Rakovszky Zsuzsa legújabb, tizenegy elbeszélést magába foglaló kötetében a családon belüli dinamikára, a gyermek-szülő kapcsolatokra épülő felnövéstörténetekre fókuszál. Olyan – az emberi léthez hozzátartozó – eseményekről ír, amelyek a normalitástól való távolodást szemléltetik. Joggal merül fel a kérdés: mit nevezünk normális életmódnak?
A legtöbb ember reménytelen eset
– mondja ki Az áldozat Rózsikája, a jóindulatú takarítónő, aki részint akaratlanul, részint tudatosan csöppen bele egy anya-lánya sorsviadalba. A novella elején még szimpatizálunk Évikével, ám a történet kibontakozásával ráébredünk, hogy nem feltétlenül hihetünk az elbeszélőnek; van rá esély, hogy az Évike által elmesélt szenvedéstörténet nem felel meg az igazságnak. Mégis, valahol azt akarjuk, hogy Évike lánya, Ágika maradjon a bűnbak, ő legyen a felelős mindenért; elfogadjuk, hogy a hazugság szimbólumaként jelenik meg a novellában. Rakovszky persze nem árulja el azt a valóságot, amely ilyen formában talán nem is létezik: Évike és Ágika igazságai két külön élettörténet ötvözésében kerülnek szembe egymással.
A Kossuth-díjas magyar író a magányos, magukra maradt nők, anyák és nagyanyák történeteit sűríti egy kötetbe, akiknek a felnőtté válás és a gyereknevelés problémáival, a környezetbe való beilleszkedéssel, illetve a gyorsan fejlődő technikai világ kihívásaival is szembe kell nézniük.
Minek is élek én még, amikor már csak nyűg vagyok, gondolta keserűen, és elsírta magát
a Csoda című novella Katalinja, aki egyedül élő nagyszülőként nem tud hozzászokni az internetes világhoz, ahhoz, amelyben a csalók és tolvajok láthatatlan hálózatokon keresztül képesek hozzáférni a banki adataihoz és a pénzéhez. „Miért vagy ilyen buta és naiv, nagyi?” – tehetné fel a kérdést az unokája, s talán mi is hasonlóan gondolkodunk, miközben a sajnálat kerít minket hatalmába.
Rakovszky Zsuzsa történeteiben azokat a konfliktusokat domborítja ki, amelyekben a hétköznapi emberek mindennapi problémái ütköznek egy vagy több másik szereplő állásfoglalásával. Az irracionális viselkedésformák vagy a túlzott optimizmus következtében a történetek kisebb-nagyobb tragédiákba torkollnak. S talán az egyik kulcskérdés nemcsak az író és a szereplők, de az olvasók számára is az, hogy hogyan láthatunk rá saját életünkre, mennyire tudatosak a választásaink és döntéseink, vagy legalábbis mennyire értjük meg azokat.
A Vattacukor hősei egy olyan világot tárnak elénk, amely mindvégig itt volt a szemünk előtt, csak féltünk beismerni annak a lehetőségét, hogy a valóságnak olykor a torz formáit ismerjük. Ezért is állapíthatjuk meg szinte minden történet végén, hogy ez akár velünk is megeshetett volna.
