A Magyar Nemzeti Galéria reprospektív kiállításon mutatja be Sean Scully életművének összes meghatározó periódusát: a korai figuratív kísérleteitől indulunk, eljutunk az absztrakt sorozataiig, majd megnézhetjük a legújabb műveit, amelyekben visszatér a figuralitáshoz. Az átutazó szép keretbe foglalja az életművet, nagyszerűsége pedig abban áll, hogy miközben egyfajta mély szellemi kielégülést kínál, érzelmileg is nagyon behúzza a látogatót.
Fehér Dávid kurátor óriási feladatra vállalkozott, amikor célul tűzte ki, hogy az életmű minden szegmensét átfogóan és tudományos igénnyel fogja bemutatni. Azonban képes volt úgy szelektálni az életműből, hogy az is megismerje Sean Scully munkásságát, aki még sosem hallott róla, és azoknak is kínáljon csemegéket és új információkat, akik már találkoztak a műveivel.
Az átutazó egyszerre követ laza időrendet, és tárgyalja tematikus egységekben az életmű legfontosabb műcsoportjait, így érthetővé teszi, hogy Scully milyen úton jutott el a figuralitástól az absztrakcióig, és vice versa. A kiállítás továbbá megvilágítja, hogy milyen érzéki rétegekből épülnek fel az alkotó absztrakt kompozíciói, és kibontja az absztrakt művekben megbújó narratívákat. Lényegében megtanítja nekünk, hogyan lássuk ezeket a műveket, miközben egy pillanatra sem válik szájbarágóssá.
E kiállítás, miközben magyaráz, azt is hagyja, hogy belevesszünk ezekbe a monumentális munkákba,
megtaláljuk bennük a saját történeteinket.
Az óriási konstrukciók ugyanis teljesen beszippantják a befogadót. Úgy működnek, mint a templomokban a szentképek, amelyek a földöntúli világ ragyogását tükrözik vissza. E festményekbe belefeledkezve abba az érzelmi állapotba kerülünk, amiben Scully maga is volt, amikor műveit létrehozta.
A korai figurális kísérleteknél a tobzódó színek, az egymásba folyó és emberi alakokat kirajzoló formák bűvölnek el. Ezekben a rajzokban egyszerre van jelen a fauvizmus vadsága és a német expresszionizmus érzelmessége.
De látjuk, ahogy
a színsávok elrendezésével, az ismétléssel való játékkal Scully már elindul az absztrakció felé.
Aztán ott vannak a ’70-es évek szuperrácsai, amelyek vibrálásuk és gesztusjellegük folytán állítják meg a látogatót. Zseniális, ahogy Scully ezekben a festményekben egyszerre idézi meg Mondriant és Pollockot.
Az egymásra felvitt rendszerek, a függőlegesek és a vízszintesek, a tudatos építkezés a holland művész munkamódszerével rokonítható. Ugyanakkor látni kell, hogy ezekben a művekben mindig ott van egy kis tökéletlenség, egy kis esetlegesség, valami vágyszerű és érzéki, ami viszont Pollock gesztusfestményeit idézi meg. A Háttérfüggönynél például a nem tiszta színekből építkező négyzetek, a Keresztezett festménynél pedig azok a pontok, ahol a maszkolószalag lerántotta a festékrétegeket.
A következő két teremben annak vagyunk szemtanúi, ahogy
Scully a képsíkot elemeire bontja.
’80-as években készült művein egyre sűrűbb sávstruktúrákat látunk, amelyeket narratív és metaforikus asszociációkkal tölt meg. Fontos munka innen A fürdőző, amiről Scully maga mondta, hogy Matisse Fürdőzők a folyónál festményének hommage-a. Van ebben a műben valami féktelen őrület, felhőtlenség, amit az agyunkkal egyszerűen képtelenség felfogni. Csak száguldunk ezzel a művel, vele együtt örülünk. Az előreugró, rózsaszín-narancs sávos struktúrában meglátjuk az emberi alakot, ami valahogy nem képes belesimulni a környezetébe, elválik attól. Előrelépése magabiztosságot sugall.
Továbbhaladva Scully érzelmi viharaival szembesülünk.
’80-as és ’90-es években alkotott, különböző szélességű és mélységű képtáblákból építkező művei sokkal komorabbak, színeikben is visszafogottak; a gyászról, a veszteségről, a hiányról szólnak. (Scully első gyermeke, Paul 1983-ban motorbalesetben meghalt).
Itt van például az Üres szív, ami a fekete és fehér színek kontrasztjára épül. A belső tábla körül keret húzódik, amely egyszerre védelmezi és börtönzi be a „szívet” .
Már eddig is láttuk, hogy az alkotó micsoda könnyed természetességgel nyúl a művészettörténeti hagyományhoz, és milyen szervesen képes beépíteni a műveibe, de a kiállítás két teremben konkrét művészettörténeti párbeszédeket tár elénk.
Az egyik teremben Scully azon munkái láthatók, amelyek Bonnard művészetével állnak kapcsolatban.
Itt látható Bonnardtól a Nagyanya gyermekkel című festmény, amelyen a háttér geometrizáló struktúrájára íródnak rá a színfoltok és az emberalakok. Scullynál is felfedezhető ez a gesztus. Tábláin a puha élek, az egymásra rakódó színfoltok érzékisége, az enteriőrök és emberalakok komplex kapcsolata, a folttá oldódó geometria poézise rokonítható Bonnard művészetével.
A másik művészettörténeti párbeszéd Van Gogh-gal folyik.
Az itt látható festmények őszintesége, közvetlensége, intenzitása a holland alkotó élénk színeit, lírai festményeit idézik fel bennünk. Scully tábláinak meleg barnái és sárgái Van Gogh búzamezőinek vibrálását és napraforgóinak puha melegségét idézik vissza.
Nagyon izgalmas, ahogy a kiállításban egymás mellé kerültek Scully két legjelentékenyebb festménysorozata, a Fényfalak és a Tájvonalak darabjai. Így összemérhetővé válnak, miközben a monumentalitásuk folytán éppúgy elveszünk bennük, mint a szupperrácsokban.
A Fényfalak festményei két ellentétes minőség összeolvasztásával játszanak el. A szilárd kőfal illékonnyá válik a napfény hatására, míg ez utóbbi testet ölt a falon. Nagyon érdekes, hogy míg a korábbi festmények a kontrasztokról szóltak és a konfliktus esztétikája köré épültek, addig itt
a különböző minőségek harmonikus egybeolvadásáról, együtt lélegzéséről van szó.
Habár sok mindenben hasonlítanak, a Tájvonalak festményei a Fényfalakhoz képest sokkal líraibbak, kevésbé analitikusak. A föld, a víz és az ég kapcsolódási pontjait kutatják, azok lágy egybeolvadásait, összefűződéseit mutatják fel.
Mindkét sorozattal szemben áll a Dór sorozat egyik darabja, ami monokróm színvilágával, klasszikus arányaival az antik építészet szikárságát idézi.
Van még két terem egymással szemben, ami Scully legújabb munkáit vonultatja fel, és zseniális módon
megrajzolja azt az utat, ahogy az alkotó a Madonna-sorozatával visszatér a figuralitáshoz.
Az egyik térben még a kint és a bent összefonódását, az előtt, a mögött, a között komplex összefüggéseit tanulmányozhatjuk, amelyek egyaránt vetnek fel vizuális és metafizikai kérdéseket. Aztán a következő teremben egészen mást látunk: a Madonna-képek az örömről, a békéről, az együttlétről szólnak (2005-ben Scully újra apa lett).
Absztrakt festményein remekül képes egybeolvasztani az eltérő, össze nem illő minőségeket, például a magas művészetet a graffitivel.
Ebben a térben szerepel a Fekete négyzet is, amelyet először a Magyar Nemzeti Galéria közönsége láthat. Ez a mű Malevics ikonjához tér vissza. A fekete négyzet mintegy légüres térként, fekete lyukként ékelődik be a romantikus táj izzásába. Valamiféle szorongató érzés árad az egész műből. A Madonna-sorozatban ezzel szemben nincs semmiféle szorongás: hétköznapi, boldog jeleneteket látunk, amelyben az anya a fiával homokvárat épít a tengerparton.
Ezek a kompozíciók egyrészt visszanyúlnak a Madonna-ábrázolások festészettörténeti ábrázolásaihoz, másrészt megidézik Scully korai expresszív munkáit, így némiképp az egész életmű és maga a kiállítás is szép keretet rajzol ki.
Fotó: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
A Sean Scully Az átutazó kiállítás 2021. január 31-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.
