Kétezer kilométernyi tájat és történelmet fog át az a folyó, amely Európában egyedülálló módon folyik Nyugatról Kelet felé. Ez a megfordított gesztus, ez a látványos ellenállás a dolgok menetével szemben számunkra egyszerűen a történelmet jelenti, de egy német fotósnak alighanem Strauss és Ceausescu világát tömöríti valamiféle megérthető közeggé. Képei végighaladnak a Fekete-erdőtől a Duna-deltáig, de sem a társadalmi-politikai, sem a földrajzi állapotokra nincsenek tekintettel. Müller-Pohle csak a vizet látja. Minden fotón jelzi a hely vízminőségét, a higany, a foszfor, az ólom vagy az ionok arányát a Duna-víz összetételében, a víz és a környezet kölcsönhatására kémiai viszonylatban reagál - ami azért elég ritka a fotóművészetben. De minthogy a fénykép rögzítése és előhívása szintén kémiai folyamat, talán több köze van ezekhez a komponensekhez, mint ahogyan a digitális képkészítés korában elsőre gondolnánk.
Sőt, nem elég, hogy a fotók alján csíkban fut végig a kémiai információ, Müller-Pohle cseppenként vizsgálja a vizet. Híd és ázalag, sodródó faág és fürdőző láb, felfröccsenő vízcseppek és a budapesti Parlament kontrasztjában figyeli a Dunát. Mintha nem is választóvonal, nem térképészeti adat volna, hanem eleven tényező, amelyik alakítja a vele érintkező testeket. A melki apátság csak tünékeny álomnak látszik, amely a folyó felett átlyukasztja az ég kékjét, a passaui barokk házsor mintha együtt úszna a határokon átrohanó Dunával, és az a fémhulladék, amely a budapesti Szabadság híd lábánál áll ki a vízből, hát reméljük, hogy nem is volt ott soha, így nem nézhet ki egy európai főváros egy európai folyó két partján, ugye.
Sok fotón egyszerre látjuk a víz fölötti és víz alatti világot, a fölsőt a megszokott arányokkal, az alsót viszont a víz nagyító hatásának átiratában. Ettől az alsó világ az ösztönök felnagyított képének tűnik, a felső viszont egy megszelídített, visszafojtott, civilizált világról szól. A kettő közötti vonal, amely Müller-Pohle fotóin hol cseppenként, hol egyenes vonalban választja el a kétféle nézőpontot, megtörik, táncol, hullámokban kanyarodik, de mindig folyamatos. Sosem folyhat egybe a kétféle világ, közöttük mindig ott úszik a vízszint, maga a Duna, a mérce. Müller-Pohle fotói attól különlegesek, hogy ezt a viszonyítási rendszert a környezettől függetlenül feltárják. A közös vízvonal, a mindent átfogó lénia pedig az összes másodlagos rendszerben - legyen az nyelvi, nemzeti, ideológiai, politikai vagy bármi más - mégiscsak valami közös lényeget rajzol meg.
