Bár a Jaffa Kiadónál megjelent kötet elsősorban a Balaton Kádár-korszakbeli történetére koncentrál, azok megértéséhez joggal tartja szükségesnek a szerző a 19. század végétől az 1956-ig tartó évtizedek vázlatos összefoglalását a táj kultúr- és turizmustörténetének szempontjából.
Érinti a szőlőtermesztést, az üdülőtájjá válást segítő filoxérajárványt, az iparosodást, amely legfontosabb példája a balatonfüredi hajógyár megalapítása 1881-ben, és Trianon hatását, amelynek egyik eredménye volt a hadiipar megjelenése Balatonfűzfőn.
Röviden ismerteti az üdülőélet felpezsdülését elősegítő 1926-os fürdőtörvényt, valamint az 1931-es kormányrendeletet, amely üdülőhelyi területté nyilvánította a parttól számított három kilométeres sávot és felállította a part menti gyógy- és üdülőhelyek ügyeinek egységes irányítására a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot. Felvillantja a harmincas évek dinamikus fejlődését: 1938-ban 300 ezren „fordultak meg a tó körül” – igaz, nem jelentős mértékben, de voltak köztük külföldi vendégek is –, 480 szálloda és panzió mintegy nyolcezer szobával várta a vendégeket.
A háborús években érthető módon nem volt prioritás a turizmus, de 1946-ban ismét munkához látott a Balatoni Intéző Bizottság, elsősorban azzal a céllal, hogy a lakosság minél szélesebb köreit kapcsolja be az üdülésbe. Működött a szervezet addig, ameddig tudott; a kommunista sajtó „régivilágozását” követően, a politikai széljárás változásával azonban 1949-re egyértelműen a tömegturizmusra került a hangsúly, és maradt is az államszocializmus évei alatt.
Az ötvenes években, az egyre bezárkózóbb és egyre diktatórikusabb vezetésű országban a turizmus mint olyan lekerült a napirendről, ellenben az iparosítás egyre nagyobb léptékben volt hatással a Balatonra és a Balatonnál élőkre. Az enyhülésnek köszönhetően és az ország költségvetésének kényszerére 1955-től ismét fókuszba került az idegenforgalom ügye: devizára volt szükség, ezért minisztertanácsilag mondták ki a vezényszót, hogy növeljék a nyugati országokból érkező turisták számát. A Balatonnak ebben fontos szerepe lett volna, de a forradalom megakasztotta a folyamatot.
A konszolidációval ismét előkerült a Balaton ügye, ám ahogy Rehák Géza felhívja a figyelmet, az anyagi haszon mellett az ország-, pontosabban rendszerimázs szempontjából, a párt ugyanis a soft powerben szánt szerepet a tónak. Ez tehát az előtörténet, amelyben már a nyomoknál erősebben felvillan politika és turizmus kapcsolata, a következő öt fejezet pedig érzékletesen tárja fel azt a sokszereplős gazdasági-társadalmi összefüggésrendszert és örökséget, ami meghatározza a máig cipelt problémákat.
Képet kapunk arról, hogyan lett román és bolgár mintára üdülőipari kombinát a Balatonból,
Az utóbbiak közül mindenképp meg kell említeni „a Balaton karmesterét”, azaz Farkas Tibor balatoni főépítészt, aki átfogóan, a területi összefüggések rendszerében készítette el regionális tervét. Az 1963-ban kormányhatározatként jóváhagyott anyagot a hazai építészek a magyar urbanisztikatörténet jelentős alkotásaként tartják számon. Hogy megvalósítása be- és kiteljesületlenül maradt, egy 1968-as döntés az ok, de a VÁTI szakemberei képviselték az elveket addig, ameddig tudták.
Az üdülőhelyeket tervező építészek a funkcionális és korszerű megoldásokban gondolkodtak, és többen közülük igyekeztek mértékletesen gondolkodni a több száz férőhelyes állami szállodamegrendelések esetében is. Voltak, akik az üdülőterület-fejlesztés szűkös keretei között a lehető legnagyobb mértékig próbáltak alkalmazkodni az alapvetően bensőséges tájhoz, de ez alapvetően lehetetlen küldetésnek bizonyult. Ennek a küzdelemnek az esettanulmányai érintik Tihanyt, Keszthelyt, Siófokot, de leginkább Balatonfüredet és Balatonalmádit, utóbbi két településen 1968–69-ben épült az Annabella és a Marina, illetve Auróra hotel.
Eklatáns példák mutatják be a helyi vagy országos erős emberek játszmáit – különösen a Veszprém megyei pártbizottság első titkára, Pap János erőltetett iparosító törekvései, illetve az Éttermi és Büfé Vállalatot igazgató Onódy Lajos emelkedése és bukása kapnak figyelmet –, és azt is, hogyan került hol az egyéni, hol meg az államérdek a közjó elé, legyen szó téeszesítésről vagy zártkertesítésről, központi motel- és szállodaépítésről vagy az alapinfrastruktúrát érintő elengedhetetlen beruházásokról.
Nyilvánvalóvá válik, hogy a táji adottságok, a domborzati viszonyok, az erősen tagolt felszín sok dolognak, köztük a nagyüzemi gazdálkodásnak sem kedveznek; a külső beavatkozások gyakran hátrányosan, sőt károsan hatottak a helyi közösségek életfeltételeire; vagy hogy a koordinálatlanság miatt a fogadókapacitás és a forgalom nem tudott egyensúlyba kerülni. „Az 1974–1975-ös szezon hétvégi csúcsai idején az egyidejűleg a tó körüli településeken tartózkodók száma első ízben meghaladta a regionális tervezés során, távlati célként, az üdülőterület teljes műszaki kiépítettség esetére meghatározott 600 000-es befogadóképességet. 1976-ban pedig már 650–700 000 főre becsülték egy forgalmas nyári napon az üdülőövezetben együttesen időt töltők számát” – adatol Rehák. De még így sem csak a turizmus okolható a problémákért.
Kiderül, milyen negatív környezeti következményei lettek a balatoni tájba idegen testként beépülő ipartelepeknek, illetve a mennyiségi szempontokat a minőség elé helyező fejlesztéseknek, milyen spirálba vitt az ingatlanok keresleti piaca, és hogyan küzdöttek a fejlesztésekből kihagyott települések. Az irányítást kézben tartóknak egyre több nehézséggel kellett szembenézni. Függetlenül attól, hogy a Balatontól vagy Budapestről nyilatkoztak, urbanisták, építészek, turisztikai szakemberek a ’80-as évekre egyetlen dologban biztosan egyetértettek: itt valamit nagyon elrontottak.
Rehák Géza nem életmód- vagy társadalomtörténetet írt, könyve egyértelműen gazdaságpolitikai fókuszú; csak az epilógus, Déry Tibor és Veres Péter más-más szempontú és viszonyulású balatoni kötődését bemutató fejezet lép ki ebből. Ez is az oka, hogy a Jaffa Kiadó a korszakot bemutató más könyveihez képest nem annyira olvasmányos, az ismeretterjesztő és a szakmunka között az utóbbi felé billen a mérleg. (Ami nem hiba, mindössze jelezni szeretném a potenciális érdeklődőnek, mire számítson.)
A Vörös Riviéra legnagyobb tanulsága az, hogy megmutatja, hova vezet a koncepciózus, perspektivikus cselekvés hiánya. Ha figyelmesen olvassuk, egyértelművé válik, miért nehéz (lehetetlen?) négy évszakossá rebrandingelni a Balatont. A rendszerváltás idejéről azt írja a szerző, „a pillanatnyi érdekek mentén történő rövid távú gondolkodás” nyert teret. Ha ma körbenézünk a Balatonnál, azt látjuk, sok helyütt meg is gyökeresedett.
