A holokauszt-túlélők ebben a világban nem számíthatnak igazi empátiára

Film

Gazdag Gyula 1985-ös filmje, a Társasutazás majdnem az utolsó pillanatban rögzítette az egykori deportáltak félelmetes emlékeikkel való szembesülését, reflexióit. Turistaút groteszk keretében, traumájukkal magukra maradt, megtört emberekhez a lehető legközelebb merészkedve.

Jelenet Gazdag Gyula Társasutazás című dokumentumfilmjéből. Fotó: NFI
Jelenet Gazdag Gyula Társasutazás című dokumentumfilmjéből. Fotó: NFI

A Budapest Klasszikus Film Maratonon szeptember 18-án levetítették Gazdag Gyula dokumentumfilmjét, a Társasutazást, majd a rendezővel és két szereplővel: Kardos Péter főrabbival és Róna Iván egykori IBUSZ-ossal, a Mazsihisz turisztikai vezetőjével beszélgetett róla Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója. A film negyven éve készült, és a benne bemutatott társasutazás résztvevői is negyven évvel auschwitzi szenvedéseiket követően keresték fel a haláltábort. 1984 ma már történelmi félmúlt, és ennek félreérthetetlen jeleire lépten-nyomon alaposan rácsodálkozik a néző. Például az ósdi buszokra, az utazás szervezőinek furcsa szóhasználatára és szemléletére, vagy arra, hogy mindenki dohányzik. „Bármennyire is szép a táj, és bármennyire is kellemes helyeken fogunk menni, nem tudjuk elfeledni az utazás igazi célját, tehát mind az utazási iroda, mind hát, gondolom, önök úgy vették, hogy ez nem a hagyományos út, ahol mókával-kacagással elverjük az időt, tehát sem én, sem a kollégáim nem tartunk különösebb ismertetőt (…), mi ebben az esetben csak csoportkísérőként jöttünk el önökkel, és nem is annyira idegenvezetőként”, mondja a négy busz egyikének felelőse.

Ennél semmi sem lehetne a Kádár-rendszerre jellemzőbb, mismásolósabb, hiszen a megoldást abban látja, ha az egykori szenvedésekről, megaláztatásokról, soha ki nem heverhető traumáról nem esik szó, vagy legalábbis hivatalosan, a Cooptourist részéről semmiképpen sem, és az idegenvezetők ennek érdekében nem működnek idegenvezetőkként, hanem csoportkísérőkké fokozzák le magukat.

Utal ugyan az utazás „igazi céljára”, de nem mondja ki, hogy ez szerinte micsoda – talán mert olyasminek tartja, amiről nem lehet, nem érdemes vagy nem illik beszélni. Vagy olyasminek, ami mindenkinek a magánügye? Esetleg úgy gondolja, hogy a holokausztot jobb nem bolygatni?

Legyünk jóindulatúak: a szervezőket a zavaron kívül a tapintat is arra késztetheti, hogy se pró, se kontra ne nyilatkozzanak meg az ügyben, és „technikai személyzetként” magukra hagyják az 1944-ben megsemmisítésre kijelölteket a múlttal való szembenézés kizárólag általuk megoldható (ha megoldható) feladatával. Vagyis rossz orvoshoz hasonlóan egymásra bízzák a betegeket, egymással gyógyíttatnák őket.

És körülbelül ez is történik, erről szól a film. Végső soron azonban mégiscsak mindenki magára marad a fájdalmával, hiába vannak körülbelül százhúszan, és hiába hordozzák szinte ugyanazokat a lidérces emlékeket. A néző pedig hiába vár – mert szinte végig erre vár –, hogy egyszer csak valami igazán katartikusat lát vagy hall majd: a jelen és a múlt alig-alig tud összeérni, a résztvevők mintha nem lennének képesek a múltjukhoz hozzáférni, egykori kiszolgáltatottságukkal szembesülni: nem találják a kapcsolatot korábbi önmagukkal. Talán valami bennük legbelül letiltja, hogy igazán felelevenedjenek az egykor átéltek, mert a feltörésüket – mint minden másnak is, ami a tudattalanba süllyedt – lehetetlen lenne ép ésszel kibírni.

2024-ben bizonyára pszichológusok is jelen lennének egy ilyen úton, és megpróbálnák a résztvevőkkel kisebb csoportokban feldolgozni az átélteket, esetleg művészeti terápiás eszközökhöz folyamodnának, hogy ne kelljen olyasmikről beszélniük, amikre „ma sincs ige”. Hogy ne kelljen racionális szintre hozniuk, ami maga volt az irracionalitás. Nehéz lehetett feldolgozniuk, hogy a filmesek és általuk úgy általában az utókor mintha vallomásra akarnák őket kényszeríteni, és azzal az irreális elvárással közelítenek hozzájuk, hogy mint a leginkább érintettek éppen ők adják a történtek végső magyarázatát; ahhoz hasonlóan, mintha egy tárgyaláson a sértett félnek kellene magyarázkodnia, az ellene elkövetett bűncselekményről számot adnia.

Jelenet Gazdag Gyula Társasutazás című dokumentumfilmjéből. Fotó: NFI
Jelenet Gazdag Gyula Társasutazás című dokumentumfilmjéből. Fotó: NFI

Különös ellentmondás, hogy a legtöbbet attól az asszonytól tudunk meg a negyven évvel korábbi eseményekről, aki jelentkezett ugyan az útra, de végül – állítása szerint a betegsége miatt – nem vehetett rajta részt. Olyan betegségről van szó, fejtegeti, amelyben Auschwitz óta szenved, mert ott a fejét rugdosta egy őr, és amit azzal okozott, abból nagyon nehéz kigyógyulni. És noha a fizikai bántalmazás utóhatásaira utal, valójában azt akarja mondani, hogy a lelke is egy életre, gyógyíthatatlanul megsérült akkor.

Erősíti ezt a feltételezésünket, hogy később úgy véli: őrültekházába került volna, ha kórházi szobatársát – aki szerint Hitler valójában jó ember volt, csak félreismerték – hirtelen felindulásból megöli. Ez, akárcsak az utazás körülményei és a szervezői szenvtelenség azt sejteti, hogy a túlélők ebben a világban senki részéről nem számíthatnak igazi empátiára, sőt talán őszinte érdeklődésre sem: „ügyük” elrendezetlen maradt. Magukra hagyták őket.

És még valamit egy megválaszolhatatlan kérdésről, amelyre a beszélgetés során is kitértek. Erőszakot elszenvedett emberek megismételt traumatizálása-e egy ilyen film és forgatás? Megtehetjük-e, hogy fájdalmaikkal küszködő, teljesen vélhetőleg soha meg nem gyógyuló áldozatokra ennyire ráközelítünk, kiszolgáltatottságukat és magukra hagyottságukat ennyire „objektíven” megmutatjuk? Hogyan oldható fel az ellentmondás, hogy ha őket témának tekintjük, talán éppen mi magunk vagyunk tiszteletlenek velük szemben, és váltjuk aprópénzre a velük történteket? Noha kínzó a dilemma, ha a Társasutazás negyven éve nem készül el, ma, a nyolcvanadik évfordulón nem lenne a kezünkben olyan dokumentum, amely rálátást biztosít a történelem egyik legnagyobb botrányának utóéletére és a magyar zsidóság soha jóvá nem tehető kiirtási kísérletére.

Róna Iván az IBUSZ korábbi vezetője, Kardos Péter főrabbi, Gazdag Gyula filmrendező és Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója a vetítést követő beszélgetésen. Fotó: NFI
Róna Iván, az IBUSZ korábbi vezetője, Kardos Péter főrabbi, Gazdag Gyula filmrendező és Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója a vetítést követő beszélgetésen. Fotó: NFI

­Borbás Gergő először Gazdag Gyulát kérdezi az egykori út résztvevőinek tárgyilagosságáról. Nem lepte meg, válaszolja a rendező: az ember nem képes folyamatosan megrendülni; arra van szüksége, hogy az egykor történteket eltávolítsa magától. Az út előtt mindegyikükkel leült beszélgetni, és rákérdezett, hogy részt vennének-e a forgatásban. A többségük igent mondott. Milyen volt most újra megnézni a filmet, fordul Gergő a főrabbihoz. Minden alkalommal egyre szörnyűbb, mondja Kardos Péter, mert azzal szembesülünk, hogy mára, a nyolcvanadik évfordulóra nagyrészt már elment az érintett nemzedék, ezért az emlékezések többsége csak azzal kezdődhet, hogy „apám úgy mesélte…”. A táborokat egykor megjárt gyerekek is nagyon öregek már.

A szomorúságra okot adó másik jelenség az, hogy a közbeszédbe visszalopakodott az antiszemitizmus, a zsidók hibáztatása a sorsukért. Rettentően elkeserítő, hogy a helyzet ebből a szempontból rosszabb, mint negyven évvel ezelőtt. Kardos, aki maga is túlélő, jól emlékszik, hogy Auschwitz meglátogatása után a körülbelül tízszázaléknyi kísérő, hozzátartozó is mennyire magába roskadt, megtört, pedig nem lehettek 1944-ből emlékeik.

Róna Iván a forgatás idején az IBUSZ képviselője volt Varsóban, és nagy érdeklődést tapasztalt Auschwitz iránt a külföldi küldöttségek körében. Jó néhányszor volt odalátogató csoportok tagja, és nehezen viselte az élményt, főleg a krematóriumok megtekintését. Mégis, minden nemzedék számára fontosnak tartja az emlékezést és a szembesülést.

A forgatásra, noha muszáj volt, a szó szoros értelmében mégsem lehetett felkészülni, folytatja Gazdag. Például arra, mit vegyenek fel, mit ne. Ragályi Elemérrel, az operatőrrel régóta ismerték egymást, és gyakran összenéztek, jeleztek a másiknak, ha kételyük volt. Ő már ismerte a többség történetét, az egyes történésekre mégis ott és akkor kellett reagálniuk.

Az az etikai szempont is fontos szerepet kapott, hogy ha valaki összeomlik, azt fel lehet-e venni. Gazdag például a film sokak által legmegrázóbbnak, legsokatmondóbbnak tartott jelenetét fel sem vette volna, Ragályi azonban másképpen döntött – és ő ma úgy véli: neki volt igaza.

Egy idős hölgy balesetet szenvedett: árokba esett, lábát törte, és rettenetesen megijedt, amikor a mentők elvitték. Egyedül maradt, és nem tudta, mi vár rá, hogyan jut majd haza. Ezek olyan pillanatok voltak, amelyekre senki sem számíthatott, és ráadásul egy kiszolgáltatott emberről szóltak, aki értelemszerűen nem tudott hozzájárulni a felvételükhöz, vagy tiltakozni ellene, viszont az, ami vele történt, valamit érzékeltetett a negyven évvel korábbiakból: a végletes elhagyatottságból, amibe 1944-ben az elhurcoltak kerültek.

A film stábja hűséges beszámolóra törekedett, és úgy gondolta, ahhoz ez a részlet is hozzátartozik. De ő, amikor hazaérkeztek, két napig beteg volt, annyira a forgatáson megtapasztaltak hatása alá került.

Szakmai visszhangja szerinte alig volt a filmnek; a résztvevők a nekik rendezett vetítésen sokkal érzékenyebben reagáltak, mint a szakmai testületek. Viszont az Állami Egyházügyi Hivatal ki akart vágatni belőle bizonyos jeleneteket, amit ő szemtelenül visszautasított, a filmfőigazgató pedig, akinél ezután feljelentették, szerencsére mellé állt.

A későbbi vidéki vetítésekről disszonáns emlékeket őriz. Az egyiken Jeles András meg akarta verni a kultúrház-igazgatót, aki azt firtatta, minek még mindig a holokausztról filmet készíteni, amikor a Don-kanyar tragédiájáról is lehetne.