Nekem itt a legjobb - Interjú Kemény Zsófival

2014-ben jelent meg első regényed, az Én még sosem, 2015 pedig az első verseskötetedet hozta. Hogy tudnád megragadni a különbséget vers- és prózaírás között?

A versírás egy villanásból indul: egy szókapcsolatból, egy-egy sortöredékből, ami egyszer csak ott van az ember fejében. Aztán leül, és várja hozzá a többit, majd ha úgy érzi, sikerült megragadnia egy témát is mellé, akkor már csak a kicsiszolás van hátra. Ritka alkalom, mikor az ember azt érzi magán, hogy igen, most képes megfogalmazni valamit, most akár verset is tudna írni. Regényt viszont tapasztalatom szerint úgy kell írni, hogy először kitalálod a szereplőket, aztán hogy mi történjen velük nagy vonalakban, majd hosszú hónapokon át gyakorlatilag az összes szabad percedet azzal töltöd (a villamoson, a kávéházban, a fürdőkádban is), hogy előkapod a laptopodat, és írod, írod, írod. Aztán ha késznek tűnik, átmész az egészen még egyszer. És még egyszer. És még egyszer.

A slam világa, gondolom, azért egy ezektől meglehetősen különböző terület.

A regényíráshoz jobban hasonlít, mint a versíráshoz: a slamnek is határideje van, és gyakran előre megadott témája. Neki kell ülni és megírni, nincs mese, nincs várakozás az ihletre vagy ilyesmi. De ha nincs meg az a néhány sortöredék, rímpár, ötlet, akkor kár is leülni, úgysem lesz belőle semmi. Ráadásul mikor elkészült, meg kell fogni a stopperórát, és hangosan felolvasva lemérni, majd addig húzni, amíg kicsit kevesebb lesz három percnél.

A Nyílt láng használata alig több mint 80 oldal hosszú, de mintha benne lenne az egész élet: születéstől halálig, nagy szerelmektől szívszakadásig.

Remélem nagyon, hogy ez így van. Már persze annyi van benne, amennyit egyelőre én tudhatok életről-halálról. Meg szívszakadásról.

?A nagyszüleim a múlt században még fekete-fehérnek születtek? ? írtad egy versedben. Mit gondolsz, könnyebb volt-e abban az időben költőnek, vagy egyszerűen csak embernek lenni?

Azt hiszem, inkább nehezebb volt. A nagyszüleink generációjának több ideje volt érezni és gondolkodni, mint nekünk. Mi úgy élünk, hogy gyakorlatilag minden percünkben esélyünk van ezek helyett szórakoztatni magunkat. Vagyis folyamatosan szórakoztatnak minket. Ömlik az információ, a zene, a kommunikáció, az a nehéz, hogy észrevegyük egyáltalán, hogy élni nehéz. A költészet presztízse meg, azt hiszem, régen nagyobb volt. Viszont jóval kevesebbeknek adatott meg, hogy publikáljanak, mert erre az internet egy nagyon hatékony felületet teremtett. Ma nem kell hónapokat (vagy akár éveket) várni, hogy egy-egy versnek olvasókat találjunk: rengeteg gyors átfutású online irodalmi folyóirat van, de ha ezek sem harapnak rá az ember verseire, még mindig ki lehet őket tenni a facebookra.

Több külföldi kampány is indult az utóbbi időben a sértő (sokszor anonim) netes kommentek ellen, legutóbb például a BBC indított hasonlót. Gondolom, ilyen kommentekkel neked is meg kell küzdened: van már valamiféle kialakult taktikád? Bánt a hasonló kritika?

Érdekes, hogy amíg a dicsérő kommenteket mind boldogan magamra veszem, addig a bunkók esetében inkább csak elszomorodom: szegény milyen frusztrált és ostoba. Nagyon igyekszem, hogy ne bántson, mert a legtöbb esetben tényleg úgy érzem: semmi köze ahhoz a produktumhoz, amit konkrétan kritizál. Talán el sem olvasta, meg sem hallgatta az illető, vagy ha igen, akkor sem volt hajlandó megérteni. A véleménye előre csomagolt. Az egyetlen taktikám, hogy én magam sosem írnék direkten bunkó, csak a bántás kedvéért szidalmazó kommenteket. Hátha egyre többen leszünk. És hátha célt ér a BBC kampánya is.

Az Ismeretlen című versedben ordító papagáj ?boldog, azt hiszi, itt a legjobb?. Neked hol a legjobb?

Együtt érzek a papagájjal: én is azt hiszem, hogy nekem itt a legjobb. Szeretem az országot, a várost, a nyelvet, a családomat, a barátaimat, és remélem, ők is szeretnek engem.

El tudnád-e képzelni az életet külföldön, esetleg idegen nyelven alkotó íróként?

Nem nagyon. Azt el tudom képzelni, hogy pár hónapig, évig lakjak valahol máshol (ahogy laktam is egy évet már Berlinben), de eszem ágában sincs végleg elmenni innen. Verset és slamet pedig biztosan nem tudnék idegen nyelven írni. Regényt talán tudnék, de sokat veszítene a stílusából a prózám is, az biztos.

A Nyílt láng használata azok közé a kötetek közé tartozik, amik nem hagyják nyugodni az olvasót, amiket újra és újra végigolvasni kell. Mi lenne az a három kívánság, amelyet szívesen látnál ezek után teljesülni a jövőben?

Az első kívánságom az lenne, hogy ez a mondatod tényleg igaz legyen: hogy legyenek olyan emberek, akik szívesen elolvassák a verseimet, akár újra meg újra. A második az új regényemre vonatkozna: hogy azt is olyan öröm legyen megírni, mint az Én még sosem-et volt, hadd éljem át újra azt a napsugaras flowt. A harmadik pedig hogy a slam-mozgalom tartson még nagyon sokáig. Akkor is, ha én már majd esetleg nem leszek benne, legyen legalább ennyi lelkes, fiatal ember, akik kiteljesedhet abban, hogy szabadon elmondhatja, ami a szívét nyomja, és legyen tízszer annyi olyan, aki hajlandó őket meghallgatni.