Hideggel háló Szent Pál. Közelebbről meg nem nevezett forrás nyomán Takáts Sándor elmondja, hogy télen a várbeli virrasztóknak kijárt a vártafa. Ezt Hideggel háló Szent Pál napjától fogva kapták meg. Ennek tüzénél melegedtek. Takáts közelebbi hely és időjelöléssel nem szolgál. Nem mondja meg azt sem, hogy Pálnak melyik ünnepéről van szó. Az ünnepnév máshonnan ismeretlen. A télidőt tekintve Remete Szent Pál (január 15) és Pál fordulása (január 25) jöhetne számításba. E napok azonban már ugyancsak benne vannak a szigorú télben, nem lehetnek télkezdő terminusok.

Remete Szent Pál rendjének, a magyar pálosoknak nemzetünkkel való sokszázados kapcsolatait ismerve, aligha lehet másra, mint arra a pirosbetűs rendi ünnepre gondolnunk, amelyet a pálos kalendárium translatio S. Pauli primi Eremitae címen tartott számon és a szerzetesközösség, meg a pásztorsága alá tartozó nép november 14-én ült meg. A szent Velencéből hozott ereklyéit ekkor vitték át a budai várból Budaszentlőrincre (1381). Emlékünnepe egyúttal egészen a török időkig messze földön híres búcsúnappá is vált.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

ÁPRILY LAJOS [e.: áprili]; családi nevén Jékely [e.: jékeli] (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.): költő, műfordító, szerkesztő. Jékely Zoltán apja. 
1909-ben elvégezte a kolozsvári egyetem magyar–német szakát. 1909-től a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjében, 1910-ben a nagyenyedi gimnáziumban tanított. 1911. december 23-án feleségül vette Schéfer Idát. 1923-ban Dijonban francia nyelvtanári diplomát szerzett. 1924. október 1-jétől Kuncz Aladárral a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletét szerkesztette. 1925–28-ban az Ellenzék irodalmi szerkesztője. 1926-ban Kolozsvárra költözött, a ref. kollégiumban magyar és német irodalmat tanított. 1926. júliusban részt vett az első marosvécsi írótalálkozón. 1928–29-ben az Erdélyi Helikon szerkesztője. 1929. augusztusban áttelepült Budapestre, a Lónyay utcai református gimnázium tanára lett. 1930–38-ban a Protestáns Szemlét szerkesztette. 1934-től a Baár–Madas Leánynevelő Intézet igazgatója. 1935. szeptember és 1936. február között tanulmányúton járt Észak- és Nyugat-Európában, pedagógiai följegyzéseket készített. 1942–43-ban ismét Parajdon élt. 1943. szeptember 1-jétől nyugdíjas. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztán lakott. 1945–48-ban állást vállalt a református konventben, az Új Magyar Asszony című református folyóirat felelős szerkesztője volt. 1951-ben megnyerte az Anyegin újrafordítási pályázatát.
Már egyetemi hallgatóként, név nélkül és Jékely Lajos aláírással is közölt verset, Áprily Lajos néven először 1918-ban az Új Erdélyben publikált. Természeti képekben gazdag motívumai, verssorainak zeneisége, tiszta rímei kezdettől (Falusi elégia, 1921) jellemzik melankolikus hangulatokkal áthatott költészetét. De éppen legnépszerűbb versében, a Márciusban pl. föltűnik az életöröm is. A transzszilván gondolat megszólaltatásával magyarok, románok, szászok békés együttélése mellett tett hitet (Tetőn). A környezetéből kiemelkedő, többre hivatott tehetség sorsát Az irisórai szarvas szimbólumában jeleníti meg. Budapestre költözése után A láthatatlan írás (1939) című kötetben vallott fájdalmas hazaszeretetéről. Költői-emberi alkatának jelképét a Pisztrángok kara című versében teremtette meg, a nagyvilágból az otthon biztonságába vágyódó magatartás modelljeként.
Drámái (Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros), bár bemutatójukat siker kíséri, valójában párbeszédes költői alkotások.
Az ötvenes években csak műfordítóként lehetett jelen az irodalmi életben, de szerencsére rátalált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Legismertebb munkája Puskin Anyeginjének és Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versének tolmácsolása, de fordította Lermontov, Nyekraszov, Turgenyev műveit, s antológiává bővülő terjedelemben román költőket is. 1957-ben Ábel füstje című verseskötetével tért vissza az irodalmi életbe; fő műformája már ekkor a zárt szerkezetű, pillanatképszerű négysoros. Méltán állítható négysorosai mellé az 1965-ben kiadott Fecskék, őzek, farkasok apró történeteket, emlékeket fölidéző prózakötete, amely természetszeretetét és hangulatos mesélőkészségét egyaránt bizonyítja. 1965-ben Jelentés a völgyből című kötetéből az időskori líra harmóniája szól, a szavak nagyfokú akusztikus hatásával színezve. Hagyatékában talált, kiadatlan műveit posztumusz könyve (Akarsz-e fényt?, 1969) tartalmazza. Esszéi, kritikái kötetben csak halála után jelentek meg (Álom egy könyvtárról, 1981).
Bár korosztálya szerint a Nyugat első nemzedékéhez tartoznék, kései jelentkezése és költészete impresszionista–parnasszista kiérleltsége miatt, Reményik Sándor és Tompa László mellett a Monarchia összeomlása után induló költőtriász tagja. Hagyományőrző szemlélete modern érzékenységgel ötvöződik. Témája sokszor a föloldhatatlan magány, a kegyetlen világtól való iszony, a riadt befelé fordulás, az elmúlás közelsége, de sorait rendre átszövi a természet szépsége és a kultúra megtartó erejébe vetett hit. A halált mint másik létformát, végső megnyugvást szemléli, világképe ezért nem tragikus. Tudatosan megkomponált, ciklusokba rendezett életművet alkot. Rendkívüli önfegyelemmel csak tökéletesre csiszolt változatot közölt. Míves, borongós soraival a divatokhoz nem igazodó, XX. századi humanizmus képviselője.

(Fráter Zoltán szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

A Nemzetközi Diabetes Társaság tagszervezetei november 14-én a világ több mint 130 országában ünneplik A DIABETES VILÁGNAPJÁT, mert ezen a napon született Frederick Banting, aki társával, Charles Bestel együtt elsőként vetette fel az elképzelést, mely végül 1921 októberében az inzulin felfedezéséhez vezetett. A diabetes, elsősorban a 2-es típusú cukorbaj, olyan idült cardiovasculáris kóros állapot, melyhez hyperglycaemia csatlakozik. Évtizedekkel ezelőtt a cukorbetegek életét elsősorban a heveny szövődmények veszélyeztették, ma – elsősorban a 2-es típusú diabetesesekét – az idült kis-és nagy érrendszeri szövődmények. Újabb adatok szerint a diabetes mint infarctogén kockázati tényező ma nagyobb mértékű veszélyeztetettséget jelent, mint a dohányzás. Magyarországon a lakosság 5–10 %-a érintett valamilyen mértékben.

WILCKENS HENRIK DÁVID (Wolfenbüttel, 1763. november 14. – Selmecbánya, 1832. május 25.), a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője, a híres selmeci Akadémia egyik alapítója, Németországból került hazánkba. Igazi polihisztor volt; orvosi és bányászati tanulmányai után a természettudományok számos ágával foglalkozott: matematikával, kémiával, fizikával, földrajzzal, tudománytörténettel. Először a németországi Walterschausenben tanított erdészetet, majd 1808-ban Selmecen ennek a szakágazatnak a megalapítója lett. Ő volt az erdészettudomány első professzora Magyarországon. Az oktatás céljaira rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményt állított össze, majd növénykórtani gyűjteményre is szert tett. Botanikus kertet és tanerdőt létesített. Szakkönyveket vásárolt, tantervet és jegyzeteket készített. Német nyelven, kéziratban maradt fenn ötkötetes műve, mely előadásainak anyagát tartalmazza. Minden erdészettel kapcsolatos ismeretet tanított: tervrajzok, térképek készítését, építészetet, jogismeretet. Nem csak a hallgatók oktatásával törődött, hanem az erdőben és a fatelepeken dolgozó munkásokkal is. Élet- és munkakörülményeik javítása érdekében eljárt a felettes hatóságoknál és az intézkedések végrehajtását a helyszínen ellenőrizte.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988, Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok)