Regényeiben a történelmi traumák, összefüggések és elhallgatások foglalkoztatják. Az ön családjában volt olyan, amiről nem szívesen beszéltek?
A Pernye és fű című regényem névtelen elbeszélőjének-szereplőjének kölcsönadtam ugyan a saját szociológiai jellemzőimet, de magát a történetet kitaláltam. Csak annyi igaz belőle, hogy a szereplők 1988-ban dokumentumfilmet forgatnak, úgyhogy ennek az interjúi valódiak. Más írásaimban is használom itt-ott a velem történteket, de nem szoktam a saját élettörténetemből kiindulni. Ha rólam kérdez, néha bizony kínos volt, hogy egyetemista koromban jöttem csak rá olyan dolgokra, amelyekről jobb lett volna korábban és alaposabban tudni. Otthon is, de a falumban, Tótkomlóson is nehezen beszéltek a személyes történetekről a háború idejéből vagy az ötvenes évekből, ezért is jutottam el késve oda, hogy igazán átlássak a hivatalosan hirdetett történelmi verziókon.
1956-ról például senkivel se tudtam beszélni, nem ismertem senkit, aki akár csak járt volna Pesten akkoriban. Hallottam, hogy az emigrációban megjelent írások erről igazabbat mondanak, de ekkor, a nyolcvanas évek elején még nem jutottam hozzá ilyesmihez. A háború alatt történtekről, a zsidóság sorsáról is keveset tudtam, és ez persze zavart, de nem hiszem, hogy a saját családom hallgatott volna el bármit is, noha nem voltak túl bőbeszédűek. Inkább arról volt szó, hogy a nagyszüleim többnyire a tanyán laktak, a szüleim még iskolába jártak, felszínes tudomásuk volt minderről. Ha kérdezgettem, hogy melyik házban kik éltek és hova tűntek, akkor válaszoltak, de részletekbe menően kevesen ismerték a történteket, hozzájuk pedig csak később, már kutatóként jutottam el. Ez részben kíváncsivá tett, részben viszont fölkavart és egyre inkább szégyennel töltött el, hogy mint szociológus sokfelé interjúztam már, de pont azt nem tudom, hogy otthon mi történt.
A Kulákprés című kötete előszavában azt írta, hogy vett egy csehszlovák magnót, és eltökélte, hogy a nagymamájával készít egy interjút, csak elkésett, mert kórházba került, majd hamarosan elhunyt.
Kérdés, hogy a nagymama mit mesélt volna, mert iszonyú szégyenként élte meg, hogy ártatlanul internálták és dolgoztatták pár hónapig. Azzal vádolták, hogy avas volt a zsír, amit beadott. Ami egyrészt nem volt igaz, másrészt viszont háziasszonyként komoly szégyen volt, ha valaki hagyta megavasodni a zsírt, mert az azt jelentette, hogy nem volt kimosva a bödön. Egy rendes asszonnyal pedig ez elő nem fordulhatott. A börtön és a kényszermunka miatt pedig ő szégyellte magát. Ezt apámtól és a padláson talált levelezésből tudtam meg. Nem vagyok biztos benne, hogy a nagymamám elmesélte volna. Egyrészt nem volt mesélős típus, másrészt ezt az esetet szégyenében tabu alatt tartotta. És akkor még nem fordult meg a rendszer, ők pedig egy életre megtanulták, hogy jobb hallgatni, mint csúnyát mondani a kommunistákra.
Szomorú és vicces, hogy mind a két nagyanyám azt nevezte demokráciának, amikor jöttek a kommunisták és mindent elvettek. De hát a nagymamákkal senki nem közölte a fogalom igazi jelentését. Törték is a magyart, inkább szlovákul beszéltek. Jött a demokrácia, és elvitte a nagyapát – nekem ez csak később derült ki, ehhez meg kellett találnom az interjúalanyaimat. Apámnak volt egy barátja, akit Lopusni Bandi bácsi néven szerepeltetek is a Kulákprésben. Ő rengeteget mesélt, és a regényeim bizonyos motívumaihoz segítséget nyújtott. De ez már felnőttkoromban, a nyolcvanas évek közepén történt, amikor a Kulákpréshez visszatértem interjúzni.
Miért fontos, hogy valamilyen valós alapanyagra – a Pernye és fű esetében például a Sipos András rendezővel a Statárium című filmjükhöz készült beszélgetésekre – támaszkodjon?
Ez visszavezet oda, hogy jó néhány regényem a szülőfalum – illetve most már város – topográfiájára, történelmére, helyrajzára épül, még ha nem is írom oda, hogy Tótkomlós. A Jadviga párnáját is így kezdtem írni, mert ez biztonságot adott. De azóta tulajdonképpen már egy fiktív települést írok, hiszen magam által kitalált szereplőkkel népesítettem be. Ha szerepeltetek egy bírót, egy papot vagy befolyásos családokat, akkor azzal részben meghatározom vagy meghamisítom a helyi társadalom szerkezetét – vagyis az már nem tekinthető az eredeti Tótkomlósnak.
A Pernye és fűben valódi történetek keverednek a kitaláltak közé, és fölléptetek valóságos személyeket is, akiket a közismertségük miatt zavaró lett volna máshogy nevezni, meg azt is érzékeltetni akartam, hogy a figuráim ismerték őket. De ebben semmi újdonság nincs, régen is dolgoztak így az írók. Tényleg lezajlott események és valóságos alakok közé építették be a saját kitalált hőseiket és történeteiket. Sőt, néha még a tényleg létezett, valódi nevű figurájuknak is példásan hősi szerepet költöttek, mint Gárdonyi Géza az Egri csillagokban Dobó István várkapitánynak.
Miért nincs neve a Pernye és fű narrátor-szereplőjének?
Ez a szereplő a származását, lakóhelyét, foglalkozását és családi hátterét tekintve hasonlít énrám – noha semmi nem így történt velem, mint ahogy a regényben történik –, és ilyenkor az ember finnyásabb annál, mintsem hogy kiegyezzen valamelyik álnévvel. Ráadásul jobban el kellett tartanom magamtól.
35 év elteltével vette elő a nyolcvanas évek végén a kulákperekről rögzített beszélgetéseiket. Nem gondolt arra, hogy ma már talán más érdekelné, mást kérdezne?
Kíváncsian olvastam a saját interjúinkat, amit meg nem, azt kihúztam. Az értelmezésükben találtam új lehetőségeket. Sok mindent megpróbáltunk kinyomozni, ami nem került bele a Statárium című filmbe, illetve a kötetebe. Néhány dolognak sikerült utánanéznem, és olyan figurák is bekerültek a történetbe, akik nem vállalták a nevükkel az általuk elmesélteket. Nagyon érdekes, hogy például ki ez a bizonyos statáriális vérbíró. Egyértelműnek tűnt, hogy mivel tudta, ártatlanul ítél halálra valakit, nagy gazember lehetett. Vélhetően meglakolt, amikor ’56 őszén eltűnt vagy eltüntették, de mivel nem találták meg, a családja számára is rejtély maradt, hogy mi történt vele. Az öngyilkosság nem tűnt hiteles magyarázatnak. Úgyhogy a hősömet érdekelni kezdi, hogy ki lehetett ő, vajon mit csinált a háború idején, és találtam is néhány morzsát, töredéket, amiből el lehetett képzelni ezt az életutat.
Amikor a beszélgetéseket készítették, akkor még korántsem tűnt ilyen fontosnak a kontextus, a regényben azonban nagy ívű történelmi folyamatba illesztette az eseményeket.
Akkoriban nem is jutott eszünkbe, hogy a gyújtogatással vádoltak 1950-es pereit csak pár év választja el a háborútól. Hogy minden szereplőnek van előtörténete, és ezek a történetek összefügghetnek. Akadtak olyan esetek, és voltak ismerőseim, akiknek a családjában olyan esetek fordultak elő a háború idején, amelyeket ide kapcsolhattam. Tulajdonképpen semmit nem találtam ki, csak használtam mások történeteit. Például hogy valakinek az apja helybéli elöljáró volt, ezért hivatalból hozzá tartozott a gettó felépítése. És vita kérdése lehet, hogy mikor miben cselekedett elfogadhatóan vagy elfogadhatatlanul, még akkor is, ha meg is mentett embereket. Nem tudok róla, hogy akkoriban ezeket a kérdéseket bárki megvitatta volna akár nyilvánosan, akár személyesen.
Azt ön is elismeri, hogy ezek a történetek – a felelősség tekintetében – sem feketét vagy fehérek, a kötetben is szerepelnek párhuzamos narratívák.
A barátok is összevitatkoznak, hiszen számít, ki-ki milyen értékrendet hoz otthonról, vagy személyesen hogyan érintik a történtek. Ilyen esetben még arra a közhelyre sem támaszkodhatunk, hogy mindenki a származásának megfelelően viselkedik vagy vélekedik. Akad, akiből az apja érintettsége ellenérzést vált ki, más viszont mindenáron megvédi. A Hajó a ködben című regényem a Weiss Manfréd Művek örököseiről szól. Köztük Chorin Ferenc volt a család esze, aki meghozta a fontos döntéseket – például, hogy üzletet kötnek a németekkel. De én úgy gondoltam, hogy egy ilyen kényes kérdésről biztosan vita volt a családtagok között, ezért írtam olyan jeleneteket, amelyek arról szólnak, hogy az egyik nővér nem bízik a németekben, a másik szégyelli, hogy üzletet kötnek az életükért, ám a végén mégis Chorin mondja ki a döntő szót. Chorin Ferenc lánya viszont, miután elolvasta a könyvemet, úgy nyilatkozott, hogy az ő apja senkit nem kérdezett meg erről, nem volt olyan eset, hogy összehívta volna a társaságot, mert a rokonságban mindenki szót fogadott neki.
Viszont egy regényben az embert izgatja, hogy miféle érvek, ellenérvek merülhetnek fel. Gondolatban sokszor lejátszunk ilyen vitákat a döntéseink előtt, még inkább utánuk. Egy csomó ilyen párbeszédet az ember azért ír meg, mert a valóságban elmulasztotta lejátszani. A Pernye és fűben olyan vitákat is megírok, amelyeket sem a stábtagokkal, sem a barátaimmal nem folytattunk le, legfeljebb pedzegettük. Néhány beszélgetés azonban valóságos volt. Egy barátom azt mondta, hogy: – Meglátjátok, borzalmas lesz, amikor október 23-a kötelező ünnep lesz, mindenki utálni fogja. Akkor azt gondoltuk, bár ott tartanánk. Az ő álláspontja keserűen cinikusnak tűnt, ma pedig azt gondolom, realista volt.
Mindenfélét írtak már erről a regényről: nevezték rendszerváltáskönyvnek, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy komoly érték, hogy a háborúkat, a trianoni döntést, a holokausztot és a kommunista időszakot összefüggéseiben, együtt láttatja. Önt mi foglalkoztatta leginkább az íráskor?
Létezik olyan regényírási stratégia, amely hagyományosan azt követi, hogy legyen egy fősodor, benne a főhőssel, akivel együtt megyünk, a melléktörténetek pedig hierarchikusan helyezkednek el. Én viszont arra jöttem rá – hogy egy példát mondjak –, hogy nem kéne külön holokausztregényt vagy külön Don-kanyar-regényt írni. Nem lehet ezekről egymástól függetlenül beszélni, nemcsak azért, mert ok-okozati összefüggés van köztük, ráadásul egy időben történtek, hanem azért sem, mert a mindennapokban is egyszerre élték meg. Egy baráti társaság egyik tagját munkaszolgálatra vitték, a másikat a frontra… Így szerveződött a Természetes fény című regényem. Először két katona vetélkedéseként akartam megírni, akik részt vettek a Szovjetunió elleni hadjáratban, az ukrajnai megszállásban. És voltak persze munkaszolgálatra elhurcolt zsidó barátaik is, de hogy az ő történeteiket is ugyanebben a regényben írom meg, ezt ekkor döntöttem el.
Az is zavart, hogy a történelmi regényekben túl sokszor dominálnak a férfiak, a nők pedig passzív szerepre vannak kárhoztatva, ezért női történeteket is beleszőttem, így alakult ki a Természetes fény több szálon futó dramaturgiája. A Pernye és fűben két idősík váltakozik: az ötvenes évek történetei és a nyolcvanas évek második felének filmforgatása. A nőket itt is szerepeltetni akartam, ezért választottam operatőrnek egy nőt, pedig ez valójában történelmietlen mozzanat. A két nő – Edit és Flóra – szövetsége is érdekelt. Az ember ilyenkor bepillantást nyerhet női világokba. Bár ez inkább csak remény. A filmforgatásnak muszáj célra tartania, de az interjúk közben számos történet előkerül, ami nem tartozik közvetlenül a főtémához, a gyújtogatással vádolt kulákok ügyéhez. Emlékszem, már ’88-ban eszembe jutott, hogy legközelebb más kérdéseket is felteszek majd.
Szeretett interjúzni?
Nem mindig. Előfordult, hogy szociológusként húsz kérdőívet kellett kitölteni két hét alatt, és mellé magnós interjúkat készíteni. Két nyáron át dolgoztunk így, rengeteg interjút csináltam. Megkaptuk a nevet, címet, nem válogathattunk köztük, pedig előfordult, hogy már a második percben éreztem, hogy ez a beszélgetés keserves lesz. De arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek az árokparton, és magam töltsem ki a kérdőívet. Eltökéltem, hogy ha később interjút készítek, akkor csak a saját, igazi érdeklődésből fakadó kérdéseimet teszem fel azoknak, akiktől valódi válaszokat remélhetek. A Kulákprés utáni második szociográfiám a szlovák–magyar lakosságcseréről szólt volna, de nem találtam hozzá elegendő forrást – naplót, leveleket, fényképeket –, és nem volt, aki fontosat és jól meséljen el. Akkor döntöttem úgy, hogy többet nem interjúzom, hazamegyek az asztalomhoz, és másképpen fogok írni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
