PÓLYA GYÖRGY (Budapest, 1887. december 13. – Palo Alto (USA), 1985. július 7.) magyar származású matematikus, a heurisztika széles körű alkalmazója és népszerűsítője a budapesti egyetemen jogi, irodalmi, filozófiai, fizikai és matematikai tanulmányokat folytatott. Doktori értekezését 1912-ben a valószínűségszámítás témaköréből írta. 1910 és 1914 között Bécsben, Göttingenben és Párizsban tanult tovább neves matematikusoknál. 1914-ben végleg elhagyta Magyarországot és a zürichi műszaki főiskolán kezdett tanítani, 1928-tól egyetemi tanárként.
1924-ben jelent meg első könyve, a Feladatok és tételek az analízis köréből (társszerző: Szegő Gábor), amely a mai napig fontos, széles körben használt szakmunka maradt. Szakmai érdeklődésének főbb irányai a valós és komplex függvénytan, a valószínűségszámítás, a kombinatorika, az algebrai egyenletek elmélete és a számelmélet voltak. Kutatásai során gyakran indult ki matematikán kívüli problémákból, így például legfontosabb kombinatorikai eredményeire vegyületek izomérszámának vizsgálata vezette.
1940-ben kivándorolt Amerikába és 1942-től a Stanford egyetemen tanított – utolsó előadás-sorozatát 90 éves korában tartotta. Pedagógiai tevékenységének középpontjában a heurisztika, a „felfedezés tudománya” állt. Euler nyomán azt tűzte ki célul, hogy a felfedezés, a gondolatok, a megoldás születésének folyamatában tegye hozzáférhetővé a matematikát a kívülállók számára is, szemben a személytelen, csak a végeredményre figyelő felfogással. Első és legismertebb, 16 nyelvre lefordított könyve A gondolkodás iskolája elemi szinten foglalkozik problémamegoldással, összefoglalja a heurisztika történetét és alapfogalmait, és elsőnek fogalmazza meg híressé vált szabályrendszerét a feladatmegoldásra.
Amellett, hogy nagy tudós és eredeti gondolkodó volt, Pólya Györgyöt szuggesztív előadóként, kiváló pedagógusként és humanista, melegszívű emberként is számon tartották tanítványai, kollégái.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

KERESZTES SZENT JÁNOS (Fontiveros, 1542. június 24. – Ubeda, 1591. december 14.) édesapja korán meghalt, így gyermekkora szegénységben telt. 1563-ban lépett be a karmelita rendbe. Teológiai tanulmányait a salamancai egyetemen végezte. Avilai Szent Teréz tanácsára maradt karmelita szerzetes és szigorú reformintézkedéseket szorgalmazott. Több kolostort is alapított. Az avilai rendház spirituálisa volt 1572 és 1577 között. A rendi reformokat ellenzők börtönbe juttatták 1578-ban. Elmélkedéseiből születtek a lelki irodalom klasszikus alkotásai: Út a Kármel hegyére, A lélek sötét éjszakája, Lekipáros ének, A szeretet eleven lángja. Segovuiában lett perjel 1588-ban, majd Ubedába került a rendi reformokkal kapcsolatos véleménykülönbségek miatt. 1591. december 14-én hunyt el.
Csontjait 1593 óta Segoviában őrzik. 1675-ben boldoggá, 1726-ban szentté avatták.

Nicasius, önkényes magyar nyelvújítási azonosítással Géza, Rheims vértanú érseke volt, akit a hunok fejeztek le (†451), Bár középkori misekönyveink számon tartják, egykorú hazai kultuszához mégis egyedül a gyulafehérvári székesegyház oltármesterségét tudjuk idézni.
Szent Nicasius napján – olvassuk Illyésházy József gróf (†1759) kéziratában minden ajtóra írja azt, hogy ma vagyon Szent Nicasius napja, egerek, patkányok menjetek ki, és elvesznek az háztól – mely esik 14. decembernek. Nem derül ki belőle, hogy a hiedelem népünk szélesebb köreiben ismeretes volt-e. Külföldi párhuzamai is vannak. Lehetséges, hogy a szómágiával (Nicasius, niké = győzelem) van dolgunk. Valószínűbb azonban, hogy évkezdeti gonoszűző szokás tapadt a naphoz.

Bálint Sándor Ünnepi kalendárium (részlet)

A kormány 2001-es rendelete alapján A HŰSÉG NAPJÁvá nyilvánította december 14-ét, annak emlékére, hogy a 1921. december 14–16-án Sopronban és környékén megtartott népszavazáson a lakosság többsége a Magyarországhoz tartozás mellett döntött.

KARDOS LAJOS (Rákospalota, 1899. december 14. – London, 1985. július 12.): pszichológus, egyetemi tanár, a korszerű magyar pszichológusképzés egyik megteremtője. A bécsi egyetemen orvosi oklevelet (1925), majd pszichológiai tanulmányai befejeztével bölcsészdoktori címet szerzett (1929). Rockefeller-ösztöndíjasként 5 évig oktatott és kutatott az USA-ban, 1930-31-ben a Columbia Egyetemen. Magyarországra 1934-ben tért vissza. 1945-től a budapesti egyetem Lélektani Intézetének, majd pszichológiai tanszékének vezetője volt nyugdíjba vonulásáig (1971). A Magyar Pszichológiai Társaság elnökeként (1970-75), évekig vezette a TMB (Tudományos Minősítő Bizottság) Pszichológiai Szakbizottságát. A század olyan jelentős pszichológusainak volt tanítványa illetve munkatársa, mint K. Bükler, Spearman, R. S. Woodworth, Szondi Lipót. Hat évtizedes tudományos munkássága során kiemelkedőt alkotott az érzékelés megismerésének a területén (konstancia jelenség), az állati tanulás, valamint az emberi és állati emlékezet összehasonlítása és a lelki élet eredetével kapcsolatos kutatásai révén. Vezető szerepe volt a korszerű magyar pszichológusképzés megteremtésében.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Észak-Amerika egyik korai magyar leírója, a reformkor kiemelkedő gondolkodója, BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR (Bölön, 1795. december 14. – Kolozsvár, 1842. február 3.) jogi tanulmányai végeztével, 1817-ben lépett írnoki szolgálatba Kolozsvárott az erdélyi főkormányszéknél. 21 évi iratmásolás után, miközben bejárta Európát és Észak-Amerikát, és miután a Magyar tudós Társaság és az Akadémia tagja lett, nevezték ki fogalmazónak.
Bölöni barátai, Döbrentei Gábor és Wesselényi Miklós révén került kapcsolatba a reformmozgalom radikális szárnyával. Kolozsvárott kaszinó, vívóiskola, segélyegylet, olvasókör létrehozását kezdeményezte, szorgalmazta a városi világítás bevezetését, az utcakövezést. Megalapította a Vasárnapi Újság című néplapot és a kolozsvári színház titkári teendőit is ellátta. Dédelgetett útitervei – például India beutazása Kőrösi Csoma nyomdokain – jó darabig nem valósulhattak meg anyagi források hiányában. Végül 1830-ban egy erdélyi főnemes, Béldi Ferenc fogadja útitársául. Először Európa nyugati részét utazzák be, majd áthajóznak New Yorkba. Bejárják az Egyesült Államok keleti részét és Dél-Kanada keleti vidékét. Érdekes élmény lehetett, hogy a jobbágyrendszerből olyan különleges közösségekbe csöppentek, ahol utópisztikus elvek alapján próbáltak az emberek kommunisztikus közösségeket létrehozni. Ilyen volt a „shakerek” telepe, „Economy”, a „harmoniták” faluja vagy Owen angol utópista-szocialista közössége. Mindezekről Bölöni Farkas beszámolóiból kap először hiteles leírást a nagyközönség. Útleírásában foglalkozik a pusztuló indiánok sorsával és a néger rabszolgakérdéssel is. Utazás Észak-Amerikában című könyve 1834-ben és 1835-ben két kiadásban, több mint 2000 példányban jelenik meg, ami akkoriban hallatlan sikernek számított és igen nagy hatást tett a közvéleményre. A hatóságok a reformszellem élesztését látták írásában és hamarosan betiltották a könyvet. Útinaplójának európai része csak mintegy 100 évvel halála után, 1943-ban jelent meg.
Könyve miatt „veszedelmes” ember hírébe került, magányossá, csalódottá vált, egyre súlyosbodó betegség is gyötörte. Ebben a depresszív korszakában (1835–36) írt naplója ma is forrásértékű műnek számít.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)