Marcellus annyi, mint „aki távol tartja magától a rosszat” (arcens malum a se), vagy Marcellus annyit jelent, mint „aki leigázza a tengert” (maria percellens), azaz lecsap és lábbal tipor az e világi bajokra. A világ ugyanis olyan, mint a tenger, ahogy Aranyszájú Szent János mondja egyik Máté-homiliájában: „A tengerrel együtt jár a zavaros morajlás, az állandó rettegés, a halál árnyéka, a hullámok fáradhatatlan összecsapása, folytonos mozgása.”
Marcellus római pápa volt, aki megfeddte Maxentius császárt a keresztények elleni féktelen kegyetlenkedése miatt. Egy matróna templommá szentelt házában szokott volt misét mondani, amely házat a felbőszült császár istállóvá alakíttatta, és odaparancsolta Marcellust, hogy viselje gondját az állatoknak. Ebben a szolgaságban nyugodott el az Úrban sok esztendő elmúltával, az Úr 287. esztendeje táján.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

MIKSZÁTH KÁLMÁN (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest., 1910. május 28.): író, újságíró, szerkesztő.
1857–63-ban a rimaszombati algimnáziumban, 1863–66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Az érettségi után néhány félévig „mezei” joghallgató a győri jogakadémián. Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton. 1869-ben a Fővárosi Lapokban, az Igazmondóban, budapesti és nógrádi lapokban kezdett népies-didaktikus írásokat közölni. 1873-ban titokban összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi principálisa leányával. 1873–74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten. 1874-ben jelent meg első elbeszéléskötete. 1877-ben elvált feleségétől. 1875–78-ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban élt a fővárosban. 1878. augusztus 1-jétől a függetlenségi párti Szegedi Napló munkatársa lett, álnéven kiadott két publicisztikai kötetet, majd 1880 decemberében ismét Pestre költözött. 1881-től negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa. 1881–82-ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok.
1882-től a Petőfi Társaság, 1883-tól a Kisfaludy Társaság tagja. 1882-ben újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született. 1887-től kormánypárti képviselő. 1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteletbeli tagja. 1896-ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is próbálkozott lapkiadással. 1888-tól a Singer és Wolfner-féle éves Almanach, 1902–1910-ben a Magyar Regényírók Képes Könyvtára szerkesztője.
A tót atyafiakban a népélet tragikus és artisztikus szemlélése sokkal inkább rokonítható a kései Arany balladaköltészetével, mint bárminemű regionalizmussal, folklorizmussal vagy szociális igazságkereséssel. A jó palócok kis történetek tudatos kompozíciója, melyben számos forrásból eredő és több helyszínhez köthető zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. E gyűjtemény a romantikus népiesség záródarabja. Ezután fordult Mikszáth Kálmán a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé. Ekkortól vált uralkodóvá az a hangnem és stiláris jelrendszer, amely a hagyományos magyar adomázó-társalgási és ironizált mesélő stílust, az élőszó utánzását tekinti az ábrázolás legfőbb meghatározójának. Mikszáth Kálmán első idevágó kísérlete a Nemzetes uraimék (1882–83), ahol már megjelent a „különc” típusa mint az idő és az érték ellentmondását tükröző történelmi és társadalomlélektani szerep. A különc a jelenben élő múlt, akinek erényei és vétkei csak a melankólia és az irónia, az elégia és humor egyidejű jelenlétével szemlélhetők és ábrázolhatók méltányosan. A Beszterce ostroma (1894) attól élesebb paradigma, hogy itt a társadalmi (kisvárosi és vármegyei) közeg olyan környezetként jelenik meg, amely bizonyos határig hajlamos elfogadni a rögeszmét (ha megfelelő presztízs és hatalom képviseli), s csak akkor fordul ellene, amikor már érdekeit sérti.
Az utolsó századnegyed jókais és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva Mikszáth Kálmán folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket (A két koldusdiák, 1885; A beszélő köntös, 1889; A szelistyei asszonyok, 1901; Akli Miklós, 1903 stb.). A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az „álló idő” és az ott termő abszurditások az izgalmasak. Az 1905-ben írt Szent Péter esernyője, melyben a romantika eszköztárából vett elemek (titkok, kincskeresés, homályos származás, legendák, fétis, fenyegetett idill stb.) a legharmonikusabban elegyednek azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a felvidéki kisvárosi létmódról felhalmozott, világszerte népszerű lett.
Publicisztikájában a századvégi parlamentarizmus legkiemelkedőbb krónikása. Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki. A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozták meg szemléletmódját. Az Új Zrínyiász (1898) zsurnaliszta teljességét adja korkritikájának: itt a fantasztikum mint epikus fikció lehetővé teszi, hogy mellőzze a lélektani hitelesítést és árnyalást, valamint a donquijotizmussal együttjáró elégikusságot – ezáltal az idősíkok szembesítése kíméletlenné válik.
Foglalkoztatta a valóság és a mesélés viszonya, az igazság és a szépség együttállása vagy ellentéte és a nyelv magyarossága (mint a nemzeti észjárás tükrözője). Kedvvel állította szembe a „fotográfus-féle rideg igazságot” a művész igazságával. Jókai-életrajza (1906) is elsősorban az íróegyéniség összetevőit elemzi, és az írás titkait kutatja.
Legjellemzőbb művei, a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények, egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében. Három legfontosabb idevonható nagyobb munkája: a Gavallérok (1897), a Kozsibrovszky üzletet köt (1905) és a Noszty fiú esete Tóth Marival (1906–07).
Utolsó korszakának, a századelő tragizálódó világképéhez és szecessziós ízléséhez is kapcsolható alkotói szakaszának nyitányát olyan regények jelzik, mint a Különös házasság (1900) és a Sipsirica (1902). Mikszáth Kálmánban mindig volt hajlam a valóság kegyetlen és morbid elemei iránt, de ezeket korábban legfeljebb stiláris ellenpontokként hagyta érvényesülni. Kései írásai viszont olyan tragikus világképet körvonalaznak, amelyben egyszerre vannak jelen a hagyományos XIX. századi magyar végzettudat és a modern polgári katasztrofizmus elemei. Utolsó nagy műve, A fekete város (1910) olyan örökös csapdahelyzetként ábrázolja a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság legalább annyira természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
Jókai és Krúdy között ő volt az, aki tudatosan próbálta megörökíteni a korabeli magyar társadalom teljességét, s folyamatosan véleményt kívánt mondani történelem és erkölcs viszonyáról, a nemzeti létezés jellegéről és esélyeiről.

(Alexa Károly szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)