Jordán Ferenc könyve, Az ember vége a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában sokszor ironikusan, de igen hatásosan hívja fel a figyelmet az ökológiai szemléletváltás szükségességére. Nem riogat világvége-forgatókönyvekkel, de nem is áltatja olvasóit. A tudományos elemzés eszközeivel, de közérthetően mutat rá, hogy az emberiség miként szakította el magát a természetes rendszerek törvényeitől, és miért lehet ez a legnagyobb ökológiai katasztrófák alapja. Jordán ugyanakkor nem pusztán bírálja a jelenlegi rendszert, hanem alternatívákat is kínál arra, hogy hogyan találhatnánk vissza a természethez, vagy legalábbis ahhoz a szemlélethez, amely nélkülözhetetlen a túlélésünkhöz.
A könyv alapvetése, hogy az emberiség kitört a természet szabályozórendszeréből. Miközben minden más élőlény az alkalmazkodás révén találja meg helyét az ökoszisztémákban, az ember saját szabályokat hozott létre. Ruházkodással, orvostudománnyal, mezőgazdasági technológiákkal küzdött le olyan alapvető kihívásokat, mint a hideg, a betegségek vagy az éhezés. Az ember ezzel tulajdonképpen megnyerte a természetes szelekciós versenyt, de közben saját maga legnagyobb ellenségévé is vált.
A mesterséges kontroll az élelmiszer-termelésünkben érhető tetten a legszembetűnőbben, mivel a mezőgazdaság elsősorban az állattenyésztés kiszolgálására összpontosít: a termények nyolcvan százaléka állati takarmányként szolgál, amellyel a haszonállatainkat etetjük, amelyek a Föld szárazföldi állatainak biomasszájából már hatvan százalékot adnak. Ehhez jövünk mi 39 százalékkal, így a vadállatoknak már csak egy százalék marad. Ezen osztoznak a pandák, cinkék, lepkék és minden más, még „szabadon” élő állat.
Az emberiség dominanciája és haszonállataink túlszaporodása olyan rendszerszintű átalakulást idézett elő, amely nemcsak a biodiverzitást, hanem a földi ökoszisztémák stabilitását is veszélyezteti. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk számokban és jól definiált kategóriákban gondolkodni, de ezzel gyakran benézzük a valódi problémákat. Például a fajok kihalásáról szóló statisztikák önmagukban nem segítenek, ha közben nem ismerjük fel, hogy a fajok közösségek részeként halnak ki, és ezek a közösségek szoros kapcsolatban állnak egymással. Egyetlen ökoszisztéma kiesése is dominóhatást indíthat el, amely a globális folyamatokat is befolyásolja.
A szerző foglalkozik a természetvédelem gyakorlati ellentmondásaival is. Példaként hozza fel a hódokat, amelyeket egyes helyeken védünk, máshol viszont harcolunk velük, ha éppen akadályozzák a gazdasági tevékenységünket. Érvelése szerint a természetvédelmi kísérletek gyakran inkább az emberi értékrendszer kiszolgálására irányulnak, semmint a természet alapvető szükségleteinek figyelembevételére. Az állatok jogainak emberi fogalmak alapján történő értelmezése vagy a ragadozó és préda szereplők romantizálása is csak tovább torzítja a természet működésének megértését.
Jordán különösen élesen kritizálja az emberközpontú gondolkodásunkat, amely a természetre mint eszközre tekint, amely a szükségleteink kielégítéséért létezik. A golfpályák, a mesterséges tavak, parkolókkal ellátott tanösvények és a parkosított tájak szimbolikus példái annak, hogyan alakítjuk át a környezetet saját kényelmünk érdekében, miközben figyelmen kívül hagyjuk, hogy ezek az átalakítások milyen hatással vannak a természetes rendszerekre.
Jordán nemcsak az élőhelyek megóvását szorgalmazza, hanem azt is, hogy az emberi tevékenységek által elvett területeket adjuk vissza a természetnek. A szerző szerint a fragmentáció csökkentése és az ökológiai folyosók kialakítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a fajok mozoghassanak és így nagyobb esélyük legyen a túlélésre. A nyaralóövezetek példája jól mutatja, hogy az emberi kényelmi szempontok hogyan ütköznek a természetvédelmi érdekekkel: hatalmas területeket zárunk el a természet elől, miközben ezek gyakran alig-alig vannak kihasználva.
Jordán rávilágít arra is, hogy a természet képes lenne önállóan regenerálódni, ha békén hagynánk, és nem próbálnánk meg minden részletét irányítani. Az ember által tervezett beavatkozások ráadásul a legtöbbször nem is hatékonyak, sőt, hosszú távon inkább károsak. A természet ugyanis nem egy múltbeli ideális állapotot próbál helyreállítani, hanem a jelenlegi körülményekhez igazodik, amelyekben a fajok túlélése és alkalmazkodása természetes módon történik. A valódi siker ezért nem az emberi elképzelések szerinti eredményeket jelenti, hanem a természetes folyamatok önálló működését.
A visszavadítás mellett Jordán a technológiai innováció lehetőségeit is árnyaltan szemléli. A vertikális holland paradicsomfarm példája jól mutatja, hogy minimális területen is elérhetünk magas hozamot, ha megfelelő technológiát alkalmazunk. Ugyanakkor a szerző arra figyelmeztet, hogy az ilyen monokultúrás, mesterséges megoldások veszélyesek lehetnek. Történelmi példaként hozza fel az ír krumpliválságot, amelynek tanulságait ma is figyelembe kellene vennünk. Az agráripar intenzív beavatkozásaival létrehozott rendszerek ugyan működhetnek, de csak folyamatos emberi beavatkozással, így hosszú távon fenntarthatatlanok.
Jordán arra is rámutat, hogy az elektromos autók és akkumulátorgyártás például sokak szemében fenntartható megoldásnak tűnhet, de valójában csak más irányba terelik a problémát. Az agráriparhoz hasonlóan az akkumulátorgyártás is hatalmas területigénnyel jár, tovább csökkentve a természetes élőhelyek méretét.
Nem fukarkodik a társadalmi rendszereink bírálatával sem.
A szerző szerint először az emberiségnek a saját háza táján kellene rendet tennie, mielőtt a természetbe avatkozna. Különösen nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a társadalom alapvető normáit és szokásait – például ünnepi és temetkezési hagyományainkat, a nagycsalád eszményének fenntartását – is újra kell gondolni, ha valódi változást szeretnénk elérni.
A túlnépesedés kérdése a könyv egyik legprovokatívabb témája. Jordán szerint a népességnövekedés kérdése tabunak számít, pedig a legtöbb környezeti probléma – az erdőirtástól a tengeri túlhalászatig – közvetlenül vagy közvetve erre vezethető vissza. Kritikája szerint a politikai és társadalmi kommunikáció gyakran elkerüli ezt a kérdést, mert túl kényelmetlen. Jordán azonban úgy véli, hogy a túlfogyasztás és a népességnövekedés kérdései nem választhatók el egymástól, és csak széles körű megközelítéssel kezelhetők.
Az emberi tudatlanság és rövidlátás azonban tovább mélyíti a problémákat. Jordán szerint a globális problémák kezelése megvalósítható lenne észszerű, rugalmas és gyors reagálással, de kétséges, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági rendszerek képesek lennének erre. A szerző a mitigáció (károk mérséklése) és az adaptáció (alkalmazkodás) együttes fontosságát hangsúlyozza, és felhívja a figyelmet a kulturális és erkölcsi változások szükségességére, amelyek nélkül nem érhető el valódi előrelépés. Ugyanakkor arra is arra figyelmeztet, hogy a politikai vezetők jelentős része korlátozott érdeklődést mutat az érdemi változások iránt, mivel ezek ellentétesek hatalmi és gazdasági érdekeikkel.
A szerző szerint a természetvédelem sikeréhez alapvető kulturális és erkölcsi változásokra van szükség. Jordán arra ösztönöz, hogy fogadjuk el a természet saját törvényeit, és ne próbáljuk mindenáron irányítani vagy megváltoztatni azokat. A fenntarthatóság nem az emberi jólét kizárólagos biztosításáról szól, hanem arról, hogy a természet egyensúlya is fennmaradjon.
Ahogy a könyve vége felé írja:
Jordán Ferenc könyve, Az ember vége a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában az Open Books kiadásában jelent meg.
