Az anyag képet ad az aktuális up-to-date trendekről, arról, hogy a mai fiatal alkotók mennyire izgalmasan gondolkodnak a táblakép szerepéről, arról, hogy mit is jelent a festészet és a festmény a mai világban, milyen funkciója lehet a művészetnek és a műalkotásnak. Például Nemes Márton különleges festészeti értelmezése érdekfeszítő adalék a táblaképről szóló diskurzushoz. Mindenféle kánonból kilép, a mű ereje hibriditásában rejlik.
Szinte evidens, hogy a térbeli művek egy része reflektál a képalkotásba beszűrődő digitalitásra. Batykó Róbert három kis méretű munkája a képszerkesztő programok vizualitását mímeli, ugyanakkor a művész által kifejlesztett „festőkés” a kiszerkesztettnek ható ábrákat a képsík alsó felében festészeti layerekké mossa el. Batykó felületei érzékivé teszik a kompozíciókat, emlékeztetnek a sokszorosítótechnikák layereire, ugyanakkor magukban hordozzák a reményt, hogy a Photoshop korában is van érvénye a festészetnek.
A gép és az ember kapcsolatának ambivalenciájára is rákérdeznek ezek a művek: Góth Martin kompozíciói a videójátékok esztétikáját mossák össze a geometrikus absztrakt művészettel, miközben megjelenik bennük a pixelizációban rejlő szépség is. Ahogy a kiállítás vezetőjében olvassuk: „Szinyova Gergő legújabb munkáiban laza szerkezettel dolgozik, de mániákusan a pixelkultúra eszköztárával operál. Gazdag szín- és formavilága a digitális világ vizualitásával rokonítható.”
A raszteresség Szabó Lobot Balázs képeinek is fontos jellemzője, a gyors, lendületesen felvitt formák, a pixelekben gondolkodás azonban az ő munkái esetében talán egy másik trend, az ősihez való visszatérés aspektusa mentén is olvasható. Ezért is jó, hogy Csató József biomorf formákból építkező festményei mellé kerültek, amelyeken az absztrakt és figurális határán egyensúlyozó formák, növényi vagy állati fragmentumok az animizmus és a totemizmus világát idézik. Ősi, prehistorikus formáknak tűnnek, amelyek visszavezetnek minket abba az időbe, amikor a világ még nem volt ennyire elvarázstalanodva.
Izgalmasan lépnek párbeszédbe ezek a munkák Kis Róka Csaba festményeivel, amelyek még abból az időszakból származnak, amikor az alkotó organikus mintázatokat és groteszk lényeket ütköztetett képein. A démoni, a sötét romantika és a horror mind jelen van e kompozíciókon. Egy kisebb, intimebb terembe kerültek e munkák, s brutalitásuk így még inkább érvényesül.
A digitalitásra adott reflexióként olvashatjuk azokat a műveket is, amelyekben az anyagiság dominál, itt a festék mint matéria kerül a fókuszba. Érzéki, zsigeri, haptikus alkotások ezek, amelyek felületi játékaikkal, fraktúráikkal vagy éppen a színeikkel vonzzák be a tekintetet. A Barabás Zsófi organikus absztrakt képein megjelenő domború felületek épp annyira szexik, mint Baráth Áron egy mozdulattal felvitt festményei, de ebbe a sorba tartozik Vető Orsolya Lia kompozíciója is, aki különféle minőségű festészeti gesztusokból alkot burjánzóan gazdag műveket, hasonlóan Koszorús Rita schMERZ festményéhez, amely pedig Kurt Schwittersnek állít emléket. Vagy Bóbics Dia rétegzett, vad, a graffiti nyelvezetét is beemelő munkái, amelyek jelentései a destrukció-konstrukció fogalmai mentén is felfejthetők. Melkovics Tamás fluidáló, modulárisan építhető szobrai szintén a haptikusság és a konstruálás felől is megközelíthetők.
Azt kicsit sajnálom, hogy Bóbics festményei egészen távol kerültek Dóra Ádám korai, sneakereket absztraháló kompozícióitól, mert egyrészt érzékiségükben kapcsolódhatnának, másrészt hasonlóan izgalmasan emelik be a popkultúra nyelvezetét a táblaképfestészetbe. Kusovszky Bea és Bernáth Dániel művei viszont érdekesen rímelnek egymásra, mindkettejük esetében megragad egyfajta higgadtság, átgondoltság, letisztultság, amikor a képalkotói gyakorlatukat nézzük. Tivadar Andrea munkájának izgalmát pedig az adja, ahogy az alsó expresszív layereket ütközteti a rajtuk lebegő, fényesnek és térbelinek tűnő geometrikus formákkal.
Szintén lehetnének közelebb egymáshoz Balázs Nikolett és Tóth Anna Eszter munkái, egyfelől mert mindketten az anyagiság természetét kutatva alkotnak, másfelől pedig ebben az anyagban talán ők ketten foglalkoznak a legjelenvalóbban a nőiséggel, a női tapasztalatokkal, valamint azzal, hogy a nők sajátos megélései hogyan ábrázolhatók a vizualitás eszközeivel.
Hajgató Terézia korábbi korszakának székkompozíciója mellé került Szőke Gáspár egyik képe. A mintázat fogalma mentén szépen rímelnek egymásra, az pedig számomra is meglepő, hogy Felsmann István legóból készült, a pixelizáció felől is értelmezhető képei mennyire jól diskurálnak Andreas Fogarasi művével, amely a talált elemek rekontextualizálásából megszülető konstruktivista alkotás.
A rendezés szellős, és bár a kiállított művészek izolálva szerepelnek a terekben, egy-egy falat töltenek be a munkáik, vannak olyan kitüntetett részek a termekben, ahol csakugyan párbeszédbe lépnek egymással az alkotások. Azt pedig ezen az anyagon keresztül is jó megtapasztalni, hogy milyen sokféle hang létezik a kortárs magyar művészeti szcénában.
A Képgyakorlatok című kiállítás szeptember 15-ig látogatható a Q Contemporaryban.
Fotók: MNB Arts and Culture
