Egy hontalan (sőt, éppen hajléktalan) afrikai nő Londonban. Mögötte egy szomáliai nő átlagos élete, ahol az ?átlagos? korántsem jelenti azt, hogy ne foglalna magába európai szemmel nézve ? valljuk be ? szinte felfoghatatlan szenvedéseket. Előtte viszont példa nélküli életút, noha ezt elveszve a londoni utca hidegében aligha sejti még. Waris Dirie (akit a csaknem teljesen ismeretlen Liya Kebede játszik kifogástalanul, minden elnyomott félelmet, dühöt, megalázottságot magában hordozva és fel-felvillantva, maró könnyekkel, teljes hitelességgel) jelenleg az ENSZ nagykövete ? azután lett azzá, hogy egyszer egy interjúban valamivel többet mondott ?élete sorsdöntő napjáról?, mint azt várták tőle.
Nem csak azt, hogy tizenhárom évesen szökött meg nomád törzsben élő családjától, hogy elkerülje a házasságot egy már három feleséggel rendelkező öregemberrel, s miután szinte sértetlenül megérkezett Mogadishuba, hamarosan Európába repült. Nem csak azt, hogy egy gyorséttermi takarítás közben felfigyelt rá a világ divatfotós-élvonalának egyik nagykutyája, és kifutót, címlapokat, plakátokat, egyszóval karriert ajánlott neki, be is tartva az ígéretét. Hanem beszélt egy átlagos három éves szomáliai kislány legrosszabb napjáról is: arról a ?műtétről?, amit eufemisztikusan női körülmetélésnek neveznek. Ő volt az első, aki nyilvánosan beszélt Afrika, Ázsia és a Közel-Kelet bizonyos területeinek bevett, tökéletesen általános szokásáról.
Waris Dirie nyilatkozata után indult meg egyáltalán a diskurzus az addig széles körben ismeretlen témáról ? a film egyik erénye, hogy jól bemutatja: az afrikai nők nem csak azért nem csináltak ?hírverést? a témának, mert nem volt eszközük rá, s még csak nem is társadalmuk férfitagjainak erős nyomása miatt, hanem azért is, mert eszükbe sem jut, hogy a nap mint nap látott gyakorlat ne volna természetes része a nőségnek. Azóta viszont több országban betiltották az eljárást ? ami szép eredmény, s bizonyítja, hogy nem volt hiábavaló Dirie-nek felemelni a hangját, azonban még így is napi 3600 infibuláció történik világszerte. Még a menekültek, kivándorlók között is, a befogadó országban.
A téma és a színészi játék tehát csaknem eladják a filmet, ám talán nem érzéketlenség számon kérni rajta némi mozifilmes kvalitást is. Sherry Hormann forgatókönyve és rendezése meglehetősen sekélyes ugyanis, mivel mindent alárendel az oktatófilmes, ismeretterjesztő jellegnek. Így az események láncolata sokszor teljesen hiteltelen, ami alighanem a kifejtetlenség számlájára írható, hiszen bár folyvást különféle problémák merülnek fel ? érvénytelen útlevéltől kezdve a modellség alapjainak nem ismeretén át az állampolgárságért kötött ál-frigy férfitagjának agresszivitásáig ?, ezek mindig varázsütésre oldódnak meg. Jellemző, hogy még az itthon is népszerű Topmodell leszek című valóságshow egyetlen részének negyedórája is kifejtettebb képet fest a modellvilágról, mint A sivatag virága ? noha utóbbinak is e világban játszódik csaknem a fele. Ennél jóval komolyabb gond, hogy Hormann elégnek látott egy problémát egy filmbe, így aztán minden szó nélkül siklott el amellett a kérdés mellett, hogy vajon nem ellentmondásos-e Waris újbóli tárgyként kezelése (például az elveivel, világképével teljesen ellentétes aktfotózásra való kényszerítés) cserébe a megélhetésért, a hontalan bevándorlói státuszból való kiemelésért.
Ha nem egy jó filmet, hanem egy megrázó társadalmi probléma bemutatását és megértését várjuk A sivatag virágától, nem fogunk csalódni. Igaz ami igaz, volt már példa a filmtörténetben, hogy a kettő nem vált el egymástól ilyen élesen?
