Téli utazás új színekkel – Bogányi Gergely zongoraművésszel beszélgettünk

A Téli utazásnak számos átdolgozása
létezik. Miért érdemes Schubert művéből saját átiratot készíteni?

Akkor érdemes egy művet átdolgozni, ha az nem eltorzítja az eredeti alkotást, hanem hozzáad, gazdagítja. A játékosok minősége természetesen kulcskérdés: Dent-Bogányi Clara és Bogányi Bence világsztárok, hangszereik virtuóz mesterei, így velük érdemes hasonló vállalkozásba fogni. A dalok szépsége, mélysége és tisztasága új színt kap a fagott-oboa feldolgozásban.

Schubert Wilhelm Müller verseire
komponálta a zenéjét, a költői szöveg viszont a fúvós átiratban nem érvényesül.

A versek Patkós Márton színművész tolmácsolásában
hangzanak el a koncerten. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ritkán értem
az énekelt szöveget, különösen, ha nem elég elmélyült a német nyelvtudásom.
Igen ritka, hogy valaki egy koncert előtt elővegye és olvasgassa a dalok magyar
fordításait, pedig valóban hozzáad az élményhez. Bevallom: a dalciklus 24 verse
közül még számomra is volt olyan, amelynek a szövege újdonságot jelentett. Ugyanakkor
ezek a versek nem maradtak volna fenn, ha Schubert nem lát bennük fantáziát, és
bár a lírai ihletés nélkül nem született volna meg a darab, a zene mégiscsak
felülmúlja a költői szöveget, életre kelti a versek történeteit.

Melankolikus hangvételű versekről van szó.

Ennél sokkal rosszabb a helyzet. Ha azt mondja:
melankolikus, akkor igen diszkréten fogalmaz. A Téli utazás gyönyörű,
drámai és tragikus. A fizikai gyötrelmek legrosszabbikán túl a lelki
gyötrelmeket veszi számba, és a 24 dal egyre borúsabb, egészen rémséges
lélekállapotokig jut el.

Miért érdemes mégis az adventi készülődés
időszakában bemutatni?

Mert a lelki felkészülés időszakához illik, és a téli
esték hangulata egészen más, mint egy forró nyári estének vagy akár egy
hűvösebb őszinek. A téli sötétség, dermedtség időszakában talán hatásosabb is a
mű.

Miért érdemes két hangszerre: fagottra és oboára komponálni az énekszólót?

A két hangszer felváltva játssza a szólókat, csupán
néhány dalt játszanak közösen, az utolsó, vérfagyasztó Kíntornás címűt, amelyet
különösen hátborzongatóvá tesz a két hangszer együttes játéka. Ez is olyasmi,
ami egyediséget kölcsönöz az átiratnak.

Ha az eredeti változatra gondolok, a zongoráé egyfajta kísérői szerep.

Ebben téved, és nem azért vélem így, mert zongoraművészként nem szívesen szorulok a „kísérő” szerepébe. A lényegi mondanivalót a zongora adja, még akkor is, ha olykor csak egy-egy hangot, akkordot játszik. Szerintem ez abszolút kamarazene, még akkor is, ha az énekesi szólam – bizonyos értelemben – frekventáltabb.

A koncert hátterében pedig a dalok ihlette
képeket vetítenek.

Maria B. Raunio alkotásai nagyon találóak, a 24 különböző festmény mindegyike egyedi és individuális módon passzol a dalokhoz, miközben egyetlen alkotó munkái, így koherens egységet alkotnak.

Az eseményről ezen a linken olvashatsz többet.