„Nem tudok úgy létezni, hogy ne írjak valamit” – Székelyhidi Zsolt írásról, fotózásról, zenélésről

Rendkívül színes az irodalmi tevékenységed. Húszéves korod óta jelennek meg írásaid különböző irodalmi, művészeti lapokban, és tíz verseskötetedet, prózai művedet adták ki. Hogyan indultál?

Debrecenbe jártam középiskolába, egy kis kanyarral mégis Miskolcon kezdtem meg az egyetemet magyar szakon. Mivel már korábban is írogattam, ezért tudatosan kerestem a lehetőséget, hogy hasonló érdeklődésűek közé kerüljek. Végül a Vass Tibor költő által alapított Új Bekezdés alkotócsoportban találtam meg a helyem. Neki mutattam meg először a verseimet. Kritikáival, javaslataival sokat segített az elindulásban. Nem sokkal később elkezdtem publikálni különböző lapokban, például a Déli Hírlapban vagy az Észak-Magyarországban, majd 1997-ben az első verseskötetem, a Hoz is megjelent.

Akkoriban költözött haza az emigrációs lap, a Magyar Műhely több alkotója is: Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár. Ez az avantgárd szellemiségű csoport nagyon felszabadítóan hatott rám. Ráébresztett arra, hogy nyugodtan lehet a határokat feszegetni, hiszen nemcsak a szapphói strófában írt költeményeknek van létjogosultságuk, hanem más kifejezési formák, akár szabadversek is léteznek. Talán ma már nem vagyok annyira avantgárd, újító, mint akkoriban, de azért most is folyamatosan keresem az újdonságokat. Mindig más érdekel.

Számos újságnál voltál, illetve vagy szerkesztő is. Ezek a feladatok hogyan egyeztethetők össze az alkotói tevékenységeddel?

Egyre kevésbé. Amikor fiatalon elkezdtem írni, még nagyon lelkes voltam, mindent elvállaltam, sokféle dologba belevágtam. Például Jega Jade című regényem nagy részén bulizás után, munka előtt, vagyis a közbenső időben, éjszaka dolgoztam, miközben Zöllner Marcell – aki a történet megírására rávett – a grafikákat rajzolta hozzá. Akkoriban játszottam zenekarokban is: szintiztem a SepoQ nevű bandában, de saját zenei projektem is volt: a soundZcapa. Az SPN Krú égisze alatt Berka Attilával különböző előadásokat, irodalmi performanszokat csináltunk, és újságot szerkesztettem, miközben megvolt a napi nyolc-tíz órás, számítógéphez kötött reklámszakmás munkám is. Ezt ma már biztosan nem bírnám. Az első, amit sajnos feladtam, a zene volt. Majd a szerkesztői munkáimból is egyre többet elhagytam. Ma már csak néha vállalok pluszmunkákat, például egy-egy könyv tördelését. Képszerkesztői, valamint egy kiadónál műszaki vezetői feladataim vannak.

Ez utóbbi mit jelent: mi a konkrét
feladatod?

Attól kezdve, amikor megérkezik a
kiadóhoz a kézirat, én kísérem végig a sorsát: beszélek a szerkesztővel,
tördelővel, grafikussal, árajánlatokat kérek a nyomdáktól, és kapcsolatban
vagyok a marketinggel is. Figyelem, hogy ki hogyan halad a munkával, hogy
betartják-e a határidőket, koordinálom a különböző részfeladatokat.

Ez a típusú menedzseri munka azért
eléggé elüt a versírástól. Mennyire feszül össze a művészi lelkivilágoddal?

Valójában felszabadít. Elsősorban azért, mert nem kell minden egyes munkafolyamatánál a gép előtt ülnöm. Persze, mint minden szakmának, ennek is megvannak a nehézségei. Amikor már nyomtatás előtt van egy könyv, általában jól besűrűsödnek a feladatok, így olyankor nem nagyon tudok egy-egy órát kiszakítani magamnak arra, hogy a versekkel foglalkozzam. Másfelől viszont a különböző munkáim mind hozzá is adnak a költészetemhez, inspirálnak. Az életem eseményei, tapasztalatai később a verseimben is fel-felbukkannak. Legutóbbi kötetem, az Ami kék lesz (Parnasszus Kiadó, 2021) ugyanakkor kevésbé kötődik konkrét eseményekhez, inkább barangolás egy belső, költői világban, amiben épp jól érzem magam.

Az utóbbi időben a fotózás is bejött a
képbe mint önkifejezési forma. Ez hogyan kezdődött? 

Hatéves a kutyánk, Szifon, egy koromfekete belga griffon. Amikor a szobában megpróbáltam lefotózni, valahogy az istennek sem sikerült. Először elkezdtem utánaolvasni, mit hogyan kellene csinálni a fényekkel, beállításokkal, aztán vettem egy jobb kamerát is. Végül annyira beleszerettem a fényképezésbe, hogy fotósiskolába is beiratkoztam. A fényképezésben is a művészi vonal vonz. Bár volt néhány rendezvény- vagy portréfotózásom, amiért fizettek, nem ez dominál. Valójában a hobbimat szeretném profibban csinálni, ezért foglalkozom vele sokat. Míg az írás hosszú alkotói folyamat, amelynek során érlelnem, ülepítenem kell az élményeket, mielőtt megírom őket, addig a fotózásban ott és azonnal meg kell ragadnom a pillanatot, hiszen másképp nem tudom magammal vinni.

Most már profin le tudod fotózni
Szifont is?

Igen, sőt blogot és Instagram-oldalt is szenteltünk neki. Túl a sok ezredik Szifon-képen, azért ma már nem könnyű új dolgot mutatni róla. Pláne, hogy nem is szeret fotózkodni, és elfordítja a fejét, ha meglátja a kamerát.

Líra, próza, zene, fényképészet,
szerkesztés. Hogyan definiálod magad?

Elsősorban költőként tekintek magamra. Kicsit olyannak látom magam, mint egy amőba: folyamatosan formálódik az alakom, egyes részeim kinyúlnak, majd visszahúzódnak. Ezért hiába zenéltem sokat, csináltam performanszokat, írtam és írok prózát, és mostanában itt a fotográfia is, valahogy mégis mindig visszatérek a versekhez. Valójában mindig versben gondolkodom.

Mennyire megy nehezen az írás? Szokott
alkotói válságod lenni?

Egyáltalán nem megy nehezen, mindig jönnek az új ötletek. Például múlt év végén hosszabb időt kórházban kellett töltenem. A várakozás időszakában elkezdtem olvasni az Ószövetséget, és eldöntöttem, hogy újraírom a magam módján. Ebben a projektben az érdekel, hogyan tudok úgy hozzányúlni egy szakrális szöveghez, hogy ne legyen visszás, ne tűnjön túlságosan fennköltnek, magasztosnak az eredmény, és a versekbe belegyömöszöljem a saját költészetemet is.

Nem félsz, hogy támadni fognak miatta?

Nem, hiszen nem érzem annyira provokatívnak, hogy a híveket vagy akár az ateistákat bárhogyan is bánthatná. Sőt olyan aspektusból igyekszem megmutatni, úgy szűröm át magamon az eredeti szövegeket, hogy azzal talán új értelmezési módokat nyitok majd meg az olvasók számára.

Amikor írsz, számításba veszed, hogy kik lesznek majd az olvasóid?

Az írásnak van számomra egy terápiás hatása: ha kiírom magamból az aznapi problémákat, az feszültségcsökkentő, és nyugodtabban is alszom tőle. Ehhez még hozzájön a késztetésem a megnyilatkozásra, függetlenül attól, hogy rátalál-e valakire a mű. Nyilván jólesik, ha pozitív olvasói visszajelzéseket kapok, de azért alapvetően magamnak írok. Ha egy hétig nem tudok a versekkel foglalkozni, mert mondjuk sok az egyéb munkám, kötelezettségem, akkor már kényelmetlenül érzem magam. Nem tudok úgy létezni, hogy ne írjak valamit.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu