1892-ben október 28-án volt Emile Reynaud Optikai Színházának első nyilvános vetítése Párizsban, a Grévin Múzeumban. Az ANIMÁCIÓ VILÁGNAPJA megünneplését az ASIFA (International Animated Film Association) kezdeményezte 2002-ben. Ugyanebben az évben Magyarországon a szegedi Grand Café ünnepelte meg először az animációt: Tóth Pál animációs rendező vetítéseket szervezett és tartott. Az ASIFA Hungary 2005-ben alakult, és azóta minden évben számos vetítést szervez az ország különböző városaiban.

Dobos László (Királyhelmec, 1930. október 28. – Pozsonypüspöki, 2014. július 25.)

Kossuth-díjas író, szerkesztő, műkritikus, politikus. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

Királyhelmecen született 1930. október 28-án.

A királyhelmeci elemi és polgári iskola elvégzése után, 1945–1949-ben a sárospataki tanítóképző diákja. 1950–1951-ben Királyhelmecen tanít. 1951-től 1955-ig a pozsonyi Pedagógiai Főiskola hallgatója magyar–történelem–polgári nevelés szakon. 1955–1960-ban a pozsonyi Pedagógiai Főiskola tanársegéde.

1956–1958-ban a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciójának titkáraként meghatározó szerepet vállal az Irodalmi Szemle létrehozásában. 1958–1968-ig az Irodalmi Szemle főszerkesztője. 1967–1968-ban a Tatran Kiadó Magyar Üzemének a vezetője. 1968–1971 között a Csemadok elnöke. 1969. január 1-től 1970. április 28-ig, leváltásáig a Szlovák Szocialista Köztársaság tárca nélküli minisztere.

1970 augusztusától a Madách Könyvkiadó igazgatója, 1972-től műszaki, képzőművészeti és gyártási részlegének vezetője, 1990. január 1-től ismét igazgatója. 1994-től a Madách-Posonium Kft. ügyvezető igazgatója. 1989-től a Csemadok tiszteletbeli elnöke. 1989–1991-ig a Magyarok Világszövetsége társelnöke, 1992–1996 között a Kárpát-medence képviseletében alelnöke, 1996–2000 között régióelnöke. 1990 és 1994 között az Együttélés politikai mozgalom jelöltjeként nemzetgyűlési képviselő.

2007-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.

Hosszú betegség után hunyt el Pozsonypüspökiben, 2014. július 25-én.

Görömbei András: Dobos László életrajza (részlet)

Simon-Júda
Október harmadik, Skorpió havának első dekádjába két apostol is jutott. Simon és Júdás Tádé, más néven Júda. Jézus 12 apostola közül róluk tudjuk a legkevesebbet. Simon – Lukács nyomán – a „zelóta” megkülönböztető nevet kapta. Ebből annyit mindenesetre megtudhatunk, hogy mielőtt Jézushoz csatlakozott volna, a fanatikusan Róma-ellenes nemzeti zelóta párthoz tartozott, amelynek tagjai a modern terroristákhoz hasonlóan a gyilkos és öngyilkos merényletektől sem riadtak vissza (görög zélótész = „vakbuzgó”). Legendája szerint Jézus mennybemenetele után Tádéval együtt Szíriában és Mezopotámiában terjesztette az evangéliumot, Perzsiában haltak vértanúhalált. Simont kettéfűrészelték (más változat szerint keresztre feszítették). Ennek megfelelően fűrész (illetve kereszt) az attribútuma. Fűrészéről nevezetesebb, ezért a favágók tisztelik védőszentjükként. A fűrészelés mint kivégzési mód másodlagosan kerülhetett be a szent legendájába, azt követően, hogy neve napja felől megszületett a döntés. Mivel október végén, a falevelek lehulltával kezdődik a favágó idény, belátható, ha az erdő munkásai az ekkor ünnepelt szentektől – nem Simon az egyetlen! – kérték az áldást dolguk megkezdéséhez. Elválaszthatatlan társa, akit Márk az áruló Júdás Iskariótéstől való megkülönböztetésül nevez Thaddeusnak (héber „bátor szívű”, „elszánt”, „merész”), a zelótának nevében is méltó társa. (A historizáló felfogás az áruló Júdásban is egy Jézusban csalódott zelóta hazafit vél fölfedezni.) Attribútuma a Marshoz illő bunkó, alabárd vagy lándzsa, a haláláról szóló legendaváltozatok szerint. Ő a vesztett ügyek patrónusa. Simon-Júda tisztelete – a népnyelv nevezi őket így – a XI. században támadt föl igazán Németországban, bár ünnepüket már a Szent Jeromos-féle martirológium (IV. század vége) is október 28-ára teszi, Róma pedig a IX. századtól hivatalosan megemlékezik róluk.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium  (részlet)

KORMOS ISTVÁN (Mosonszentmiklós, 1923. október 28. – Bp., 1977. október 6.): költő, műfordító. Hat gimnáziumi osztályt végzett Győrben, majd volt kifutó és tisztviselő. 1943 októberében jelentek meg először versei. Az Egyetemi Nyomdában, majd a Szikra Könyvkiadóban dolgozott. 1948-ban az Országos Könyvhivatal lektora, 1949-ben a Mafilm dramaturgja. 1951-től haláláig az Ifjúsági Kiadó – 1957-től Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó – munkatársa. 1963–65-ben Párizsban élt, a Seuil és a Gallimard kiadók munkatársa volt. Párizs felszabadító hatással volt a költőre, s kiteljesedett ifjúkora óta formálódó műfordítói életműve is. Ő indította útjára és szerkesztette a művelődéstörténeti jelentőségű népszerű A magyar irodalom gyöngyszemei és A világirodalom gyöngyszemei című lírai antológiasorozatokat; a hetvenes években a pályakezdő költők köteteit is gondozta. Sokat tett a fiatal költőnemzedék útrabocsátásáért. 1955-ben és 1972-ben József Attila-díjat, 1977-ben Radnóti-díjat kapott, ez utóbbit már nem tudta átvenni. Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Korai költészetében a népköltészet hangját követte, Erdélyi József, Sinka István és Illyés Gyula voltak mesterei. A falusi valóságot mintázó életképeibe álomszerű elemeket vegyített (Eltűntek az égen). Vidéki csavargókról rajzolt vaskosan reális, ugyanakkor enyhén groteszk arcképet (Őszi metszet három csavargóval; Búcsús metszet a mecséri Villonokról). A népmesék játékosságával szólaltatta meg háborús élményeit (A jóborivó királylány). Számot tudott adni a szegénység fájdalmáról, a szegények örömtelen életéről is (Dülöngélünk). Tűnődő nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorára (Atlantisz), pontos képekben idézte fel ennek nehéz körülményeit (Óda a kukoricához). Az ötvenes években ő is elhallgatott, szinte két évtizeden át csak gyermekverseivel és műfordításaival volt jelen a költészetben. Igazából 1971-ben tért vissza költőként: a Szegény Yorick című kötet nemes szenzáció volt. A kevésszavú költőnek még egy könyve készült el: az N. N. bolyongásai (1975). Költészete időközben átalakult: a népi hagyományokat természetes módon egészítették ki a modern francia líra vívmányai. Nosztalgikus versekben számolt be franciaországi tapasztalatairól (Ház Normandiában; Tél Normandiában) és szerelmeiről (Vonszolnak piros delfinek). Magányban élt, otthontalanságról, „tengermélyi” lelkiállapotról panaszkodott (Voyage). Önarcképét, életének összefoglalását elégikus színekkel készítette el (Szegény Yorick; N. N. bolyongásai). Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Molière, Max Jacob és André Frénaud műveit, továbbá az orosz népköltészetet (Ékes, fejér hattyú, 1962, második feleségével, Rab Zsuzsával) tolmácsolta. Népszerűek gyermekversei és verses meséi, mindenekelőtt Vackorról, a piszén pisze kölyökmackóról írt történetei.

(Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

1976. október 28-án került közzétételre a RU0158 ügyiratszámú „Térbeli logikai játék” című szabadalmi bejelentés, amely később a legsikeresebb magyar találmánnyá vált „bűvös kocka” vagy „Rubik-kocka” néven. Az ekkor nyilvánosságra jutott találmány feltalálója ifj. Rubik Ernő (Budapest, 1944. július 13.) építész, tervező, feltaláló, akinek édesapja, idősebb Rubik Ernő gépészmérnök szintén feltaláló, repülőgép-tervező, édesanyja költő volt.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar feltalálók és találmányaik – MSZH honlap Szilágyi József)

CSIBA ISTVÁN (?1673. október 28. – Kassa, 1719. augusztus 9.) jezsuita tanár két érdekes természetrajzi munkája miatt fontos a magyar tudománytörténetben. A teológia és a filozófia doktora volt, a nagyszombati majd a kassai egyetemen szaktárgyain kívül erkölcstant is oktatott. Két történeti és két természetrajzi munkát hagyott az utókorra; utóbbiak közül az egyik az 1713-ban megjelent Dissertatio historico-physica de admirandis Hungariae aquis a magyarországi vizekről szól, a másik, az egy évvel későbbi Dissertatio historico-physica de montibus Hungariae, metallis et lapidibus Magyarország hegyeiről értekezik. Utóbbi azért úttörő a maga nemében, mivel az ország hegyeinek ásványvilágáról, bányászatáról és kohászatáról, valamint egyéb természeti kincseiről is tudósít.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1998)

DADAY ANDRÁS, DEÉSI (Dés, 1889. október 28. – Budapest, 1973. június 20.): orvos, orvostörténész, az első állatorvos-történeti múzeum létrehozója. Orvosi tanulmányait a kolozsvári tudományegyetemen végezte. Erdélyből Budapestre költözött (1920), ahol előbb kórházi, majd rendelőintézeti bőrgyógyász szak-, ill. főorvos volt. Fejezetek a magyar orvostörténetből, különös tekintettel közegészségügyünk kialakulására tárgykörből a szegedi tudományegyetem magántanárrá habilitálta (1934). Az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) ellenőrző orvosa volt. A budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem állatorvosi osztályán az állatorvostan történetének volt a szakelőadója (1938–44). Orvos- és állatorvos-történeti kutatással foglalkozott. Több orvostörténeti kiállítás megszervezése után a világ első állatorvos-történeti múzeumát hozta létre. Tanulmányai szakfolyóiratokban jelentek meg. Kórháztörténeti könyvének kézirata a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár birtokában van. Orvosi és tudománytörténeti működésén kívül mint a Szabadság téri református egyház világi főgondnokaként is (1961–73) is tevékenykedett. Érdemeiért a Weszprémi István-emlékéremmel tüntették ki (1958).

(Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1989. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

A kalandos életű jezsuita pap, Brazília egyik első földrajzi felfedezője, SZENTMÁRTONY IGNÁC (Kotári, 1718. október 28. – Belica, 1783, április 15.) a rendbe való belépése után teológiai, természettudományi és matematikai tanulmányokat folytatott Bécsben. Egy ideig a grazi teológiai főiskolán tanított, majd amikor V. János portugál király csillagászokat és földmérőket keresett gyarmati szolgálatra, a rend a fiatal, tehetséges tanárt ajánlotta az uralkodónak. Szentmártony társaival 1749-ben érkezett meg az észak-brazíliai Maranhaóba, a jezsuita missziós központba. A spanyol gyarmatokkal, Peruval és Bolíviával határos vidék feltérképezését kapta feladatul. Az expedíció pontos útvonala ismeretlen, mivel titkos küldetés volt. A dokumentumok valószínűleg valamely portugál levéltár mélyén rejtőznek. Szentmártony tíz éven át járta Amazónia dzsungeleit és őserdei vízfolyásait, állandó életveszély közepette. Áldozatos munkájának tragikus vége lett 1760-ban. Miután a portugál király betiltotta a jezsuita rendet, őt is elfogták és a Lisszabon melletti Sao Julian erődbörtönbe zárták. 18 éven át raboskodott itt, míg végre kiszabadulhatott és hazatérhetett. Egy ideig Csáktornyán élt, majd haláláig segédlelkész volt a Zala megyei Belicán.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 [Balázs Dénes])