A régi nemesi családból származó Deák anyja belehalt a szülésbe, apját ötévesen vesztette el, rokonok nevelték Zalatárnokon és Kehidán. A győri jogakadémia elvégzése után Pesten tette le az ügyvédi vizsgát, majd Zala megyében lett tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, 1832-ben pedig helyettes alispán.
1833-tól a pozsonyi országgyűlés követeként kiemelkedő jogtudása, határozottsága, politikai érzéke, kiváló beszédkészsége és erkölcsi tartása hamarosan a reformerek vezetői közé emelte. Az 1839–40-es diétán már országos tekintély övezte, Wesselényi és Kölcsey távozása után a liberális ellenzék vezetőjének ismerték el. Nagy szerepe volt az amnesztia kiharcolásában, szót emelt a magyar nyelv ügyében, valamint az úrbéri viszonyok megszüntetéséért.
1843–44-ben részt vett a büntető törvénykönyv tervezetének kidolgozásában, és a közteherviselés fő szorgalmazója volt. A javaslatot követő véres zalai zavargások és betegeskedése miatt visszavonult Kehidára, de innen is támogatta a védegyleti mozgalmat, illetve közvetíteni próbált Széchenyi és Kossuth vitájában. A szabadelvű tábor összefogása érdekében 1847-ben ő véglegesítette az Ellenzéki Nyilatkozatot, az alakuló Ellenzéki Párt programját, amely az 1848-as áprilisi törvények alapja lett.
Az 1848. március 15-i forradalmat követően a megyei közgyűlés felkérésére ismét részt vett az országgyűlés munkájában. Áprilisban a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere lett, júliusban az első népképviseleti országgyűlés tagjává választották. Miniszterként törvényjavaslatot dolgozott ki a hűbéri maradványok felszámolására. A Béccsel való szakításhoz vezető jogszabályokat ellenezte, sikertelenül tárgyalt Innsbruckban és Bécsben. Az udvarhű Jelacic (Jellasics) horvát bán támadása után, szeptember 11-én a kormány lemondott; megkezdődött a szabadságharc. Deák képviselőként tevékénykedett tovább; tagja volt az országgyűlés békeküldöttségének, amelynek tagjait a „lázadás” leverésére küldött osztrák fővezér, Windisch-Grätz herceg 1849. január 3-án Bicskén magánszemélyekként fogadta, de a találkozó nem hozott eredményt. Deák már nem tudott a székhelyét Debrecenbe áttevő országgyűlés után menni, ezért hazatért Kehidára.
Zalai birtokán vészelte át a szabadságharc bukását, az elnyomatás viszontagságos első éveit, személyes példájával hirdetve a passzív ellenállást az önkényuralom ellen. 1850-ben eljárás indult ellene, de felmentették, mert nem vett részt az 1849-es trónfosztásban. 1854-től az év nagy részét Pesten, Az Angol Királynéhoz címzett szállóban töltötte, ottani lakosztálya lett hívei találkahelye. Kivárási taktikája eredményt hozott: Ausztria katonai megroppanása az 1859-es osztrák–francia–szárd háborúban és a Bach-rendszer kudarca nyomán tér nyílt a cselekvésre.
Az 1861-es országgyűlésben a Felirati Párt vezéreként az 1848-as törvények helyreállítását követelte, amiről pártja – elfogadva I. Ferenc József uralkodását – feliratban tájékoztatta a királyt (a Teleki László vezette Határozati Párt nem ismerte el Ferenc Józsefet uralkodónak, és határozatban utasította el a tárgyalást). Teleki öngyilkossága után az országgyűlés végül feliratot intézett Ferenc Józsefhez, aki ezt elutasította, és az országgyűlést feloszlatta. Deák ezután újfent passzív ellenállásra szólított fel, de reálpolitikusként felismerte, hogy egyedül a kiegyezés a járható út.
A Pesti Naplóban 1865. április 16-án (név nélkül) jelent meg az általa írott úgynevezett húsvéti cikk, amelyben a birodalmi és a magyar érdekek egyeztetésének szükségességét hangsúlyozta. A bécsi Debatte-ban publikált újabb írásai tovább finomították a kompromisszumos elképzeléseket. A poroszoktól elszenvedett 1866-os königgrätzi vereség, majd Velence elvesztése után aztán már a bécsi udvar is készen állt a megegyezésre.
Magyar részről Deák irányításával folytak a kiegyezéshez vezető tárgyalások. Az 1867. évi XII. törvénycikk rögzítette Magyarország belső önkormányzatát a külügy, a hadügy és az ezek fedezését szolgáló pénzügyek közössége mellett. Deák a „haza bölcse” cím mellé – mellyel már az 1840-es évek végén megtisztelték – ekkortájt kapta meg a „nemzet prókátora” titulust is a magyar nemzet érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként. Ő lett a nevét viselő párt vezetője az 1865–68-as országgyűlésen, de kormánymegbízatást nem vállalt. Az állam és az egyház szétválasztását, a polgári házasságkötést szorgalmazta, utolsó beszédét egyházpolitikai kérdésekről tartotta. Ezután már a háttérből figyelte a fejleményeket 1876. január 28-án bekövetkezett haláláig.
Deák Ferenc koncepciózus reformer és mesteri taktikus volt. Alig voltak személyes ambíciói, politikusi pályáján erkölcsi értékek mozgatták. Kemény vitapartner volt, aki figyelembe vette a másik fél érdekeit is. Kiegyensúlyozottan, higgadtan politizált, a végsőkig ragaszkodott az alkotmányossághoz, és védte a nemzet érdekeit. Számos író, költő – Arany János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál – volt a barátja, részben így alakult ki az úgynevezett irodalmi Deák-párt. Családot nem alapított; Vörösmarty árváját fogadta gyermekévé. 1837-től az MTA tiszteleti tagja volt.
Számtalan közterület, intézmény viseli nevét, többek között 1866 óta Budapest egyik központi tere és a főváros legdélibb Duna-hídja az M0-s autóúton. Ő a névadója a győri Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának. Kehidai kúriája ma múzeum.
A képen Deák Ferenc 1866-ban. Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
