December a latin őskalendáriumban a 10. hónap volt, a neve is azt jelenti: „tizedik”. Ez a hónap a pihenés, megbékélés és a jó hangulat jegyében telt el, az emberek a családi tűzhely köré húzódtak, és élvezték a jól végzett munka megérdemelt gyümölcseit (már akiknek jutott belőle). December első ünnepét a hónap első napjaiban tartották meg köszönetnyilvánításképpen Bona Dea (a „Jó Istennő”) tiszteletére. Bona Dea, másik nevén Fauna, a földistennő egyik megnyilvánulása volt. December közepe táján kezdődött a latiumi földművesek ősi istenének, Saturnusnak az ünnepi hete. Minthogy decemberre minden jelentősebb paraszti munka befejeződött, a falusi nép méltóképpen köszönthette égi gazdáját. A Saturnalia eredetileg tehát falusi ünnepségsorozat volt, s több elkülöníthető ünnepből állott. Az ősi falusi ünnepek közé tartoztak a Feriae Sementivae („Vetési ünnepek”), a Consualia (a vetés befejezését követően Consus isten tiszteletére tartott lóversenyek december 11-én vagy 15-én), a Larentalia (Acca Larentiának, Romulus és Remus nevelőanyjának, egyben a mezők istennőjének általában december 23-án tartott emlékünnepe), a Paganalia vagy Paganicae („Települési ünnep”, a latin paganus „falusit”, „pogányt” jelent). Varro szerint az ünnep onnét kapta a nevét, hogy azt minden faluközösség (latin pagus) külön, a saját földjén ülte meg. E decemberi ünnepek pontos idejét évről évre a papok határozták meg.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium  (részlet)

Kilóg a lóláb

Az első névnap decemberben Eligiusé (december 1.). Szent Eligius (francia Éloi, †660 körül) alacsony sorban született. Előbb patkolókovács, fémműves volt, majd II. Chlotar, a frank király ötvösmesterévé és tanácsadójává emelkedett. Urának halála után a papi rendbe lépett. Térített a germánok között, végül Noyon püspöke lett. Korábbi foglalkozására való tekintettel az aranyművesek és kovácsok védőszentje volt. Képmásain felváltva hol püspöki díszben, hol bőrkötényben és sapkában jelenik meg. Attribútumai: aranykehely, mely ötvösmesteri, egyszersmind áldozópapi működésére emlékeztet; kalapács, fogó, fújtató, és üllő, de mivel a kovácsok lódoktorok is voltak, néha levágott lólábbal is ábrázolták.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

1925. december 1-jén ünnepélyes keretek között avatták fel a magyar rádió első stúdióját a VII. kerület, Rákóczi út 22. szám alatt. Nyitó beszédét Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda elnök-igazgatója ezekkel a szavakkal kezdte: „A magyar kultúra fellegvára erős fegyverrel szaporodott. … Mindenki tudja, mit jelent, különösen Magyarország mai helyzetében az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó.”  Demény Károly, államtitkár, a Magyar Királyi Posta vezérigazgatója – aki magyar, francia és angol nyelven szólt a rádióhallgatókhoz – így mutatta be a budapesti rádiót: „A magyar Rádióhírmondó budapesti adóállomása, mint a magyar találmányú fémvezetéses Telefonhírmondó utódja, nagynevű elődjének stúdióvá átalakított helyiségéből most kezdi meg hivatalosan működését és rendes programját, amelyet a Magyar Királyi Posta technikai eszközeivel a csepeli állomás útján 546 méteres hullámhosszal szór szét az éterben.” Az ünnepélyes megnyitót hangverseny követte. A műsort a csepeli szikratávíró állomás 2 kW teljesítményű, Telefunken gyártmányú adója sugározta. A rendszeres rádióadás megindulásához a jogi alapot az 1925. november 10-én megjelent kereskedelmi miniszteri rádiórendelet szolgáltatta. A műsorszórás állami monopóliumát gyakorló Magyar Királyi posta feladata az erősítők, a stúdiók és az adóállomások műszaki berendezéseinek beszerzése és üzemeltetése volt. A műsorszolgáltató Telefonhírmondó Részvénytársaság feladata pedig a műsorok készítése és mikrofon elé állítása volt. A rádióadás kezdetben heti 50 órás volt.

Erre az eseményre emlékezünk A MAGYAR RÁDIÓZÁS NAPJÁn.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000, [Krizsákné Farkas Piroska]) és a Jeles napok szerkesztősége

A WHO 1988-ban december 1-jét AZ AIDS ELLENI KÜZDELEM VILÁGNAPJÁvá nyilvánította. Ennek célja, hogy mozgósítsa az embereket a HIV elleni küzdelemben, és tudatosítsa a biztonságos szexuális élet fontosságát.

A világ békemozgalmának aktivistái december 1-jén minden évben tiltakoznak az igazságtalanul bebörtönzöttek szabadon bocsátásáért A BÉKÉÉRT BEBÖRTÖNZÖTTEK NEMZETKÖZI NAPJA keretében.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (Pusztanyék [Kápolnásnyék], 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.): költő, drámaíró. 
A székesfehérvári cisztercieknél és a pesti piaristáknál tanult. 1817-től a pesti egyetem hallgatója, 1824-ben ügyvédi vizsgát tett. Családja nehéz anyagi helyzete miatt 1818-tól Perczel Sándor három fiát (köztük Perczel Móricot) nevelte. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Már fehérvári diák korában verselt. 1823-tól honfoglalási eposzán, a Zalán futásán dolgozott, amely 1825-ben jelent meg. Az Aurora munkatársa, Kisfaludy Károly körének tagja lett. Nevelői állásának megszűnte után válságos anyagi helyzetbe került, de a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjeként megélhetést talált. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává választották. Mint bíráló és nyelvész tevékenykedett a Magyar Tudós Társaságban és a Kisfaludy Társaságban (helyesírási szabályzat, szótár, nyelvtan). 1837–1843 között az Athenaeum szerkesztője volt Bajzával és Toldyval. Szerepet vállalt a politikai küzdelmekben is, kapcsolatban állt Széchenyivel, Kossuthtal, Wesselényivel. 1840-ben négy kötetben adta ki Újabb munkáit. Megismerkedett a 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurával, 1843-ban feleségül vette. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, e minőségében a kezdő Petőfit támogatta. 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke. 1848. március 15-ét Szabad sajtó című versével üdvözölte; az első népképviseleti országgyűlés tagja lett. A szabadságharcot költeménnyel (Harci dal) és cikkekkel szolgálta. A kormányt elkísérte Debrecenbe, Szegedre és Aradra, a detronizáció után a kegyelmi szék bírája. Világos után bujdosott, majd jelentkezett a hatóságnál; egy jóindulatú hivatalnok közbelépésére fölmentették. 1850-től családjával földbérlőként élt vidéken, anyagi gondok közt, betegeskedve, lelkileg összetörve. 1855 őszén temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt az önkényuralom ellen.
A Zalán futását követő kisebb eposzaiban Vörösmarty egyrészt a nemzeti múltat elevenítette fel (Cserhalom, 1825; Eger, 1827); másrészt tündérvilágban játszódó történeteket adott elő (Tündérvölgy, 1825; A Délsziget, 1826).
Lírája a 20-as években jelentős alkotásokkal bővült (Utóhang Cserhalomhoz; Börzsönyben; A magyar költő); új színt hoztak népdalai (A gyászkendő, Haj, száj, szem) és balladái (Szilágyi és Hajmási; A búvár Kund; Toldi). Tündérezés, mese, filozófia, népiesség, képekben gazdag nyelv, sokszínű verselés egyesül Csongor és Tünde című drámai költeményében (1830). Az 1830-as, 1840-es években Vörösmarty Mihály költészetében a líra és a dráma uralkodott. Epigrammái történelmi emlékeket idéznek fel (Mohács; Zrínyi a költő; A nándori toronyőr), és hirdetik a „haza s emberiség” egységét (Pázmán). A reformkor törekvéseit támogatta a letiport lengyelekkel együtt érző (A hontalan; Az élő szobor) és az előkelő nők magyartalanságát ostorozó verseivel (A magyartalan hölgyhöz; Az úri hölgyhöz), valamint szatíráival (Az unalomhoz; Mit csinálunk?; A sors és a magyar ember; Országháza).
Hazafias lírájából kiemelkedik a Szózat (1836) a haza iránti rendületlen hűségre való buzdításával, a nemzeti történelem dicsőséges és tragikus mozzanatainak felidézésével, a jobb jövő kiérdemelt eljövetelének hirdetésével, de egyúttal a nemzeti tragédia lehetőségének felvillantásával is. A Liszt Ferenchez írt óda (1840) romantikus képekkel hirdeti a reformkori reményeket. A Honszeretet (1843) és a Jóslat (1847) int is: a nemzeti egységet az elnyomott nép felszabadításával kell megvalósítani. Az egyetemes emberi sors történetfilozófiai megközelítése érvényesül A Guttenberg albumba írt epigrammában (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844) és Az emberek (1846) című költeményeiben. A Gondolatok a könyvtárban a haladás kérdését veti fel: a vívódó költő pesszimista végkövetkeztetésre jut, mégis vállalja a küzdést: Az emberek keserű áttekintés a jelképekbe tömörített történelemről.
Szerelmi líráját előbb homályos élmények (Idához, Késő vágy, Éj és csillag), 1842-től a Csajághy Laura iránti szerelem ihlették (A szomjú; Laurához). A Laura-versekből kiemelkedik a romantikus képalkotással és ellentételezéssel felépített Ábránd és A merengőhöz, amely élettapasztalatokból fakadó bölcsességet sugalmaz.
Kitűnő Shakespeare-fordításokat készített (Julius Caesar, 1839; Lear király, 1854).
Utolsó éveinek kevés lírai alkotása közül kiemelkedik az Előszó (1850) és A vén cigány (1854).

(Horváth Károly szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

BORBÉLY LAJOS (Csóka, 1843. december1. – Budapest, 1923. szeptember 29.) vaskohómérnök, sokoldalú iparszervező Selmecbányán és Csehországban végezte tanulmányait. Tevékenységét döntően a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt mérnökeként, majd műszaki vezérigazgatójaként fejtette ki. A hatékony termelésszervezés, azaz gazdaságos és modern technológiákkal és eszközökkel végzett termelés volt a célja mint felelős vezetőnek és mint minden műszaki újdonságra nyitott, jól képzett szakembernek. Alig néhány évvel a Martin acélgyártás 1872-es szabadalmaztatása után már lelkes propagálója és alkalmazója lesz az új eljárásnak. Kezdeményezte a Martin és a Bessemer eljárás együttes alkalmazását a később számos helyen használt, úgynevezett duplex eljárás keretében. Elsőnek írt a magyar szakirodalomban a regeneratív tüzelésű izzítókemencékről és nemzetközileg elismert találmánya az 1878-ban Salgótarjánban létesített, kettős munkaterű, ugyancsak regeneratív tüzelésű kavarókemence.
A műszaki kérdések mellett sok egyébbel is foglalkozott: a szakképzést rendkívül fontosnak tartotta, egyik kezdeményezője és támogatója volt a salgótarjáni Iparostanonc Iskola 1889. évi megnyitásának. A dolgozók és családtagjaik részére sportpályákat, kultúrházakat, műkedvelő egyesületeket, zenekarokat, dalköröket hozott létre illetve támogatott. Kórházat, árvaházat, könyvtárat, a kor viszonyai között modernnek számító lakótelepeket építtetett. Ez a kiváló elméleti és gyakorlati szakember a késői utókornak is példát mutatott segítőkészségből és szociális érzékenységből.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Dr. Vajda Pál: Nagy magyar feltalálók, Magyar Életrajzi Lexikon, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993)

INKEY BÉLA (Pozsony, 1847. december 1. – Szombathely, 1921. augusztus 31.): geológus, a magyar agrogeológiai kutatások megalapozója. A freibergi bányászati akadémián szerzett bányamérnöki oklevelet. 1891-ben a Földtani Intézetben megszervezte az agrogeológiai osztályt, amelynek vezetője lett, mint az Intézet főgeológusa. 1897-től visszavonultan élt, birtokán gazdálkodott. Főként síkföldi geológiával, elsősorban az Alföld geológiai felvételezésével foglalkozott.
A hidrotermális ércesedéssel kapcsolatban a világon először Inkey Béla és Pálfy Mór mutatták ki, az Erdélyi-érchegység területén, hogy az egykori kitörési kürtők körzetében találhatók a színesfémérc-telérek (1904).

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)