„A mindenség működik tovább” – Kortárs írók, akikkel beszélgettünk idén

Bánki Éva: „Velence olyan, mint az ópium”

Velencére gyerekkora óta álomvárosként tekint, rajongása tárgyának az Aranyhímzésben és a Fordított idő-trilógiában is fontos szerepe van. Bánki Éva a Telihold Velencében című regényében azzal próbálkozott, hogy a kora középkortól indulva fejlődési ívet rajzolhasson meg, amelyet útinaplószerű városnézéssel, regényszerű elemekkel és vallomásformával vegyített. Az esszék többségükben az európaiságot, a közép-európaiság kérdését piszkálják: azt, hogy harminc évvel a rendszerváltás után hogyan is vagyunk mi, magyarok otthon Európában.

Lanczkor Gábor: „A halálra való felkészülés most másként, vagyis ugyanúgy tabu a társadalom széles rétegeiben, mint korábban volt”

Lanckor Gábor legutóbbi kötete, a Sarjerdő egy temetőjáró
könyv. Időben és térben az összmagyar temető a fő témája, meg az utazás, a
zarándoklat, valamint a jelenlét. Szerinte a maguk halk és bensőséges vagy
időnként nyers és pusztuló módján a temetők sokkal többet elmondanak az adott
településről, mint a tereik, utcáik vagy akár azok, akik eleven lakják ezeket
az utcákat és tereket. Könyvében provokatív gesztusként az is benne
foglaltatik, hogy a halálra való felkészülés most másként, vagyis ugyanúgy tabu
a társadalom széles rétegeiben, mint korábban volt.

Lányi András: „Festőnek egy kicsit filozófus, filozófusnak egy kicsit regényíró, regényírónak egy kicsit mozgalmár volt”

Lányi András filozófus, ökopolitikai gondolkodó, az ELTE humánökológia karának alapítója Karátson Gábor címmel írt könyvet 2015-ben elhunyt harcostársáról. A szerző esszékötetében arra vállalkozott, hogy a már-már polihisztor Karátson Gábor filozófust, művészeti írót, képzőművészt, szépirodalmárt és az ökológiai gondolkodót úgy mutassa be, hogy a nagyon egységes, ugyanakkor nehezen elhelyezhető életműve érthetővé váljon, és felismerjék valódi jelentőségét.

Király László: „Mindig a hazatérés témája foglalkoztatott, folyamatosan útban voltunk hazafelé”

Király László erdélyi magyar költő, író idén kapta meg a
Kossuth-díjat. Jókedvében, tánc vagy éneklés helyett, de szomorúságában is
verset ír, de soha nem öncélúan: szerinte az irodalomhoz nemcsak szerző, olvasó
is kell. A közel ezer versét végigkísérik az erdélyi magyarok létkérdései,
illetve az a „szellemi szülőföld”, amelyet pályája elejétől épít, mintegy
megpecsételve a fogadalmat, amelyet első kötetének nyitóversében tett: „A
gyerekkor el nem hagy soha.” A népballadák és avantgárd irodalom eszköztárát is
magabiztosan használó alkotó most a Sókert című prózai művön dolgozik.

Lakatos Richárd: „Egyetlen népnek sem volt még soha ennyire szüksége egy igazi hősre”

Minden szuperhősnek megvan a maga mítosza, kultúrája vagy társadalmi üzenete, ám Ushalin mind közül kiemelkedik. Ő ugyanis az első roma képregény főszereplője. Ushalint – akinek neve lovári nyelven árnyékot jelent – alapvetően ugyanazok a stílusjegyek jellemzik, mint a többi szuperhőst, de közben azok a roma és magyar kulturális sajátosságok is felismerhetők benne, amik miatt itthon igazán érthető lehet. 

Horváth Péter: „Nekem kell megdolgoznom azért, hogy ha valaki a kezébe veszi a könyvemet, végig is akarja olvasni”

A Négykezes című kötet bár az irodalomtörténeti
polcon landolt, jóval több annál. Egy beszélgetőskönyv, amelyben a hetvenéves
Horváth Péter faggatja a kilencvenéves Szakonyi Károlyt irodalomról,
gyerekkorról, házasságokról, barátokról és végső soron magáról az életről. A
közös alkotásba megfontolások és elvárások nélkül vágtak bele, így a
spontaneitás az egész művön érezhető. A disputát időnként novella- és
regényrészletek szakítják meg, amelyekkel bepillantást nyerhetünk a két alkotó
életművébe is.

Nagy Zsuka: „Az írásnak legyen élet- és lélekszaga”

Nyíregyháza a privát (lokál)világegyeteme. Szíve mindig hazahúzza szülővárosába, pedig egyre többet kell mennie: Nagy Zsuka költőt mind többen ismerik szűkebb pátriárján kívül is. Az alkotáshoz praktikusan viszonyul: csak leül és ír, a többihez nincs sok köze. Nem a honoráriumért alkot, és nem is szükséges neki az azonnali visszajelzés. Ahogy a tökéletességet sem hajszolja, szerinte az írásnak legyen élet- és lélekszaga.

Vonnák Diána: „Máshogy használom a fülemet”

Vonnák Diána Látlak című novelláskötete bekerült a
Libri Irodalmi díj jelöltjei közé, és az első prózakötetes szerzőknek járó
Margó-díjat is megkapta idén, pedig szépirodalommal komolyabban csak öt-hat éve
kezdett el foglalkozni. Kulturális antropológusként szakmája egyrészt
kérdéseket ad, másrészt tapasztalatot, életanyagot is. A Látlakban különböző
élethelyzeteket helyezett egymás mellé: a kisgyerek görcsös jövőbe
kapaszkodásától az idős ember kesernyés számvetéséig, a látogató szakember
felszínes figyelmétől a nagyanyja életét történetével együtt értő unokáig, a
traumája miatt a jelenbe ragadó béranyáig.

Fekete Vince: „A mindenség működik tovább”

Fekete Vince Halálgyakorlatok című kötetében számos
gyásztörténet és figura van, akik a demencia különböző fázisaiban kénytelenek
létezni. A szerző meg akarja élni őket, a sorsukat, a lényüket. Hogy ilyen
módon szembesülhessen mindazzal, amivel ők szembesülnek. A szörnyű reménytelenséget,
a kilátástalanságot, a magányt, a rettenetet a könyv végén születéssel oldja
fel: mégis van remény, még ha nem a mi életünkben is, életidőnkben is, de a
világ azért megy, halad, forog, a mindenség működik tovább.

Fenyvesi Orsolya: „Azt keresem, amiért lelkesedni lehet”

Gyerekként azért akart író lenni, hogy megmutathassa a
világnak: az élet csodaszép. Ma már inkább azért foglalkozik irodalommal, mert
jólesik neki. Pájer Lilla gyönyörű illusztrációival idén jelent meg az Ősvarázserdő
című mesekötete, amely a féktelen, zabolázatlan érzelmek birodalma, ahol minden
érzés elemi erővel sodorja magával az embert. Főhőse, Igazi Anna bénító
szomorúságban és a mindent összekuszáló kétségbeesés közepette keresi a békét,
a nyugalmat. Meg azt, hogyan éljünk együtt az érzéseinkkel, miként szemléljük
azokat elfogadással. Rájön, hogy bár a gondolatoknak teremtő erejük van, ez még
nem jelenti azt, hogy minden rossz gondolatunk valóra válhatna vagy hogy
összedőlhetne tőlük a világ. 

Adan Kovacsics: „A jó író könyvét könnyű, a rossz íróét nehéz fordítani”

A chilei születésű, magyar származású spanyol műfordító Adan
Kovacsics többek között Hamvas Béla, Kertész Imre, Bodor Ádám és Krasznahorkai
László könyveit ültette már át spanyolra. Bár a rendszerváltás előtt nem nagyon
volt kereslet a magyar irodalomra Spanyolországban, ez mára megváltozott: van
egy kis olvasóbázis, amely aktívan érdeklődik iránta, és általában a közép- és
kelet-európai irodalomnak is van publikuma. Hogy a következő magyar író
generáció is sikeres lehessen külföldön, az azon is múlik, hogy Kertészhez,
Nádashoz vagy Krasznahorkaihoz hasonlóan ne csak Magyarországnak, de a világnak
is írjanak.

Béres Judit: „A mai problémáink, dilemmáink kontextusában is sokat tud adni az irodalomterápia”

Béres Judit Élet a sorok között – Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek című új könyve nagyon mai: a pandémia alatt íródott és a mellettünk zajló háború is megjelenik benne. Azt mutatja meg, hogy még ebben a pszichésen igen megterhelő időszakban is mennyire hatékonyan lehet alkalmazni az irodalomterápiát. A könyvben található, akár egyedül is elvégezhető gyakorlatok főleg kortárs szövegekre támaszkodnak, és többféle témát, például a testünkkel való viszonyunkat, a párkapcsolatot, az öregedést, a halált járják körbe. Abban is segít, hogy fókuszáltan, önmagunkra reflektálva tudjunk elmerülni a szövegekben, így ha már kellő rutint szereztünk, akár a fentebb említett műveket is olvashatjuk terápiás célzattal.

Nyitókép: Lányi András író, filozófus. Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu