Gerlóczy Márton: Legszívesebben macska lennék egy georgiai étterem szőlőlugasos udvarán
Nemzedékének egyik legismertebb írója. Igazolt hiányzás című könyvével robbant be az irodalmi köztudatba, de ezt a művét már nem szereti. Műveiben folyamatosan feltűnik a gasztronómia, A csemegepultos naplója című regénye (amiből nagy sikerű monodráma is készült) egy piacon játszódik, a főhős lóhúsból készült termékeket árul. Egy időben a magyar irodalom egyik legtöbbet utazó szerzője volt (és nem csak utazott, kóstolt is mindenhol) – ezt a folyamatos cikázást írta meg a Check-in című kötetében. Legjobban talán a thai konyhát ismeri, a teleket ugyanis sokáig ott töltötte, thaiföldi élményeit az Elvonókúrában írta meg. Az utóbbi időben családi témák felé fordult (Mikecs Anna: Altató, Fikció 1–3.), ezekben a műveiben gyakran olvashatunk régmúlt idők ízeiről.
Mi az első élményed, amikor eszel valamit?
Kevés emlékem van apámról, aki hatéves koromban meghalt, de kettő ezek közül ízekhez köthető: szőlő kenyérrel, illetve a lágy tojásba tört és a tojássárgától átázott fehér kenyér íze.
Mi volt gyerekkorodban a kedvenc ételed a szüleid, nagyszüleid főztjei közül, illetve milyen élményeid vannak a közétkeztetéssel kapcsolatban?
A nagymamám madárteje. Menzára nem jártam, száz méterre laktunk az iskolától, és anyám megkímélt a közétkeztetéstől. Ez nem azt jelenti, hogy otthon szakácsnők főztek és nagy volt a dáridó, sőt, ha panaszkodtam, anyám általában azt mondta, gyerekkorodban, amikor Borsodban éltünk néhány évig, annyira nem volt pénzünk, hogy állandóan csak galuskát ettél. Egyszer megkérdeztem tőle, mi lehet az oka annak, hogy az agyam szinte felrobban, amikor lazackaviárt eszem, annyira szeretem, mire azt felelte, hát persze, egész gyerekkorodban azt etted galuskával. A nagyapám (Váczi) ugyanis főkonzulként működött a Szovjetunió különböző városaiban (javarészt szívélyes baráti eszmecserék folytatásával töltötte az idejét), ő hozta nekünk ipari mennyiségben a kaviárt.
Mi jelenleg a kedvenc ételed?
Nincs ilyen. Nemrég voltam Georgiában, ahol elképesztő ízekkel találkoztam, nem gondoltam, hogy történni fog még ilyen velem. Az újdonságnak ez a csodálatos érzése. Mindenhol nagymamák álltak a konyhán, legszívesebben macska lennék most egy georgiai étterem szőlőlugasos udvarán. Egy csecsen vendégházban is megszálltunk, csecsen faluban, értelemszerűen. Jöttek a tehenek hazafelé, néztük a konyha ablakából, lelegelték a bazsarózsát, mi meg közben valami szédületes nudlit ettünk főtt marhahússal, amit csecsen alkoholmentes sörrel öblítettünk le.
Milyen szakács vagy? Melyek a jelentősebb konyhai műveid? Szakácskönyvből főzöl vagy „gondolatformán”?
Manapság már nem használok szakácskönyvet. A fordítót használom, és akkor a YouTube-on eredeti recepteket keresek. Ha csirke, akkor Jamaica. Ha kecske, akkor Pakisztán. Ha chili con carne, akkor Texas. Ha carbonara, akkor a feleségem. És így tovább.
Hetente legalább egyszer főzök húslevest, aztán általában a húslével dolgozom. Meg paraditókával, fűszeres paradicsomlével, amit Szentesről szerzek be, évi 20–30 üveg elég. Rengeteg fűszerem van a világ minden tájáról. Az egyik barátom most sokat utazik, hoz nekem fűszereket, meg én is neki, ha megyek valamerre. Most többnyire nem megyek semerre, csak a piacokra.
A fűszerekhez igazítom, hogy mi történik a konyhában. Legutóbb Mexikóból hozott füstölt paprikákat, most azokat főzöm bele mindenbe, ami örül a füstös-csípős íznek.
Volt a családban olyan szakácskönyv, ami kiemelt fontosságú, nemzedékről nemzedékre öröklődött, esetleg te örökölted szüleidtől, nagyszüleidtől?
Nem volt. Anyám az anyja receptjeit főzte, a nagymamám meg a dédanyám receptjeit. Azok meg is vannak, egyszer majd közreadom. Schéfer Ida (Áprily Lajos felesége) receptjei. Anyám egyébként egy ideje szakított a hagyományokkal, elszabadult a fantáziája és fantasztikus dolgokat talál ki. Én is inkább a magam feje után megyek, ha pedig észreveszem, hogy nem élvezem a főzést, akkor elkeseredem, mert úgy az étel sem lesz olyan jó. Szívem-lelkem belefőztem, mondja anyám, mondta nagyanyám, dédanyám. Ha nincs belefőzve a szív meg a lélek, akkor nem ér az semmit se, mondanám, de nem vagyok ilyen alkat.
Mi volt életed legnagyobb gasztronómiai élménye?
Lássuk csak. Volt egy birkapörkölt a körzeti orvos udvarán Tardon, egy chakapuli Goriban, egy sajtburger Walesben, egy lahmacun Kadiköyben, egy kaviáros blini Odesszában, egy tejföl Betfalván, egy ökörsütés Brassóban, rengeteg leves Thaiföldön, bármi, amit ettem Japánban, Raj Ráhel lapockája (bárány), egy grillcsirke, amit egy nénitől vettem a Bosnyákon, egy pisztráng a Mehmed Paša Sokolović híd lábánál, az olcsó vörös tonhal nyersen Papetee piacán és a feleségem carbonarája.
Van-e, volt-e törzshelyed?
Régen talán volt egy-kettő, de már nincsen. Étkezdék vannak, az éttermeket nem engedhetem meg magamnak. Egy mégis eszembe jut most, nyár van, Algyői Halászcsárda, korhely halászlé.
Melyik a kedvenc magyar és külföldi éttermed, vendéglőd, kocsmád?
Volt egy kóser hentes a Dob utcában. A Covid-járvány alatt vidékre költöztem, három évig a feleségem carbonaráját ettem volna, ha nem főzök, de mire visszajöttem, a kóser hentes eltűnt.
Melyik külföldi konyhák, fogások állnak közel hozzád?
Mindegyik. Mindent szeretek. Nincs olyan, hogy rossz konyha, ezek baromságok. Képzeljük csak el. Ez azt feltételezné, hogy egyes helyeken az emberek nem szeretnek enni. Olyan hely pedig nincsen. Ha például valaki azt merné állítani, hogy a skótok nem tudnak főzni, az még soha életében nem kóstolta a rántott Snickerst.
Hogyan jelenik meg a műveidben a gasztronómia? Mi a kedvenc kulináris jeleneted saját magadtól?
Ha olyan szerencsés helyzetben van a főhős, hogy csak él, virul, akkor szokásom írni ilyesmiről. De az is előfordul, hogy inkább csak iszik.
Címlapfotó: Központi Vásárcsarnok a Fővám téren. Fotó: MTI/Jászai Csaba
