A székesegyház mostani helyreállítása kivételes, hiszen ritka az olyan restaurálás, amely átfogó koncepció alapján, holisztikus szemlélettel, egy templom minden egyes elemére kiterjedően valósul meg. Smohay András, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója hangsúlyozta: a helyreállítás célja nem az újraalkotás, hanem az örökség kibontakoztatása.
„Nem szeretnénk letagadni az építés óta eltelt majd kétszázötven évet. Igyekszünk a lehető legkevesebbet hozzátenni a már létezőhöz, és hagyjuk megszólalni az eredetit.”
Minden egységet a korának megfelelően állítanak helyre. „A műmárvány felületeket, az aranyozott díszítéseket, az oltárképeket és a freskókat megszabadítottuk a szennyeződésektől és az újabb korok hozzátételeitől, de az idő múlásával járó fakulásokat, kopásokat nem fedtük-takartuk el” – részletezi a művészettörténész, hozzátéve, hogy ezáltal minden elem a korához legközelebbi állapotba kerül, ami új esztétikai egység létrejöttét jelenti.
A templombelső helyreállítását kiterjesztett restaurátori kutatás, majd régészeti feltárás előzte meg, amelyek a templom teljes történetének megismerését lehetővé tették.
Jeszeniczky Ildikó Munkácsy-díjas festőrestaurátor-művész, a székesegyház festőrestaurálási munkálatainak vezetője elmondta: a kutatás eredményeként már a restaurálás kezdetekor átfogó ismerettel rendelkeztek a templom minden egyes egységéről, így a munka során semmilyen váratlan meglepetés nem érte őket. A restaurálási terv és a kötelező tudományos dokumentáció mellett interneten elérhető applikációt is fejlesztettek, amely a műemlék minden eleméről minden eddig rendelkezésre álló adatot elérhetővé, a teljes helyreállítás folyamatát pedig figyelemmel kísérhetővé teszi. A munkák megkezdése előtt a teljes épületbelsőről alakhelyes 3D-szkennelés készült, így centiméteres pontossággal rá lehet keresni az egyes részekre. Ez nagy segítséget jelentett a kártérképek jelölésénél, és a restaurálás során is jelentős szerepe volt.
A digitálisan is elérhető felületen a bazilika 961 műtárgya (ami kétezer négyzetméter freskót, nyolcszáz négyzetméter műmárványozott felületet, ugyanennyi márványfestést és 66 négyzetméter vászonképet is magában foglal) egyedi azonosítót és adatlapot kapott.
Az elemek kód alapján és vizuálisan is kereshetők, rájuk kattintva pedig előhívható az adott rész története, a kutatás és a restaurálás során szerzett információk. Jeszeniczky hangsúlyozta: „A templombelső olyan sok elemből áll, hogy e keretrendszer nélkül a helyreállítás pontos nyomon követése nem volna lehetséges.” Ugyanakkor mivel az adatlapokon az adott elem restaurálásának teljes menete és a róla való tudás bővülése is figyelemmel kísérhető, ez az applikáció egy következő helyreállítás során nagy segítség lesz az utókor számára.
Az alkalmazással részletesen nyomon követhető a templom freskóinak és oltárképeinek története is. A templom átépítését a török hódoltságot követően, a régi, középkori falak beépítésével, a szentély anyagának felhasználásával kezdték meg, ám a munkálatokat mostoha gazdasági viszonyok késleltették. A város összefogásának köszönhetően végül tíz év alatt, 1768-ra mégis sikerült megépíteni az új, barokk stílusú plébániatemplomot. A jezsuiták kezelésében lévő épület kifestésére Koller Ignác püspöksége idején Johann Ignaz Cimbal osztrák festőt hívták meg, akinek ez volt a magyarországi debütálása.
Smohay András elmondta: Cimbalnak ekkorra már kialakult a saját festői stílusa, ám azt egy ilyen nagyszabású munkában még nem tudta kibontakoztatni.
Az ikonográfiai programot a jezsuiták határozták meg, és mivel a templomot Szent István király nevére szentelték fel, a három mennyezetfreskó első Árpád-házi királyunk történetéből inspirálódott. A bejárattól számított első falkép azt a jelenetet ábrázolja, amint Szent István átadja a fiának Intelmeit, és legyőzi a pogányságot. A középső képen Szent István megalapítja az első püspökségeket, a szentély pedig Szent István megdicsőülését ábrázolja.
Cimbal késő barokk, rokokóba hajló, légies falfestményeit azonban az idők során több alkalommal is átfestették. A mostani restaurálás fontos kihívása volt, hogy ezektől a hozzátételektől megszabadítsák az eredeti mennyezetfreskókat.
A falképekre vonatkozóan az 1960-as restaurálásukkor kialakult összkép volt a kiindulópont, amelyet Bicskei Karle János festőművész végzett el.
A festő ugyan megtartotta az eredeti ikonográfiai programot és megőrizte a falképek kompozícióját, ám saját invenciói és eszköztára, valamint az 1960-as évek ízlése szerint alakította a látványt. Az 1866-os és az 1936-os hozzátételeket, javításokat felhasználva erősen kontúrozott alakokat festett. Az anyagában meggyengült részleteket egyszerűen körberajzolta, és a vakolatot leverve új karaktereket komponált a helyükre. Ettől Cimbal légiesen könnyed freskói elnehezültek. Megszűnt az a tipikusan barokk térélmény, amit az eredeti falképek festője a figurák eltérő hangsúlyosságával érzékeltetett. A restaurátorok rácsodálkoztak, amikor az oltár feletti freskón az átfestés alól előtűnt a fiatal Szent István portréja. A megdicsőült Árpád-házi király eredeti alakját az átfestések során öregítették meg.
A feltárás során e merev, erősen kontúrozott alakok mögül Cimbal különböző hangsúlyokkal megfestett figurái bukkantak felszínre: a jelenetek karakteresebben megformált főszereplői, valamint azok a jelzésszerű alakok, amelyeknek az a szerepük, hogy kinyissák a kompozíciót az ég, a mennyei szféra felé.
A restaurátori kutatás során sikerült megismerni Cimbal munkamódszerét, amely az életmű analógiáival együtt segítette a falképegyüttes hiányzó részleteinek rekonstruálását. Laboratóriumi elemzésekkel azonosították a barokk korban alkalmazott pigmenteket. Súrlófényes vizsgálattal készített giornatatérképeken (giornata = nap) rögzítették a napi varratok határait.
Jeszeniczky elmondta: a mennyezetfreskók szokatlanul rossz állapotban voltak, pedig e festészeti technikának időtállóbbnak kellene lennie. Az egy nap alatt megfestett egységeken belül is nagyon heterogén volt a falképek állapota. Ennek az az oka, hogy Cimbal a napi penzum bizonyos részeit már nem nedves vakolatra festette, hanem szekkótechnikával fejezte be, így nem tudott kialakulni az a mészpáncél, amely a freskót megvédte volna. Az állagromlás másik fő kiváltó okai a templom történetében a tetőszerkezet meggyengülése miatt többször előforduló, nagy kiterjedésű beázások voltak.
| A freskótechnikával készített falképek esetében a festő egyszerre csak akkora felületet vakolhat, amekkorát a vakolat száradásáig meg tud festeni. A naponta egymáshoz toldott részek határai a „napi varratok”, amelyek a kész falképeken is megfigyelhetők. |
Fennmaradt Cimbaltól két kis olajvázlat, amelyek a második boltozat és a szentély falképeinek kompozícióit őrzik a freskók színterveivel.
A feltárt figurális kompozíciók elemeit megismerve rekonstruálható volt, hogy Cimbal elforgatva több helyen is felhasználta az egy-egy alakhoz elkészített méretarányos kartont, a festés során más-más színeket alkalmazva. Ez a módszer lehetővé tette, hogy a jó állapotban lévő részleteket, alakokat analógiaként felhasználva rekonstruálják a freskók hiányait. Így kerülhetett vissza például a középső mennyezetfreskón szereplő Szent István kezébe a jogar.
Az orgonakarzat feletti boltozaton a látszatarchitektúra által keretezett képmező, amelyen muzsikáló angyalok körében Szent Cecília látható, komoly kihívást jelentett.
A kutatás során világossá vált, hogy az 1768-ban készült, Cimbal-féle barokk freskó, ami trombitát fújó angyalt ábrázolt, teljesen elpusztult. 1866-ban Heinrich Ede festőművész új képet festett szekkótechnikával, amely a zenészek védőszentjét, Szent Cecíliát ábrázolta angyalokkal. A mennyezeten azonban már ebből a képből is csak festéknyomok találhatók. Az 1936-os és az 1958-as restaurálások annyira jelentősen módosították a freskót, hogy az eredeti képet nem lehetett helyreállítani. A restaurálás során a teljes felületet konzerválták, a vakolathiányokat kiegészítették. Mivel a mennyezetkép műemléki értékű, kordokumentumként megőrzik, és a műemlékvédelmi szabályoknak megfelelően izoláló réteg közbeiktatásával, reverzibilis technikával takarják el, hogy a helyére olyan új műalkotás készülhessen el, ami illeszkedik a barokk dekoráció egységéhez.
A falképet Kőnig Frigyes Munkácsy Mihály-díjas magyar festő fogja megalkotni.
A középkori falakat is tartalmazó barokk székesegyház ezáltal kortárs műalkotással gazdagodik. A készülő mű a modern festészet nyelvén szólal majd meg. Kortárs voltából következően megkülönböztethető lesz a freskóciklus többi részétől, mégis illeszkedni fog a székesegyház eredeti dekorációs koncepciójához, valamint a barokk mennyezetfestészet tradíciójához, képi rendszeréhez. A különböző korú elemek így egységet fognak alkotni.
„Maga az épület szavatolja a koherenciát. Az eddig látható történetet írjuk tovább úgy, hogy közben új esztétikai egység alakul ki, ami összegzi az eddigi korok tudását és teljesítményét” – mondta Smohay András.
A díszítőfestés is koherenciába rendezi a barokk mennyezetképeket és a készülő kortárs freskót. Ahogy Cimbal idejében, most is ezzel kezdődtek el a festőrestaurátori munkafolyamatok. Jeszeniczky Ildikótól megtudtuk: a díszítőfestés által adott keret a figurális falképek esztétikai helyreállításának mértékét is orientálta. Mivel a szakemberek tudása a restaurálás során is folyamatosan bővül a freskókról, a munka végére maradnak azok a falképrészletek, amelyek a legtöbb kiegészítést igénylik.
A díszítőfestés különlegessége az a háromszázezer (!) aranypötty, amely megnyitja a teret az ég felé, és még plasztikusabbá teszi a látványt.
Ezeket a pöttyöket 1866-ban és 1936-ban is átfestették. A költséghatékonyság érdekében azonban az 1936-os restaurálás során arany használata helyett bronzport használtak, és új pöttyöket alkottak, így új raszterháló alakult ki. Ez elkészültekor hasonló víziót adott, mint az aranyozás. A vízüveggel kevert bronzpor azonban néhány év múlva oxidálódott, ezért a pöttyök igen hamar feketévé váltak. A feltárás során sikerült az eredeti raszterháló nyomait megtalálni. A bronzporos felületet lecsiszolták, és a barokk kori látványt úgy restaurálták, hogy a pöttyöket egyenként, az eredeti helyükön aranyozták. Ez a raszterháló harmonizál az aranyozott berendezési tárgyakkal és az oszlopfőkkel, a falképeket is gazdagítva.
A holisztikus szemléletben zajló restaurálás során három szakterület működik együtt.
A festőrestaurátorok mellett farestaurátorok, valamint a műmárvány- és stukkófelületek tisztítását és aranyozását végző szakemberek dolgoznak a templomon. A műtárgyak egy részét helyben, míg a bútorokat, a faszobrokat, valamint az oltárképeket külső helyszínen hozzák rendbe. Az eredeti bútorok a helyreállításuk után visszakerülnek, néhány kisebb tárgy, például gyertyatartók, térdeplők megalkotására pedig kortárs iparművészt kérnek majd fel, hogy a megjelenésük egységes legyen.
A két első mellékoltáron Nepomuki Szent János, valamint Jézusnak a templomban való bemutatása, az oratóriumok felől pedig Szent Imre és Szent László látható.
Ezek szintén Cimbal alkotásai. A Franz Anton Hillebrandt császári főépítész által tervezett főoltár képét viszont már Vinzenz Fischer festette 1775-ben. A Mária Terézia megbízásából készült mű a térdeplő Szent Istvánt ábrázolja, amint az ország koronáját Szűz Máriának ajánlja fel. Ez az első olyan történeti festmény, aminek az elkészítésénél fontos szempont volt a történeti hitelességre törekvés. Fischer sosem járt Magyarországon, de fennmaradt a székesfehérvári magisztrátussal folytatott levelezése, amelyben igyekszik minél több információt szerezni Szent István, valamint a koronázási ékszerek hiteles külleméről. Az elkészült képet hengerre tekerve szállították a székesegyházba, és a tekercselés nyomait ma is őrzi.
A restaurátori kutatás nagy ajándéka a déli sekrestye most kialakuló összképe.
A feltárást követően látható eredeti falfestmények itt maradtak meg a legépebb állapotban, és a bútorok zöme is eredeti. Ezek tisztítása során a sötétbarna rétegek alól előtűntek a világos, színes, festett márványozott felületek, amelyek harmonizálnak a festmények légies könnyedségével és színvilágával. Így a sekrestye olyan tér lesz, ahol a látványos változás mellett a 18. századi állapothoz nagyon közeli összkép alakul ki.
Jelenleg a külső helyszínen restaurált műtárgyak visszaszállítása és a főhajó első boltozatán a mennyezetfreskó restaurálása zajlik. Az orgonakarzat feletti mennyezetkép megfestése is várat még magára. Az állványok bontását követően helyükre kerülhetnek az oltárképek és a berendezési tárgyak.
A terv az, hogy 2022 nyarán lezárul a hatéves felújítási folyamat, és megnyithatja kapuit a Szent István király székesegyház.
| A székesegyház építésének története 1230 körül a város legmagasabb pontján épült meg a négykaréjos, centrális, bizánci stílusú Szent Péter és Szent Pál-templom, amely a legenda szerint Géza fejedelem temetkezési helye volt. A régészeti ásatások ezt még nem erősítették meg, az viszont már bizonyos, hogy IV. Bélát itt koronázták királlyá. A katedrálist a török hódoltság alatt dzsámiként használták, ezután pedig a jezsuiták kezelésében volt. A városi tanács 1702-ben kezdett hozzá az átépítéséhez, de ekkor még csak a két torony és a közöttük levő, Szent István, Szent Imre és Szent László szobraival díszített homlokzat készült el. A homlokzaton szereplő három király a Székesfehérvárra telepített német lakosság három király kultusza továbbörökítésének és átformálódásának tanúbizonysága. 1740-ben a két torony egy viharban jelentősen megrongálódott, a templom teteje pedig lesodródott. A tornyok helyreállítása 1742-ben és 1745-ben zajlott, a templomot pedig 1758 és 1768 között, Martin Grabner vezetésével és Mária Terézia támogatásával építették újjá. Amikor 1777-ben Mária Terézia megalapította a székesfehérvári püspökséget, a templom székesegyházi rangra emelkedett. A belsejét 1866-ban renoválták. Ekkor a szentély szintjét felemelték, az ablakokat és a padlózatot megújították, a freskókat, az oltárok képeit és az aranyozásokat áttisztították, a falakat stukkómárvánnyal borították. A következő nagy felújítás 1935 és 1938 között zajlott, ekkor középkori falmaradványokat is feltártak. A második világháború idején súlyos károk érték a katedrálist, freskói is megsérültek. Az ötvenes években kezdődött meg az újjáépítése. A mostanit megelőző utolsó nagy restaurálás 1958-1960-ban történt. 2014 júniusában egy nyári estén a székesegyház északi főpárkányának hatalmas darabja teljesen váratlanul leszakadt, ami komoly problémákra hívta fel a figyelmet. A homlokzat megsérült, a tetőszerkezet is meggyengült, ezért azonnali beavatkozásra volt szükség. 2015-ben megkezdődött az épület külső rekonstrukciója, és ekkor kezdték el tervezni a belső helyreállítást is. 2017-ben restaurálták a mellékkápolnákat. 2018-ban régészeti feltárás zajlott a templomhajóban. Ennek egy zománcberakású, gótikus stílusú limoges-i korpusz volt a legértékesebb lelete. A Dél-Franciaországból származó kegytárgy a 13. első felére keltezhető. Az északi torony keresztjében időkapszulára bukkantak: lezárt gyógyszertári üveghengerből 1866-os dokumentumok, korabeli újságlapok kerültek elő. A belső állványt 2019 januárjában kezdték építeni, és 2019 júliusában készült készült el az altemplom mintegy 107 négyzetméteres festett sírfeliratának konzerválása. A freskók tisztításával és konzerválásával 2020 márciusára készültek el, a belső restaurálás és építészeti felújítás 2022 nyarán fejeződik be. |
