fbpx

Párhuzamos történetek – A kilencvenes évek művészete

A K Galéria 1945 utáni magyar művészet workshopjának utolsó alkalmán Szabó Noémi művészettörténész a kilencvenes évek művészetéről beszélt.

A művészet válasza a politikai változásokra

A kilencvenes évek művészete különféle szimbolikus gesztusokkal indult, amelyekben egyszerre volt jelen az előző rend eltörlésének vágya és a rendszerváltásba vetett euforikus hit.

A nyolcvanas évek közepétől a Kádár-rendszer fokozatosan bomlásnak indult, és a művészek egyre szabadabban lélegezhettek. Ám még jó ideig tabunak számított az 1956-os eseményekről műalkotást készíteni. Ez a tilalom 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésével oldódott fel teljesen. Az alkalomra a Műcsarnok templomszerű homlokzatára Bachmann Gábor és Rajk László épített díszletet. A Műcsarnok oszlopait és timpanonját fekete, a hátteret fehér drapériával vonták be. Az oszlopok között hat koporsó kapott helyett: Nagy Imre és társai mellett a névtelen hősöket is újratemették. Ezzel a heroikus gesztussal az alkotók a nemzeti panteonba emelték az 56-os mártírokat.

Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése
Forrás: Fortepan

Az 1990. tavaszi első szabad országgyűlési választásokat megelőző kampány legeredetibb alkotása az Orosz István által tervezett grafika volt, amely a szovjet katonák távozásának állít emléket. A grafikusművész által elkészített plakát egy szovjet katonatiszt tarkóját és tányérsapkáját ábrázolja. Az eredeti felirat eredetileg a Tovariscsi alatt az adieu szerepelt, ám aztán konyecre változott, ami még inkább provokatívvá tette a művet. Orosz plakátjának népszerűsége abban állt, hogy humorral ábrázolta azt az eufóriát, amit a rendszerváltás hozott magával.

Orosz István: Konyec

A Szabadság-szobor a kádárizmus évei alatt elveszítette bonyolult politikai felhangját, azonban még így sem volt egyértelmű, hogy az új rendszerben maradhat-e, vagy mennie kell.  Szentjóby Tamás egy képzőművészeti gesztussal megpróbálta minden politikai élét elvenni: négy napon keresztül fehér lepelbe burkolta, hogy ily módon mintegy „a szabadság lelkének szobrát” hozza létre. Ironikus, mégis érzékeny beavatkozás volt ez a részéről, amelynek révén megtisztította politikai konnotációitól. (A szocialista realizmus stílusában alkotott köztéri szobrok jó részét eltávolították eredeti helyükről. Ezek közül 42 ma is látható a nagytétényi Memento Parkban, amelynek építészeti keretét Előd Ákos tervei alapján hozták létre).

Szentjóby Tamás akciójának fotója
Forrás: antikporta.hu

Jovánovics György a Kerepesi temetőben létrehozta Az 1956-os forradalom mártírjainak emlékművét, valójában egy tipikus antiemlékművet, amely minden, az emlékműszobrászatra jellemző formát elkerül. Mellőz minden narratívát, ezért nehéz dekódolni. Alsó szintje barlangszerű építmény gipszhatású szarkofágalakzattal a tetején, harmadik eleme pedig toronymotívum, amelyen finom struktúrák jelennek meg.

Jovánovics György emlékműve
Forrás: beszelo.c3.hu

A kilencvenes évek kérdései

A kilencvenes évek a kérdésfelvetések kora. Állítások már nincsenek, az avantgárd haldoklása befejeződött. A művészet demokralizálódott és globalizálódott. Az alkotóknak újra fel kell tenniük a kérdést, hogy mennyiben tekinthetők kelet-európai művésznek, és miként kapcsolódnak a nyugati tendenciákhoz.

Az identitáskérdések is egyre inkább előtérbe kerülnek. A művészek alkotásaikkal teszik fel az esszenciális művészeti kérdéseket. Ki vagyok én? Hogyan kapcsolódom a környezetemhez? Miként integrálódhatom a művészeti intézményrendszerbe? Feláldozhatom-e magam a művészet oltárán?

Az évtized alkotásai formailag igen színesek és burjánzók. Népszerűek az installációk, a tárgykollázsok, az appropriation art. A művészet kifelé tekint, és már nemcsak az előző korok művészeti hagyományaira támaszkodik, hanem nyit a tudomány és a valóság felé. Az alkotókat változatos és bátor tárgyhasználat jellemzi. Művészetük pedig úgy konceptuális, hogy megőrzi tárgyias jellegét és esztétikai jelenvalóságát.

A művészeti élet új szereplői

A kilencvenes években létrejönnek az első műkereskedelmi galériák, megjelennek a kurátorok és a kánon alakításában fontos szerepet kapó művészetkritikusok. De a művész szerepe is megváltozik: egyre fontosabbá válik az önmenedzselés.

Beke László 1993. augusztus 14-én, a Magyar Hírlapban megjelent, A mű és a művész változik című cikkében azt vetette a kortárs művészek szemére, hogy művészetük a gyökeres politikai, társadalmi és gazdasági változások ellenére nem mutat belülről fakadó változásokat. Az 1989 utáni három-négy év – a rendszerváltás kora – emiatt számára a művészi stagnálás időszakának tűnik. Erre adott reflexió Beöthy Balázs, Nemes Csaba és Pereszlényi Roland Milieu et l’ego műve, amellyel visszakérdeznek, és szembesítik a művészettörténészeket meg a kritikusokat, hogy ők vajon mennyire képesek változni, a tájékozottságukat megőrizni és a változások tendenciáit követni.

Beöthy Balázs, Nemes Csaba és Pereszlényi Roland: Milieu et l’ego (rekonstrukció)
Forrás: Inda Galéria

Ez a mű azért volt fontos, mert zavarba ejtő nyíltsággal térképezte fel a lokális művészetvilág elfogultságainak topográfiáját és az aktuális szakmai figyelem horizontját. Alkotói rámutattak a művészek karrierépítési stratégiáira, valamint a művész és a művészettel foglalkozó szakemberek kölcsönös függési viszonyaira. 

A nőművészet legitimációja

Egyre több női alkotó jelent meg a színtéren, akik újféle szempontok szerint közelítettek a művészethez és saját identitásukhoz. 

Benczúr Emese kiszámolta, hogy százéves koráig még hány napot fog élni, és legyártatott annyi darab ruhacímkét a Day by Day (Nap mint nap) felirattal. Ezek a címkék tekercsekben várják, hogy a géppel létrehozott szöveg mellé naponta ráhímezze a feliratot: I think about the future (A jövőre gondolok).

Benczúr Emese: Day by Day
Forrás: ludwigmuseum.hu

A Ha száz évig élek is című műve a női munkát teszi láthatóvá, hogy megbecsülést szerezzen neki. Benczúr alkotásai a művészi munka társadalmi nemi szerepekből adódó különbségeinek kérdéseit boncolgatják.

Benczúr Emese: Day by Day
Forrás: ludwigmuseum.hu

Imre Mariann transzcendens, filozofikus művekkel közelít identitásához. Szent Cecília című installációjának alsó része kihímzett beton padlószobor, amely egyszerre működik sírkőként, növényi motívumokkal borított sírdombként és szőnyegként. A felületén szétterülő organikus ornamentikából fehér cérnaszálak futnak fel, összekötve az eredeti szobor körvonalait követő betonsziluettet a plafon alatt lebegő, áttetsző, majdhogynem kétdimenziós plexivetületével. A padlószobor és a függőplasztika a földi és az égi szféra szimbólumaként jelenik meg. A cérnaszálakat összekötő csomók egy harmadik testformát, a transzcendens világ felé lebegő szellemalakot rajzolják ki középen, embermagasságban.

Imre Mariann: Szent Cecília
Forrás: mng.hu

Nagy Kriszta Lövölde térre kihelyezett óriásplakátja a női testről, a kortárs nőművész szerepéről és lehetőségeiről fogalmazott meg állításokat.

Nagy Kriszta x-t plakátja
Forrás: ludwigmuseum.hu

Drozdik Orsolya Medikai Vénuszának kiindulópontja anatómiai szemléltető eszköz, amely enyhén erotikus pózban fekszik. Drozdik ez alapján megalkotta a saját testének mását, és vitrinbe helyezte. A mű sok kérdést vet fel. A női test mennyiben tekinthető biológiai produktumnak, és mennyiben társadalmi konstrukció? Hogyan válik a szobor objektív tárgyból szubjektív létezővé? 

Drozdik Orsolya Medikai Vénusz

Németh Ilona Nőgyógyászati magánrendelője a rejtett női testről és a kiszolgáltatottságról szól. A nőgyógyászati székeket borító anyagok szimbolikus értékűek: a nyúl a szaporodás, a moha a női petesejt, a vörös bársony az erotika jelképe. 

Németh Ilona Nőgyógyászati magánrendelő
Forrás: ludwigmuseum.hu

Eperjesi Ágnes Heti étrend című sorozatának darabjai egy heti menü szereplőivé válnak, és egy gondos háziasszony tervének megkerülhetetlen elemei is. Ez a háziasszonyminta azonban ma, amikor a nők foglalkoztatása magas arányú, már anakronisztikus. A mű a munkamegosztásra és a női szerepkörök változásaira reflektál.

Eperjesi Ágnes Heti étrend (Hétfő)
Forrás: ludwigmuseum.hu

A klasszikus táblaképfestészet irányai a kilencvenes években

Kósa János a kilencvenes években a plágiumot építi be festészeti programjába: szenzuális stílusban történelmi idézeteket fest. Az 1993-ban készített, A festészet halála című mű epigonkép: Picasso kék korszakának műveit festi újra és mossa össze a Piéta kompozíciójával. 

Kósa Lajos: A festészet halála

Szűcs Attila talált képekkel dolgozik: olyan emlékeket gyűjt, amelyek a személyes élményeihez nem kapcsolódnak. Ezekből kiemel vagy kihagy motívumokat, így a végeredmény olyan kompozíció lesz, amelyen az idő- és térbeli sajátosságok nem beazonosíthatók.

Szűcs Attila: Játszótér éjjel

Csörgő Attila matematikai problémákból indul ki, és azokat ábrázolja a művészet nyelvén.

A Plátói szerelem című installációban Platón éteri, szabályos testeit pálcikák jelenítik meg, amiket zsinegek, biztosítótűk és anyacsavarok bonyolult rendje mozgat egyik ideális állapotból a másikba. Csörgő művei a működésről szólnak.

Csörgő Attila: Plátói szerelem

A művésznek önmagára is rá kell kérdeznie

A kilencvenes években megjelennek a fiktív művészek és a névcserék. Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba közös konstrukciója volt Monique L., az unatkozó francia háziasszony, aki autodidakta módon kezdett el festészettel foglalkozni. Szépfalvi Monique L. karakterén keresztül volt képes visszaintegrálódni a művészeti életbe: Monique L. 11 festménnyel, önálló kiállítással mutatkozott be a budapesti Francia Intézetben, amely ekkor meghatározó szereplője volt a képzőművészeti közegnek.

Monique L.: Bár

Nemes Csaba és Veress Zsolt Nomen est omen gesztusa névcsereakció volt. A gesztust szerződésben is rögzítették: „Szerződő felek megállapodnak abban, hogy – élve a Ptk. 77. § (2) bekezdése adta jogi lehetőséggel – művészi tevékenységüket a mai naptól kezdődően felvett névvel folytatják oly módon, hogy kölcsönösen egymás nevét használják alkotótevékenységük során (így különösen: műalkotásaik szignóval történő ellátása, kiállításon való szereplés, publikációk, forgatókönyvírás, performance-on való részvétel stb.)”.

Péry Puci tájképe

Péry Puci nem más volt, mint Pauer Gyula, Érmezei Zoltán és Rauschenberger János fantáziaszüleménye. Mint fiktív személy folytatja a Rose Sélavie-k (Marcel Duchamp), Psychék (Weöres Sándor, Bódy Gábor) és Liza Wiathruckok (Jovánovics György) sorát.

Pauer Gyula így nyilatkozott a fiktív alkotóról: „Ha hárman csinálunk egy művet, az nem azt jelenti, hogy mindhárman benne vagyunk: egyikünk sincs benne. Egyikünk kioltja a másikat, de helyette keletkezik egy új, így Péry Puci a művészetben létező önálló szellemi lény, műalkotás-művész… Azt akarom megvizsgálni, hogy a befogadó egyén mennyiben érez mást, amikor a közösség, s nem egy másik individuum szól hozzá a képen keresztül”.

Az ötvenes évek művészetéről itt írtunk, a hatvanas évek művészetét taglaló cikkünk itt olvasható, itt meséltünk a hetvenes évek művészetéről, a nyolcvanas évek tendenciáit pedig itt foglaltuk össze.

Nyitókép: a Publikus magánügyek című kiállítás egyik enteriőrje. Forrás: index.hu

A rovat további cikkei