Shen Wei a XXI. század expresszív alkotója. A világot szemlélve minden azonnal, átlényegülve épül be gondolataiba. Nem pillanatnyi helyzetjelentésekkel reflektál a minket körülvevő valóságra (ahogyan azt a legtöbb alkotó teszi), hanem ennél sokkal összetettebb, szövevényesebb, időben és térben kiterjedtebb lenyomatot képes alkotni a külvilágról. Ehhez minden létező színházi eszközt, szcenikai megoldást felhasznál, szigorúan a minimál-art határain belül maradva.
Sztravinszkij zenéje ezúttal mindössze egy hangszeren, zongorán szólal meg, felvételről, Fazil Say előadásában. A színpad egyetlen dísze a műalkotásnak is tekinthető balett-szőnyeg, amely - éppen az expresszionizmus korában divatos- a negyvenes években uralkodó absztrakt festészet non-figuratív képeire emlékeztet. Szürke, fekete, fehér és halványkék vonalhálós és körkörös, elmosott vonalú mintázatával mintha Kandinszkij fekete-fehér reprodukcióját láthatnánk. Az egyenként színre lépő táncosok e formákat követik mozgásukban és jelmezükben is. Köztük kevés a kapcsolat, gépiesen precíz (kevés klasszikus elemmel vegyített kortárs) mozgásuk, jelenlétük arctalan. Egyetlen kontakt-pillanata sincs az előadásnak, mely által elidegenítő, falanszteri hangulat lengi be a színpadot. Rideg világ ez, melyben a tavasz csupán utópia. A Lábán-módszer összes lehetséges formáját, módszerét alkalmazza a koreográfus; s a véletlenszerűségen alapuló térhasználat, a továbbadott mozgások, az ismétlődő elemek, a fokozódó szerkezeti építkezés mind erősítik ezt a tudatos elidegenítést. Szabadon asszociálok: szétfutó, gördülő esőcseppeket látok már a táncosok helyett. És a líra, az élet szépségére való utalás váratlan hatásból érkezik e rideg világba: a zenei szünetekben a lábak súrlódó zaja madárhangra emlékeztető akusztikai hatást produkál.
Shen Wei szárnyaló fantáziájú, ám tudatos alkotó, aki képzeletének szürreális vízióit, szüleményeit kordában tudja tartani és keleti önuralommal, művészien visszafogott képekké redukálja színpadi világát. Ő maga nemcsak koreográfusként, hanem festőként is tevékenykedik, így nem meglepő, hogy az A hajtogatás (Folding) című előadásában a mozgás háttérbe szorul, a színpadot az erőteljes vizuális hatások és - a képzőművészet és a mozgásművészet határán mostanában megjelenő- installáció-szerű kompozíciók uralják. Mintha egy kiállítás képeit látnánk, úgy változnak a lassan mozduló jelenetek a színpadon. A Folding-ban hatványozottan jelenik meg a kultúrák és a koreográfus életében megélt élményeinek művészi keveredése. Vörös uszályos bársonyszoknyát viselnek Shen Wei fehérre mázolt testű, megnyújtott koponyájú, nemtelen, ám mégis fenséges lényei. Sikló mozgásuk az orosz táncosnők "gurulására" emlékeztet, elhelyezni őket azonban sem térben, sem időben nem lehet. Némi támpontot esetleg a hátsó fal borítása jelenthet, mely Ba Da Shan Ren, 18. századi kínai festő festményét ábrázolja, víz alatti világ hangulatát keltve. Ezt erősíti a színpad első részén himbálózó, felfüggesztett hal is, és a zuhanó-fényben zajló, intenzív karmunkával hullámzó hatást keltő csoporttánc is. A Butoh meditatív introvertáltsága jelenik meg a fekete-sziámi alakok színrelépésével. Lényeges jelenet a színpad bal első sarkában fénykörrel kiemelt férfiszóló. Az alsó test szinte teljesen statikus, minden belső rezdülést a felső test mozgásai közvetítenek érzékenyen. Most látszik csak igazán, hogy Frenák Pál a Mennono-val és Bozsik Yvette az EMI-vel egészen jó úton járt, amikor a lélek mélységeit kutatta a távol-keleti tánc meditatív ösvényein. A Folding befejezése is hatásos, a halványodó ellenfényben a távolodó táncosok, mintha lépésről lépésre emelkednének a magasba (voltaképpen az időközben megnyitott hátsó díszletfal lépcsőin lépdelnek felfelé.)
