a Szegedi Szabadtéri Játékok elindításában is lényeges szerepet játszott.
Hont Ferenc rendezte az 1933-as Az ember tragédiáját, melynek Budai volt a szcenikusa. Az avantgárd színház ugyanúgy foglalkoztatta, mint a tudomány. Emellett jogászként végzett, teoretikus munkákat készített, írt tipográfiatörténetet, és a kor legjelentősebb értelmiségeivel levelezett: filozófusokkal, zeneszerzőkkel, tudósokkal, művészekkel. Azt a vonalat képviselte a magyar kultúrában, amit Bartók és Kodály. Nagyon sokoldalú személyiség volt, akinek a mai napig nincs monográfiája. Rengeteg tanulmány és megemlékezés készült róla, a tevékenységi köréről, és elsősorban a mozgalomról. Azt gondolom, itt az ideje, hogy egy komoly, alapos monográfiát is letegyünk róla az asztalra. Erre vállalkoztam, a következő néhány évben ezt szeretném megírni.
Nemcsak kurátori és művészettörténeti munkássága, hanem oktatói tevékenysége miatt is kapta a kitüntetést. Mit jelent önnek, hogy a város intézményeinek életében ilyen jelentős szerepet vállal?
Két évtizede vállaltam el az oktatói feladatot. Valahogy úgy alakult, hogy
nem én kerestem az életemben fontossá vált tevékenységeket, hanem megtaláltak engem.
Meghívtak tanítani, több hét gondolkodás után elvállaltam, és néhány hónap után rájöttem, hogy szeretem, fontos számomra. A mai napig inspiratív erő, hiszen évről évre találkozni a megújuló fiatalsággal arra készteti az embert, hogy szellemileg valamilyen módon friss maradjon. Az oktatás nekem háttérbázis – mondhatom rá, hogy kikapcsolódás –, ami kilendít a hétköznapi munkából. De ez fordítva is igaz. Élvezem azt, hogy egyszerre több dolgot tudok végezni. A művészettörténet és a néhány évvel ezelőtt a filozófia tanszékén elindított kurátori képzés egyaránt a szívügyem. Bízunk benne, hogy az elkövetkező években a művészettörténeti képzést tovább tudjuk erősíteni az egyetemen.
Újabb csavar a pályafutásában, hogy a zeneművészeti kar dékánja lett.
Ez valóbán váratlan és meglepetésszerű felkérés volt két évvel ezelőtt. Akkor még a Tudományegyetem Zeneművészeti Karáról beszélhettünk. 2019 június elsejétől a Bartók Béla Művészeti Kar dékánja vagyok, ami azt a szándékot is jelzi, hogy a zeneművészeti mellett összművészeti kart hozzunk létre a Szegedi Tudományegyetemen. Itt a vizuális művészetek mellett a zene is egyenrangú helyet kap.
Felnőttkori hiperaktivitása – amivel magát jellemzi – ezek szerint még mindig tart?
Nem lankadó energiával, ezt a kihívások éltetik bennem. Mindig jön egy érdekesség, ami lebilincsel. Az ember ideje persze véges, és ezért muszáj szelektálni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy válogathatok, és igyekszem azokat a feladatokat elvállalni, amelyek számomra fontos, minőségi munkák.
