Párhuzamos történetek – A kilencvenes évek művészete
A K Galéria 1945 utáni magyar művészet workshopjának utolsó alkalmán Szabó Noémi művészettörténész a kilencvenes évek művészetéről beszélt.
A művészet válasza a politikai változásokra
A kilencvenes évek művészete különféle szimbolikus gesztusokkal indult, amelyekben egyszerre volt jelen az előző rend eltörlésének vágya és a rendszerváltásba vetett euforikus hit.
A nyolcvanas évek közepétől a Kádár-rendszer fokozatosan bomlásnak indult, és a művészek egyre szabadabban lélegezhettek. Ám még jó ideig tabunak számított az 1956-os eseményekről műalkotást készíteni. Ez a tilalom 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésével oldódott fel teljesen. Az alkalomra a Műcsarnok templomszerű homlokzatára Bachmann Gábor és Rajk László épített díszletet. A Műcsarnok oszlopait és timpanonját fekete, a hátteret fehér drapériával vonták be. Az oszlopok között hat koporsó kapott helyett: Nagy Imre és társai mellett a névtelen hősöket is újratemették. Ezzel a heroikus gesztussal az alkotók a nemzeti panteonba emelték az 56-os mártírokat.
Forrás: Fortepan
Az 1990. tavaszi első szabad országgyűlési választásokat megelőző kampány legeredetibb alkotása az Orosz István által tervezett grafika volt, amely a szovjet katonák távozásának állít emléket. A grafikusművész által elkészített plakát egy szovjet katonatiszt tarkóját és tányérsapkáját ábrázolja. Az eredeti felirat eredetileg a Tovariscsi alatt az adieu szerepelt, ám aztán konyecre változott, ami még inkább provokatívvá tette a művet. Orosz plakátjának népszerűsége abban állt, hogy humorral ábrázolta azt az eufóriát, amit a rendszerváltás hozott magával.
A Szabadság-szobor a kádárizmus évei alatt elveszítette bonyolult politikai felhangját, azonban még így sem volt egyértelmű, hogy az új rendszerben maradhat-e, vagy mennie kell. Szentjóby Tamás egy képzőművészeti gesztussal megpróbálta minden politikai élét elvenni: négy napon keresztül fehér lepelbe burkolta, hogy ily módon mintegy „a szabadság lelkének szobrát” hozza létre. Ironikus, mégis érzékeny beavatkozás volt ez a részéről, amelynek révén megtisztította politikai konnotációitól. (A szocialista realizmus stílusában alkotott köztéri szobrok jó részét eltávolították eredeti helyükről. Ezek közül 42 ma is látható a nagytétényi Memento Parkban, amelynek építészeti keretét Előd Ákos tervei alapján hozták létre).
Forrás: antikporta.hu
Jovánovics György a Kerepesi temetőben létrehozta Az 1956-os forradalom mártírjainak emlékművét, valójában egy tipikus antiemlékművet, amely minden, az emlékműszobrászatra jellemző formát elkerül. Mellőz minden narratívát, ezért nehéz dekódolni. Alsó szintje barlangszerű építmény gipszhatású szarkofágalakzattal a tetején, harmadik eleme pedig toronymotívum, amelyen finom struktúrák jelennek meg.
Forrás: beszelo.c3.hu
A kilencvenes évek kérdései
A kilencvenes évek a kérdésfelvetések kora. Állítások már nincsenek, az avantgárd haldoklása befejeződött. A művészet demokralizálódott és globalizálódott. Az alkotóknak újra fel kell tenniük a kérdést, hogy mennyiben tekinthetők kelet-európai művésznek, és miként kapcsolódnak a nyugati tendenciákhoz.
Az identitáskérdések is egyre inkább előtérbe kerülnek. A művészek alkotásaikkal teszik fel az esszenciális művészeti kérdéseket. Ki vagyok én? Hogyan kapcsolódom a környezetemhez? Miként integrálódhatom a művészeti intézményrendszerbe? Feláldozhatom-e magam a művészet oltárán?
Az évtized alkotásai formailag igen színesek és burjánzók. Népszerűek az installációk, a tárgykollázsok, az appropriation art. A művészet kifelé tekint, és már nemcsak az előző korok művészeti hagyományaira támaszkodik, hanem nyit a tudomány és a valóság felé. Az alkotókat változatos és bátor tárgyhasználat jellemzi. Művészetük pedig úgy konceptuális, hogy megőrzi tárgyias jellegét és esztétikai jelenvalóságát.
A művészeti élet új szereplői
A kilencvenes években létrejönnek az első műkereskedelmi galériák, megjelennek a kurátorok és a kánon alakításában fontos szerepet kapó művészetkritikusok. De a művész szerepe is megváltozik: egyre fontosabbá válik az önmenedzselés.
Beke László 1993. augusztus 14-én, a Magyar Hírlapban megjelent, A mű és a művész változik című cikkében azt vetette a kortárs művészek szemére, hogy művészetük a gyökeres politikai, társadalmi és gazdasági változások ellenére nem mutat belülről fakadó változásokat. Az 1989 utáni három-négy év – a rendszerváltás kora – emiatt számára a művészi stagnálás időszakának tűnik. Erre adott reflexió Beöthy Balázs, Nemes Csaba és Pereszlényi Roland Milieu et l’ego műve, amellyel visszakérdeznek, és szembesítik a művészettörténészeket meg a kritikusokat, hogy ők vajon mennyire képesek változni, a tájékozottságukat megőrizni és a változások tendenciáit követni.
Forrás: Inda Galéria
Ez a mű azért volt fontos, mert zavarba ejtő nyíltsággal térképezte fel a lokális művészetvilág elfogultságainak topográfiáját és az aktuális szakmai figyelem horizontját. Alkotói rámutattak a művészek karrierépítési stratégiáira, valamint a művész és a művészettel foglalkozó szakemberek kölcsönös függési viszonyaira.
A nőművészet legitimációja
Egyre több női alkotó jelent meg a színtéren, akik újféle szempontok szerint közelítettek a művészethez és saját identitásukhoz.
Benczúr Emese kiszámolta, hogy százéves koráig még hány napot fog élni, és legyártatott annyi darab ruhacímkét a Day by Day (Nap mint nap) felirattal. Ezek a címkék tekercsekben várják, hogy a géppel létrehozott szöveg mellé naponta ráhímezze a feliratot: I think about the future (A jövőre gondolok).
Forrás: ludwigmuseum.hu
A Ha száz évig élek is című műve a női munkát teszi láthatóvá, hogy megbecsülést szerezzen neki. Benczúr alkotásai a művészi munka társadalmi nemi szerepekből adódó különbségeinek kérdéseit boncolgatják.
Forrás: ludwigmuseum.hu
Imre Mariann transzcendens, filozofikus művekkel közelít identitásához. Szent Cecília című installációjának alsó része kihímzett beton padlószobor, amely egyszerre működik sírkőként, növényi motívumokkal borított sírdombként és szőnyegként. A felületén szétterülő organikus ornamentikából fehér cérnaszálak futnak fel, összekötve az eredeti szobor körvonalait követő betonsziluettet a plafon alatt lebegő, áttetsző, majdhogynem kétdimenziós plexivetületével. A padlószobor és a függőplasztika a földi és az égi szféra szimbólumaként jelenik meg. A cérnaszálakat összekötő csomók egy harmadik testformát, a transzcendens világ felé lebegő szellemalakot rajzolják ki középen, embermagasságban.
Forrás: mng.hu
Nagy Kriszta Lövölde térre kihelyezett óriásplakátja a női testről, a kortárs nőművész szerepéről és lehetőségeiről fogalmazott meg állításokat.
Forrás: ludwigmuseum.hu
Drozdik Orsolya Medikai Vénuszának kiindulópontja anatómiai szemléltető eszköz, amely enyhén erotikus pózban fekszik. Drozdik ez alapján megalkotta a saját testének mását, és vitrinbe helyezte. A mű sok kérdést vet fel. A női test mennyiben tekinthető biológiai produktumnak, és mennyiben társadalmi konstrukció? Hogyan válik a szobor objektív tárgyból szubjektív létezővé?
Németh Ilona Nőgyógyászati magánrendelője a rejtett női testről és a kiszolgáltatottságról szól. A nőgyógyászati székeket borító anyagok szimbolikus értékűek: a nyúl a szaporodás, a moha a női petesejt, a vörös bársony az erotika jelképe.
Forrás: ludwigmuseum.hu
Eperjesi Ágnes Heti étrend című sorozatának darabjai egy heti menü szereplőivé válnak, és egy gondos háziasszony tervének megkerülhetetlen elemei is. Ez a háziasszonyminta azonban ma, amikor a nők foglalkoztatása magas arányú, már anakronisztikus. A mű a munkamegosztásra és a női szerepkörök változásaira reflektál.
Forrás: ludwigmuseum.hu
A klasszikus táblaképfestészet irányai a kilencvenes években
Kósa János a kilencvenes években a plágiumot építi be festészeti programjába: szenzuális stílusban történelmi idézeteket fest. Az 1993-ban készített, A festészet halála című mű epigonkép: Picasso kék korszakának műveit festi újra és mossa össze a Piéta kompozíciójával.
Szűcs Attila talált képekkel dolgozik: olyan emlékeket gyűjt, amelyek a személyes élményeihez nem kapcsolódnak. Ezekből kiemel vagy kihagy motívumokat, így a végeredmény olyan kompozíció lesz, amelyen az idő- és térbeli sajátosságok nem beazonosíthatók.
Csörgő Attila matematikai problémákból indul ki, és azokat ábrázolja a művészet nyelvén.
A Plátói szerelem című installációban Platón éteri, szabályos testeit pálcikák jelenítik meg, amiket zsinegek, biztosítótűk és anyacsavarok bonyolult rendje mozgat egyik ideális állapotból a másikba. Csörgő művei a működésről szólnak.
A művésznek önmagára is rá kell kérdeznie
A kilencvenes években megjelennek a fiktív művészek és a névcserék. Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba közös konstrukciója volt Monique L., az unatkozó francia háziasszony, aki autodidakta módon kezdett el festészettel foglalkozni. Szépfalvi Monique L. karakterén keresztül volt képes visszaintegrálódni a művészeti életbe: Monique L. 11 festménnyel, önálló kiállítással mutatkozott be a budapesti Francia Intézetben, amely ekkor meghatározó szereplője volt a képzőművészeti közegnek.
Nemes Csaba és Veress Zsolt Nomen est omen gesztusa névcsereakció volt. A gesztust szerződésben is rögzítették: „Szerződő felek megállapodnak abban, hogy – élve a Ptk. 77. § (2) bekezdése adta jogi lehetőséggel – művészi tevékenységüket a mai naptól kezdődően felvett névvel folytatják oly módon, hogy kölcsönösen egymás nevét használják alkotótevékenységük során (így különösen: műalkotásaik szignóval történő ellátása, kiállításon való szereplés, publikációk, forgatókönyvírás, performance-on való részvétel stb.)”.
Péry Puci nem más volt, mint Pauer Gyula, Érmezei Zoltán és Rauschenberger János fantáziaszüleménye. Mint fiktív személy folytatja a Rose Sélavie-k (Marcel Duchamp), Psychék (Weöres Sándor, Bódy Gábor) és Liza Wiathruckok (Jovánovics György) sorát.
Pauer Gyula így nyilatkozott a fiktív alkotóról: „Ha hárman csinálunk egy művet, az nem azt jelenti, hogy mindhárman benne vagyunk: egyikünk sincs benne. Egyikünk kioltja a másikat, de helyette keletkezik egy új, így Péry Puci a művészetben létező önálló szellemi lény, műalkotás-művész… Azt akarom megvizsgálni, hogy a befogadó egyén mennyiben érez mást, amikor a közösség, s nem egy másik individuum szól hozzá a képen keresztül”.
Az ötvenes évek művészetéről itt írtunk, a hatvanas évek művészetét taglaló cikkünk itt olvasható, itt meséltünk a hetvenes évek művészetéről, a nyolcvanas évek tendenciáit pedig itt foglaltuk össze.
Nyitókép: a Publikus magánügyek című kiállítás egyik enteriőrje. Forrás: index.hu