A Mindhalálig nagyon kedves, kissé meseszerű film, és legjobb pillanataiban akkora könnyedséggel hozza azt a bizonyos szükséges pluszt, hogy a világ minden rettenete ellenére derűssé és bizakodóvá teszi vele az embert. Két élet párhuzamos rajza, méghozzá két „papnak látszó személyé”. Ezt azért kell ilyen trükkösen mondani, mert Kun páterről nem lehet tudni, hogy pappá szentelték-e valaha is, Baránszky Tiborról, az egyik „magyar Wallenbergről” pedig egész biztosan tudható, hogy amikor 1944 októberében Budapestre érkezik, még csak papnövendék. Később pap lesz ugyan, de a kommunista rezsim perbe fogja, bebörtönzi, emigrációja után pedig megnősül, családot alapít. Egyikük sem „unalmas” pap tehát, aki mindent az egyházi szabályok fegyelmezett munkásaként csinál, és szinte eltűnik az ügy mögött.
Szabálytalan egyéniségek, és van bennük valami nyugtalanító. Nyugtalanítóak az átlagember számára, aki rendet szeretne látni maga körül, és a szabályszegők mentalitását tájékozódása, komfortérzete szempontjából katasztrófának tekinti. Nem szül jó vért, ha nem elvárható módon viselkedünk és cselekszünk, ha nem lehet kellő hatásfokkal bejósolni, hogy társadalmi szerepeinkben mit várhatunk el egymástól. A „nagy játékot”, amit játszunk, egymásnak játsszuk ugyanis, és fegyelmezett alakításunkkal a nagy egészre vonatkozó közös hitünket erősítjük meg egymásban napról napra. Igaz, ezek békeidőkre, stabil társadalmi viszonyokra vonatkozó szabályok, míg Kun András, a szerzetes „talánpap” és Baránszky, a „még nem pap” a Szálasi-diktatúra két hónapjában, majd a szovjet ostrom idején tevékenykedett. Mindenféle stabilitás megingása, az iránytűk összezavarodása, a biztos tájékozódás lehetetlensége idején, amikor különösen jelentős szerephez jutnak az olyan, változatlan értékrendet, letisztult világnézetet képviselő intézmények, mint az egyházak.
Fontos egyezés Baránszky és Kun között az is, hogy mindketten szívesen éltek a papi öltözet tekintélyparancsoló erejével, így hirdetve, hogy valami náluk nagyobbat képviselnek. Egyikük sem volt merev szabálykövető. Kunt az őrjöngése: gyilkosságai, és az, hogy a nyilasokat papi hatalmával visszaélve tömeggyilkosságokra vezényelte, olyan embernek mutatja, aki megrészegült a mások élete feletti hatalomtól, és mindenestül odaadta magát a gonosznak. Nehéz elhinni, hogy normális volt, az pedig különösen perverz, hogy mindent, amit tett és mondott, magát papként azonosítva követte el – hogy embertelen tetteihez ezt a magasabb helyről érkező jóváhagyást igényelte és próbálta hihetővé tenni. Hogy ő maga csakugyan hitt benne, az nem valószínű. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy tudnia kellett: bűnhődni fog, ez elkerülhetetlen. Mert ő maga iratkozott ki a társadalomból, és ment szembe mindennel, ami emberhez és keresztényhez méltó.
Angelo Rotta pápai nuncius azért kedveli meg Baránszkyt első pillantásra, mert a reverendája által keltett látszatot kihasználva besétál a vatikáni követségre, rányit, és menlevelet kér tőle egy baráti zsidó család tagjai számára. Rátermettnek látja: vagánynak és kockázatvállalónak; kinézi belőle, hogy kellően szemtelen és esztelen életveszélyes feladatok elvégzéséhez. És nemcsak ezt, hanem azt is, hogy még élvezni is tudja a dolgot. Baránszky maga, aki 2018-ban, 95 évesen még nyilatkozott az egykor történtekről, keresztény vakmerőségnek nevezi ezt, ami érdekes szókapcsolat, és senki ne keresse teológiai lexikonokban. A vakmerőség az erkölcsteológia szerint bűn, mert megfeledkezik a szükséges óvatosságról, és túl sokat bíz az isteni kegyelemre. Baránszkynak ez az egyéni fogalmazása is arra utal számomra, hogy különleges felfogású kispap, majd pap volt. A veszélyekhez kissé talán felelőtlenül viszonyuló, a halálos kimenetel esélyével pedig vagy nem számoló, vagy az isteni gondviselésben vakon bízó. És persze mindenekelőtt ügyesen hazudó, hihetően színészkedő, az életmentés érdekében a papoktól különösen is elvárható igazmondás kötelezettségén lazán túllépő.
Mózes Gergely dokumentumfilmjének legjobb képei szerintem azok, amelyekben a Sin Cityre hasonlít. Ezek ugyanis alkotását meseszerűvé, Baránszkyt pedig mesehőssé teszik. Jó ötlet volt a kimerevített alakok mozgatása is az animált háttér előtt, mert ez kellő távolságot teremt az ábrázoltak és a mai néző között: még csak meg sem próbálkozik a történelmi események „ideutaztatásával”, és a „furfangos legény” középpontba állításával a Magyar népmesék rajzfilmjeire emlékeztető hangulatot teremt. Remekül helytállnak a történész szakértők is, de számomra kissé stílustörő volt a jelenlétük.
Külön kezelendő azonban Kun „páter” karaktere, amely ellenállni látszik ennek az elbeszélői stílusnak. Az, hogy páros portré készült, zseniális terv nagyszerű megvalósítása, de talán maga az anyag állt ellen annak, hogy a két papi alak hézagmentesen összeilleszthető legyen. Ám ez nem tragédia: a film éppen emiatt annyira nyugtalanító, felkavaró.
Kunhoz nagyon nehéz ép ésszel és erkölcsi érzékkel hozzáférni, őt valamilyen kategóriában elhelyezni. De mint már jeleztem, sokkal könnyebb helyzetben Baránszkyval sem vagyunk. Az ő hősiessége, kivételessége sem tanulható vagy könnyen utánozható. Az azonban, hogy Kun mellett, az ő ellentéziseként mutatják fel, kivételesen mély értelmű, és nagy szükségünk van rá. Elsősorban a kereszténységre, annak hiteles megélésére vonatkozóan eligazító, de annak révén sokkal általánosabb tanulsága is van. Arról szól ugyanis, hogy a keresztény jelző, még kitüntetett esetben, tehát papokra vonatkozóan sem feltétlenül eligazító. Hogy valóban kereszténynek lenni mennyire nehéz feladvány, és hogy a keresztény álca extrém esetekben gonosztettek elfedésére is remekül felhasználható. Éppen amiatt, mert a kereszténység valami kivételesen nemeset akar elérni, hangsúlyozni, világunk alkatrészévé tenni.
„Túl szép, hogy igaz legyen”; tökéletes megvalósítása sokszor hősiességet, de legalábbis sok lemondást, áldozatkészséget igényel. Mivel ehhez kevéssé fűlik a fogunk, szívesen megelégszünk a látszattal, és annak fedezékében űzzük kisded játékainkat. Igazán szeretni és igazán gonosznak lenni: mindkettő olyan misztérium, amihez kevés az ember. Kevés a megértéséhez, és – vagy sajnálatos módon, vagy szerencsére – kevés a megvalósításához is. A kihívás mindig személyes, és semmilyen intézmény nem fog bennünket megóvni a magunk felelősségétől. Noha nagyon erős bennünk az elrejtőzés, a dolgok megúszásának vágya, vannak olyan helyzetek, amikor nincs hova bújni. És végső soron sincsen.
Kun Andrást 1945-ös kivégzése előtt rémtetteinek okáról kérdezték. A zűrzavaros történelmi helyzetre, az antiszemita korszellemre és a mindannyiunkban ott rejtőző, szélsőséges körülmények között cselekvővé váló gonoszra hivatkozott, ami meglepően reflektívnek mutatja. És sokkal hasonlóbbnak hozzánk, mint szeretnénk.
A november 22–29. között Budapesten és hat vidéki városban zajló Verzió Filmfesztivál programjairól itt írtunk.
