Riportjaink, interjúink sokszor kötnek össze egymástól távoli vagy annak érzett világokat, hoznak közel olyan művészeket, akikről működési területük távoli volta miatt egyébként nem tudnánk. Hogy ki kitől lakik messze, az persze nézőpont kérdése, de az biztos, hogy a fejünkben határozott képzet van arról, kik vannak ott, ahol a dolgok igazán történnek, kik tartoznak a mainstreamhez. Ebben azonban sok a sznobéria, és a Kultúra.hu egyik fontos törekvése, hogy onnét is hírt hozzon, ahova amúgy ritkán vetődünk el, és igazságtalan módon kevesebb figyelem jut. Száva Enikő 2022-ben Kányádban, Venczel Kati divattervezőnél járt.
„A csábítás művészetét jól ismerő Venczel Kati divattervező munkái Párizs kifutóin hódítanak. Szerinte Kelet-Európában többet kell dolgozni a sikerért, mint Nyugaton, mégsem bánja, hogy maradt.
Nem tudom leplezni a csodálkozásomat: hogyan tud Kányádban, ebben a világtól elszigetelt, falusi környezetben, inspiráló gondolatcserék nélkül olyan darabokat alkotni, amelyeket a párizsi kifutókon a szakma értékel?
A nagyvárosi pörgéshez, zsúfolt élethez képest Kányád más világ. Itt el lehet vonulni. Az egyik, kizárólag külföldön értékesített luxuskollekción már itthon, a két gyermek mellett dolgoztam. Elküldték azokat az anyagokat, csipkéket, díszítőelemeket, amelyeket a párizsi vásárokon megrendeltem. Megterveztem, részben meg is varrtam az új elképzeléseimet, és a vezetőség eldöntötte, mely modelleket gyártsák. A csend, a nyugalom inspiráló tud lenni” – olvashatjuk a hangulatos riportban.
Szintén Száva Enikőt dicséri a Várday Zsolttal készült interjú, amely Székelyudvarhely építészetéről és restaurátori szemléletéről tudósít. A „tanulsága” ennek is valami hasonló, mint a kányádi írásnak: hogy amikor Erdélyről hallunk-olvasunk, európai levegő csap meg: kivételes igényességet, gondosságot, az őseinktől örökölt kulturális örökség tiszteletét tükrözik az ottani szakemberek szavai.
„2001 óta remek műemlékvédelmi törvényünk van. Ha sikerülne alkalmazni is, akkor garantált lenne az eredmény, de nem így van. Szerencsére mára több műemlékvédő közösség formálódott Erdélyben (…). Elég korán rájuk találtam, és mára e közösség teljes értékű tagjának érzem magam. Igyekszünk elkerülni azt a kereskedelmi szemléletű építészeti gondolkodást, amellyel a diákok többsége kilép az egyetem falai közül. (…)
Hogyan döntitek el, hogy a restaurálás folyamán mihez nyúltok hozzá és mit tartotok meg érintetlenül?
A legfőbb beavatkozási elv a reverzibilitás. El kell ismernünk, hogy nem vagyunk a teljes tudás birtokában, így meg kell adnunk a lehetőséget a későbbi korban beavatkozó, nálunk nagyobb tudású restaurátoroknak, hogy ugyanabból az állapotból indulhassanak ki, amelyből mi tettük. A felújítás mindenki részéről rendkívüli alázatot igényel. Elméleti oldalról szeretjük megközelíteni a feladatot: addig neki se kezdünk a műszaki beavatkozások tervezésének, amíg a különböző szakágakat képviselő restaurátorokkal közös koncepciót nem alakítunk ki. Kezdetben mindenki a saját szempontját érvényesítené: a régész az egész területet feltárná, a falkép-restaurátor minden négyzetcentiméternyi vakolat alá benézne, a farestaurátor megtartaná az eredeti, de roskadozó tetőt, a szerkezetmérnök pedig mindent megerősítene, hogy az épület túlélje a következő tíz földrengést is. A munka egy folyamatos alku, amelyet az építésznek kell irányítania. Elcsépelt analógia, de ő a karmester, aki a kellő mértékben bátorítja vagy visszafogja a szakembereket, és összehangolja a munkát” – mondja az építész.
A Hunyadi kapcsán sokan emlegették a Trónok harcát, és a kritikák egyöntetűek voltak az ügyben, hogy a sorozat ruhái, díszletei kivételesen igényesek. Gáti Katalin Teodóra interjúja az erdélyi Kádár L. Gellérttel arról győz meg, hogy az analógia más szempontból is megáll: hogy „szuperhősökben” is jól teljesít a magyar.
„Úgy éreztem, hogy óriási felelősség megtestesítenem azt a történelmi hőst, akit eddig még sem színpadon, sem filmen soha nem láttak. Azt akartam, hogy egy ízig-vérig önazonos, egyensúlyban lévő Hunyadit hívjak életre, aki számos földöntúli képességet birtokol. Pestre költöztem, és elkezdődtek a filmes előkészületek. Kezdetben napi négy-öt, később nyolc-tíz-tizenkét órát dolgoztunk a kaszkadőrökkel. Érdekes volt hatalmas teremben, műanyag karddal tanulni a kardforgatást, de amikor először tükörbe néztem, nem tudtam, hogy élesben menni fog-e. Viszont élesen élt bennem, hogy annak idején az edzés is hasonló akaraterő-próba, mérföldkő volt az életemben, és azt is megugrottam. Amikor megláttam, hogy a testemet úgy tudom alakítani, mintha szobrászkodnék, belsőleg és külsőleg egyaránt fejlődni kezdtem. Arra koncentráltam, hogy már jó pár dolgot elértem önerőből az életemben, és ez a munka újabb hasonló kihívásokat rejt. (…) Nagyon sokat köszönhetek az akciórészlegnek, Farkas Balázsnak és kaszkadőrcsapatának, mert azáltal, hogy mindennap reggeltől estig »tesztoszteronnal körülvéve egymás izzadságában fürödtünk«, felhozták a mélyen bennem rejlő férfierőt, ami különben mindenkiben ott van, csak van, akiben aktiválódik, és van, akiben nem. Nekem rettentően szükségem volt rá, és addig triggereltem magam, amíg ez az őserő végül felszínre tört. Onnantól kezdett igazán érdekessé válni az előkészület. Elsajátítottam a szükséges harcművészeteket, teljesen a nulláról megtanultam lovagolni, amiért rendkívül hálás vagyok a Juhász Team vezetőjének és tagjainak. Az egyik legszebb emlékem a forgatásról, hogy amikor kameraátállásnál leszálltam a lovamról, elengedtem a szárat és elmentem inni, észrevettem, hogy a körülöttem állók nevetnek. Nem tudtam, miért, majd megfordultam, és láttam, hogy Chicago jött utánam. Meghatározó és visszaigazoló pillanat volt, hogy ennyire hozzám nőtt a filmbeli lovam.”
Seres Gerda 2024-es riportja Novák Ferenc Tata MMA-as székfoglalójáról számol be, amelyet az erdélyi Szék faluról és táncairól őrzött emlékeiről tartott.
Tata „számára Szék meghatározó hely maradt egész pályája során. – Ez egy csodálatos falu volt, amikor 1956-ban, a forradalom előtt megismertem őket. Amikor 1958-ban elkezdtem gyűjteni, a falusiak – a társadalmi szokásaikat tekintve – a 18. században éltek. (…) 1956 augusztus elsején a román és a magyar kormány úgy határozott, hogy útlevél nélkül, személyazonossági igazolvánnyal lehet Romániába utazni, így Novák Tatáék felültek a vonatra, és elmentek »haza«. A Szamosújvárról származó család akkor már Kolozsváron élt. Kérdezték, mivel foglalkozik Budapesten. – Tánccal – felelte. – Az mit jelent? – Csinálunk koreográfiákat, és színpadra visszük őket. – És az kit érdekel? – kérdezték megütközve.
– A szokásrend megkívánta, hogy az utcákban élők csak endogámikusan – a saját utcájuk közösségében – házasodjanak, egy forrószegi lány nem mehetett hozzá egy felszegi fiúhoz. Valószínűleg a középkorban kevés föld tartozott a faluhoz, és azt az utcában élők közt háromévente újraosztották. Ennek kiszámítható menetét biztosították a kisközösségen belüli házasságokkal. Már az aprók táncában tudatosult egy kisfiúban, hogy a húsz kislány közül négy-öt van, akit ő feleségül vehet, és ezt betartották. Noha ismerték egymást, hiszen ugyanoda jártak iskolába, templomba, a fiúk ugyanabban a kocsmában ittak. (…)
Novák Tata pályájának egyik meghatározó előadását egy különleges széki történet ihlette. – (…) mindhárom utcában akadt két-három vénasszony, aki elmesélt egy tragikus történetet egy felszegi fiú és egy forrószegi lány szerelméről.
A történet szerint a két fiatal – noha a szabályaik tiltották – egymásba szeretett. A lány udvarlója a bátyja legjobb barátja volt. A báty többször megfenyegette a lányt, megesett, hogy meg is verte, mikor megneszelte, hogy egy felszegi fiúba szerelmes. Aztán a barátaival közösen gyilkos tréfát eszeltek ki. Összevéreztek egy férfiinget, és azt hazudták a lánynak, hogy meggyilkolták a fiút. A lány elhitte, és bánatában felakasztotta magát. Novák Tata ezt a történetet állította színpadra Forrószegiek címmel.”
A magyarok, ez már közhely, mindenütt ott vannak a világon, és sokan közülük, például a művészek és a tudósok elismertsége egyaránt öregbíti az ország és a magyarság nemzetközi hírét. Gáti Katalin Teodóra Pál István Szalonnával készített interjúja jól érzékelteti, hogy ennek a hírnévnek mennyi munka, tehetség, kreativitás az alapja.
„Nyilatkozataidban mindig hangsúlyozod, hogy számodra teljesen mindegy, hol muzsikálsz, mert mindig minden tudásodat beleadod.
A zene számomra szent! Nagyon nem szeretem azt a szót, hogy hakni. Ha muzsikálok, nem nézem az órámat, hogy mikor jár már le a dolgom. Akkor is szívből játszom, ha valaki a táncházban jön oda hozzám mulatni fél háromkor, és akkor, amikor egy koncertteremben hallgatnak. Az emberek megérzik, hogy szeretem, amit csinálok. Ha egy kisgyerek pördül elém a Pávában, úgy kell éreznie, hogy csak neki muzsikálok, hogy most ő lehet a legboldogabb ember a világon! Ehhez nem kell magamat megerőltetnem, mert ebben nőttem fel. A szüleim ugyanígy, szívvel-lélekkel tanítanak. Kisgyerek koromban, amikor az első táncházban zenéltem, vagy amikor 13 évesen elkezdtem gyerekeket tanítani, azt is fontosnak éreztem. A szabadidőmben hangszereket faragok, hogy nehezebb sorsú gyermekeknek is legyen hegedűjük. Minden, amit teszek, összefügg a hivatásommal, és azzal, hogy úgy gondolom, mindig adni kell. (…)
A táncházmozgalom révén kerültél Kárpátaljáról Magyarországra, és olyan kiváló mesterek vettek a kezük közé, mint Kálmán Péter vagy Blaskó Csaba.
Sok-sok csodálatos muzsikus vett körül, és mindig én voltam a kicsi. Akikkel együtt zenéltem, befogadtak, nevelgettek, és később sem szűnt meg velük a kapcsolatom. Ha fellépni hívtak, soha nem az számított, mennyi pénzt fogok érte kapni, hanem hogy ott lehessek és muzsikálhassak. (…) Nagy áttörést jelentett számomra a Magyar Állami Népi Együttessel egy-egy külföldi országban fellépni vagy New York nagy koncerttermeiben játszani. A zenekarommal egyszer Angliába utaztunk, és a királyi család meghívására négyszer muzsikáltunk a Buckingham-palotában és magánrezidenciákon. Aztán egy nappal később már Szamoskéren hegedültem a böllérfesztiválon. És a két világ: a királyi trónterem és a pici szatmári falu disznótoros-fesztiválja közötti távolság ellenére mindkét helyen ugyanolyan lelkesedéssel játszottam. Azt hiszem, ez a dolog lényege számomra. A muzsikám ettől igaz.”
Mintha ennek az interjúnak a párja lenne Száva Enikő 2021-ben László Barna erdélyi filmessel készült, a Szászcsávási Zenekar brácsásáról szóló filmje. Hiszen arra ébreszt rá, hogy a világhír mögött mindig emberi történetek vannak, és hogy még a legnagyobbak is esendők.
„Hogyan vált Csángáló, a híres szászcsávási brácsás a filmed főszereplőjévé?
A szüleim által szervezett székelyföldi néptánctáborban sokszor láttam őt zenélni, aztán egyszer észrevettem, hogy remeg a keze. Felmerült, hogy a Parkinson-kór miatt nem fog tudni zenélni többé. Először úgy gondoltam, szóljon arról a film, hogy átadja a tudást az unokájának, de aztán másképpen alakult. Nem azt akartam láttatni, milyen hatalmas, világraszóló zenészek ők. Azt tudjuk. A filmben is utalok arra, hogy Amerikától Japánig rengeteg helyen megfordultak. Egyébként óriási a kontraszt: mindenütt hatalmas csillogás övezi a zenekart, eközben ők nagyon szerény körülmények között élnek. Inkább a hanyatlást akartam megmutatni; azt, hogy lám, a zsenik, a »sztárok« is kerülhetnek nehéz helyzetbe. Ettől lett emberi.”
Szintén Enikő beszélgetett Cári Tiborral, a temesvári Állami Magyar Színház társulatának zeneszerzőjével és zenei vezetőjével, főleg a színházi és a filmzeneszerzésről.
„Mi inspirál, amikor előadáshoz írsz zenét?
Fontos a szöveg, a történet, de az is, amit a színpadon látok. Előfordul, hogy a zene csak a rendelkezői próba folyamán születik meg. A nap folyamán végigvesszük az összes jelenetet, én közben improvizálok; kitalálom, mi az, ami jól működhet abban a kontextusban. A nap végére kialakul a jelenetek zenei hangulata. Másnap rendbe teszem, összegzem, amit írtam, harmadnapra pedig készen áll a zene. Főként Sebestyén Abával sikerül ilyen módon együttműködnöm. Ő bízik bennem, nagy szabadságot ad. (…)
Filmzenét is írtál. A Ruben Brandt, a gyűjtő című, felnőtteknek készült szürreális animációs film szép pályát futott be. Ez volt az első filmes felkérésed?
Több filmhez írtam már zenét, de a legjelentősebb felkérés Milorad Krstićtől érkezett. Korábban már volt egy közös munkánk: a Forte Társulat vezetője, Horváth Csaba koreográfus Temesváron készülő egyik előadásának látványát Kristić és felesége, Roczkov Radmila tervezte. Kristić akkor hallotta először a zenémet. Egy évvel később megkeresett, hogy legyek az animációs film stábjának tagja. Öt éven át dolgoztunk együtt, ami az egy-két hónapos projektek után nagyon szokatlan volt. Folyamatosan átalakult az anyag, és sokszor érvényét veszítette a korábbi zene, mert más fordulatot vett a történet. De mindenképpen izgalmas, érdekes tapasztalat volt a kreatív, mindenre nyitott csapattal dolgozni.”
Az erdélyi Visky Ábel dokumentumfilm-rendező témánkhoz különösen illő gondolataival búcsúzunk, amelyeket Varga Zsófiának mondott el 2020-ban. A hazaszeretetről szólnak, méghozzá annak azzal a változatával, amely Ábel filozofikus-vallásos szemléletével különösen egybevág:
„Mostanában többször elővettem Pilinszky interjúkötetét – kereszténység, kultúra és hazaszeretet viszonya kapcsán nagyon fontosak számomra az ő gondolatai. Gyakran hivatkozik Simone Weilra, aki arról beszél, hogy a hazát csak egyféleképpen lehet szeretni: részvéttel. »Úgy, ahogy Homérosz az Iliászban, úgy, ahogy Jézus, amikor siratja Jeruzsálemet, és úgy, ahogy a népdalok. Vagyis a hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretni.«”
2010 óta június 4. a nemzeti összetartozás napja, annak emlékére, hogy 1920-ban ezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést. Az ebből az alkalomból készült tematikus tartalmaink itt érhetők el.
