"Erőt és észt mutatni, miközben gyenge az ember" ? fogalmazza meg a tábornagy (Rolf Hoppe), amikor a páholyába hívja Hendrik Höfgent (Klaus-Maria Brandauer), a Mephistót alakító színészt. Höfgen, aki eladja lelkét az ördögnek, pontosan tudja, mire célzott a náci hierarchia legfelsőbb köréhez tartozó politikus.
Persze, más fénytörésben láthatjuk a filmet a 2012-es év magaslati pontjáról visszanézve. Azok a reflektorfények, melyek az épülő stadionban Höfgen arcába világítanak, számunkra az elmúlt 30 évet világítják meg. Nyilván könnyű lenne a mozit Szabó István ügynökügye felől vizsgálni, és ezt most hagyjuk is, sokkal fontosabb az, hogy mennyire bátor volt a nagyon is gyenge irodalmi alapanyagból összegyúrt forgatókönyv. A Kádár-éra egyetlen filmje sem mondta ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egy tőről fakad, és hogy mindkettőnek az állami terror az alapja. A Mephisto ezt bizony kimondja. Meglepő, hogy nem tűnt fel 1981-ben az Aczél-korszak cenzorainak, hogy szó szerint ugyanazt a rendezői utasítást adja Höfgen a kommunista színház akcionista darabjához, mint később a náci színház színészvezetéséhez.
Szabó filmje tisztességes vállalás, melynek fókuszában az emberi hiúság áll, illetve az a kérdés, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk-e a művészi fejlődés külső körülményeit. Nevén nevezve a gyereket: elfogadjuk-e azt a kézfogást, mellyel erkölcsileg a mélybe rántanak, ugyanakkor megadják a kiteljesedés látszatszabadságát. Miképp oldjuk fel ezt a dilemmát?
A film azok számára is élvezhető, akik irtóznak a művészlétet ábrázoló alkotások modorba hajló túlhabzásaitól, mert Szabó nem a színházról szóló művészfilmet készített, hanem az esendő, sikerre szomjazó ember önfeladását írja körül.
A harmincas évek fordulójának nagyszabású tablójában megismerhetjük a megfelelési kényszeres művész ördögi paktumát, az önfeladás stációit és az önfelmentés aljas kis trükkjeit, ahonnan már nincs visszaút.
A nagytotálok és szűk beállítások wagneri ritmusa az európai filmművészet egyedülálló alkotásává teszi a Mephistót, melyben a Szabóra jellemző, opálos lírai képek olvadnak össze a keményre kalapált, geometriai alakzatokat idéző náci propagandafilmek elemeivel. Joggal merülhet fel, hogy Klaus-Maria Brandauer karizmatikus figura-e ehhez a szerephez, olyan művész-e, aki ért úgymond a siker alkímiájához, hiszen egy nyúzott vidéki színész benyomását kelti akkor is, amikor hatalma csúcsán állva élet és halál ura. Mégis: ma már nem tudnánk elképzelni a filmet más színésszel.
A Mephisto csúcspontja maga a zárójelenet, amikor Höfgen szemébe világít az épülő stadion reflektora és ő rádöbben: nincs visszaút, a pokol jellemteleneknek fenntartott csarnokában fog elégni. De emlékezetes marad az a jelenet is, amikor Höfgen a tábornagy irodájában megpróbál közbenjárni a kommunista múlttal terhelt barátja, Otto Ulrichs érdekében. A kopasz, nagydarab náci vezér felháborodva elzavarja. Ekkor válik világossá, hogy a hatalom számára a művészet legfeljebb afféle fényesen csillogó, aranyszínű bojt egy képzeletbeli egyenruhán.
Amikor a Néprajzi Múzeum csarnokában forgatott epizódban feltűnik maga a rendező, Szabó István is, megjegyzi: ?és nekünk még tapsolnunk is kell ehhez.?
A Mephisto univerzális film, Szabó pályának csúcsteljesítménye az alkukról, az önfelmentésről és más élethazugságokról.
