Karácsony napján kisgyerek koromban nagymamám mindig elvitt látogatóba Simonkovics nénihez, akit rokonunknak gondoltam, hiszen gyakran volt nálunk. A látogatás után már otthon várt bennünket a vacsora, annek végefelé pedig már csengetettek az angyalok: meghozták a nagyszobába a karácsonyfát. Csak sok év múltán tudtam meg, hogy a néni az úgynevezett szocializmus építése előtt bejárónő volt nálunk, ezt a Rákosi-érában jobb volt nem emlegetni. A korán sötétedő téli délutánból Mariska néni szoba-konyhás apró lakásába lépve elkápráztatott a három szárnyú öltözőtükör. Pontosabban nem is a tükör, hanem annak az alsó, szekrénykés részén csillogó-villogó virágcsokor. A bukétában mindenféle száraz virágok, pálmaágdarab, két pávatoll között egy zab bugája pompázott a villanyfényben. A zabszemek a szivárvány minden színébe voltak sztaniollal öltöztetve: vörös, narancs, sárga; zöld, kék és ibolya vetélkedett a pávatollak íriszével. A különös virágcsokorral legközelebb Kosztolányi Dezső regényét olvasva találkoztam, abban a cselédlányt nem kápráztatta el a csokor, ellenkezőleg:
„Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.” (Édes Anna, 1926)
A Kosztolányi-regény előtt bő negyven évvel a sajtó így írt az efféle szobadíszről, amelyet több rajzzal be is mutatott:
„Egyik legdivatosabb szobadiszités mostanság az úgynevezett Makart-csokrok, száritott fűből és pálma-levelekből kötve, melyeket hires bécsi festő hozott először divatba. Ma már a a Makart-csokrok nem jelentéktelen kereskedelmi czikket képeznek, sok műkertészetben vásárolhatók Budapesten is akár kész csokrok, akár azoknak egyes alkatrészei. Aki tehát elég ügyességgel bir a csokorkötésre, igen könnyen szerezhet magának ilyeket, ugy a mint izlésének és a rendelkezésre álló térnek leginkább megfelelnek. Megtörténik néha, hogy a vásárolt csokrok kissé merevek, vagy nem találnak épen oda, ahová szánják, ilyenkor a kész csokrot is fel lehet bontani s ujra máskép idomitni. Makart-csokrok nevezete alatt azonban kiváltképen és inkább a nagyobb ilynemű csokrokat értik, ámde léteznek és különös kedveltségre tettek szert utóbbi időben, mindenféle száritott fűből készült kisebb csokrok is, melyeket vázákba szoktak tenni. Ezeket is lehet készen kapni, ép ugy, mint az anyagot, melyből készitik. E czélra a kereskedelmi kertészek katalógusa mintegy 40 száritott fűnemet sorol fel.” (Vasárnapi Ujság, 1884)
Egy másik lap tárcacikke budapesti jelenségként mutatja, hogy a nagypolgárság divatja átterjedt a középosztályra is:
„A cselédek csak azért rakják ki reggelente a perzsaszőnyegeket, a Macquart-csokrokat, a függönyöket, hogy – a gazdájuk nevében [!] – hencegjenek, vis-à-vis-jukat boszantsák, sápasszák és pukkasszák.” (Világ, 1911)
Juhász Gyula a XX. század első évtizedében írott szonettjában némi önéletrajzi háttérrel megemlíti a Macquart-bouquet‑t mint a hónapos szobák szerény és szegényes berendezésének kellékét:
„Ó mit csinálhat ma az esti csendben
Az ódon, bánatos, kopott szoba,
Hol Makart csokra virult szürkületben
S magányban szállt el óráim soka?
Talán utódom számlálgatja őket
S unottan jár a vedlett szőnyegen,
Tán versek ütemére tűnt időket
Idéz ma fel a rokon idegen?
Vagy, én öreg és bús szobám, ki tudja,
Valaki benned életét megunta,
Mint egykor én és indul már szegény?
Vagy surranó örömre víg legény
Egy hervatag lányt ölel át s a csendben
Makart ó csokra megcsörren ijedten?”
(A régi hónapos szoba, 1909)
A Makart-csokor évtizedekig tartó népszerűségét igazolja, amit egy búcsúztató gyászbeszédben olvashatni:
„Ötvenéves ügyvédi jubileumod ünnepén elégikusan egy már nem virágzó, nem viruló Mackart-csokorhoz hasonlítottad magadat, ki pedig úgyszólván élted utolsó napjáig a szellemi virágok legszebb élő hajtásait termelted. Ilyen élő, virágzó, dús hajtású Mackart‑csokorként fogjuk mi szellemi műhelyünkben a Te szellemed és nemes férjed emlékét ragyogó példaképként megőrizni és tanítványi hűséggel életünk végéig hivatásunk gyakorlásában követni.” (Ügyvédi Kamarai Közlöny, 1930)
A polgárság életterének, lakásának ábrázoltságában lépten-nyomon fölbukkan a Makart‑csokor; például Arányi Jenő egyik novellájában:
„Biedermayer. Nem a kor, hanem a környezet: a polituros szép családi bútorok, a kopott fakó Macquart csokor a sarokban, a színehagyott édeskés metszetek a falakon, a százfiókos kis íróasztal az ablak előtt és maga Kaál Péter is, aki az íróasztal mellett ül és onnan lesi a fiát.” (Öreg Kaál Péter elmegy az útból, 1930)
Nemcsak a lakásokat, hanem még a temető síremlékeit is díszítették ezzel. Szántó György elbeszélése diákalakjának nem csupán ez, hanem az is föltűnik, hogy többeknek is olyan érzése támad, mint amilyenre Édes Anna is példa Kosztolányi művében:
„Régen mustrálgattam én ezt a kéklámpás, magános kettős sírt. Rejtélyes mosolyokat véltem látni a tovasuhanók arcán, ez a Makart-csokor meg éppen szeget ütött a fejembe. Hetedikesek voltunk, amikor megkérdeztem Kormos Lacit: – Te, Laci, miféle sír ez? Nézd csak ezt a fura csokrot [!] itt, aztán soha senki nem áll meg előtte, szinte menekülnek tőle az emberek.” (Halottak napja,1936)
Szindbádnak, a Ferenc József‑i idők szépirodalmi krónikásának emlékeiben e nevezetes csokor is ott van egyik szerelmi kalandja kapcsán. Krúdy Gyula elbeszéli, hogy a hajós ellátogat egy városka cukrászboltjába, ott szinte minden a régi, ám fiatal és csinoska a cukrásznő. Ő azonban Szindbád régi kalandjának gyümölcse (és volt szerelmének mintegy ifjú mása), de ez a novellahős titka marad.
„A kis kassza a régi helyén és a Makart-csokrok asztal felett, öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos újságlepedő fölé és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak színes tartóikban, mintha azóta emberi kéz sem nyúlt volna hozzájuk.” (A hídon, 1911)
A nevezetes csokrot Hans Makart (1840–1884) osztrák festőről nevezték el, halálának fél évszázada után Jajczay János esszéjében értékelte munkásságát:
„Félistenként dicsőítették a császári Bécsben és mégis egy rövid félszázad elég volt ahhoz, hogy jóformán eltörölje a nevét, korát, amelyben élt, amelyet róla neveztek el. Munkásságát művészeti szempontból sokan megvetik. Neve már semmi esetre sem esztétikai fogalom előttünk. Irányzata ma már voltaképpen nem művészeti, hanem kortörténeti kérdés. A ferencjózsefi idők, a polgári gazdagodás, öntudat és önteltség főévei az ő ideje. Az őszinte, kedves biedermeieri kispolgári élet gyökereit Makart fénykora fejszecsapásokkal vágja el. Ekkor épülnek fel a körutak, a Maria Hilfer Strassék, a kerepesi utak, – nevezzék ezt Andrássy-útnak, vagy Unter den Lindennek – Siegesallék, milleniumi emlékek, Vittorio Emanuele monumentek. Itália, Németország, Ausztria és az egész világ most kovácsolja össze az »egységes« állameszmét. A liberalizmus és a demokrácia most terjed, burjánzik, erősödik igazán. […] Ennek a kornak művészi fókuszában áll Makart, aki azt szállította, amit kívántak tőle. Évtizedekig kiható felületes díszlet-, kortinairányzatot teremt, uralkodik és diktálja az »ízlést«, rányomja mindenre bélyegét. Beszélnek Makart-stílű épületről, Makart-lakásról, Makart-szalonról, Makart-társaságról és a száraz virágból készült Makart-csokorról, amelynek semmiféle előkelő bondokból nem volt szabad hiányoznia. […] Ügyes kéz, üres lélek. Mestersége gyengéje, rajza felületes, bizonytalan, erőtlen, értelmetlen. Színezése hamis csillogás, krapplakkja égő, zöldje nedves, kékje hideg, sárgája lobbanó volt. Azonban csak volt, képei ma monoton barnák, színei piszkosak, koloritja meghalt. Nem volt igazi festő, még csak festőiparos sem, mert a technikához nem értett.” (Makart és a tartalomnéküli szép, 1934)
A sokáig hallatlanul sikeres festő „a garniring zászló, csillogó arany, lovak, girlandok, virág, gyümölcs, színes ruhák, szőrme, selyem, az elmaradhatatlan plüss” a hamis csillogást, a pompát, a színes sztaniolba csomagolt zabszemek rezgő bugáját tárta a gazdagodó (nagy)polgár elé, akinek sekélyes ízlését más rétegek is követték. – A hajdani osztrák piktor nevét még Kosztolányi is tévesen említette franciás írásmóddal, amiben – a fentiekben látható volt – nem volt egyedül a sokféle (helyes)írási mód mellett.
Simonkovics nénit még felnőtt koromban is meg-meglátogattam, aki haláláig szinte unokájának tekintett. Egyszer nekem ajándékozta az egyik pávatollat a Makar-csokorból, amelyet kisgyerekként úgy csodáltam. A toll szemes része évtizedek óta egyik könyvszekrényemben csillog minden karácsonyest gyertyafényében.
