Ez nem az a munkahely, ahol kapkodni kell

Apropó logó, a jelzést nem grafikusok, hanem a University of California campusán dolgozó tudós, Nels Garden javasolta, akkor még kék-magenta színösszeállításban. A jel egy atommagot, illetve a belőle minden irányba áradó sugárzást ábrázolja. Ilyen jelzésekből elég sok volt a bátaapáti Nemzeti Radioaktívhulladék-tárolóban.

Hogyan lesz az atomenergia?

Az atomerőmű a villamosenergia-előállítás elvében nem különbözik a többi erőműtől: egy generátor mechanikai energiát elektromos energiává alakít az elektromos indukció elvén. A reaktorban az uránatommagok hasadásából álló kontrollált láncreakció során felmelegszik az azt körbevevő víz, amit szivattyúk segítségével forgatnak. Magyarországon nyomottvizes reaktorokat használnak, a láncreakcióhoz pedig le kell lassítani a hasadás során keletkező gyors neutronokat, a moderátor szerepét épp a víz tölti be.

A reaktor és a gőzfejlesztő közötti körforgást primer körnek nevezik, a rendszerben 123 bar nyomás uralkodik, emiatt 300 fokon sem forr el az egyébként radioaktív víz. A gőzfejlesztőben ez a primer kör adja át hőenergiájának egy részét a szekunder körben keringő nem radioaktív víznek, ahol kisebb a nyomás, így gőz képződik. A gőz turbinákat hajt meg, amelyek megforgatják a generátort, ebből lesz az áram. Pakson a Duna vizét használják, hogy a kondenzátorokban lévő szekunder kör vizét lehűtsék, majd visszajuttassák a gőzfejlesztőbe. A kétkörös rendszer nagy előnye, hogy a turbina nem érintkezik a primer kör radioaktív közegével.

A világ atomerőműveinek mintegy hatvan százaléka nyomottvizes technológiával működik. A másik elterjedt típus a forralóvizes, ebben egyetlen kör található, a reaktorban a hűtővíz elforr, és az így termelt gőz hajtja meg a turbinát.

Természetesen ilyen körülmények között radioaktív hulladék is keletkezik, ennek elhelyezése az atomenergetika egyik legfontosabb feladatának számít. A kiégett fűtőelemeket átmeneti időszakra Magyarországon a kiégett kazetták átmeneti tárolójában, vagyis a KKÁT-ban tárolják. Pakson az elhasznált üzemanyagot egy időre előbb az erőmű reaktorai mellett fekvő hűtővizes medencében helyezik el. A kazettákban ekkor már nem zajlik láncreakció, a radioaktív bomlás során viszont hő termelődik. Három-öt év után aztán átszállítják őket a KKÁT-ba, egyszerre maximum harmincasával, hűtővizes konténerekben. A felszíni létesítményben a kazettákat egyesével kiveszik, megszárítják, majd hermetikusan lezárt acélcsövekbe helyezik el őket. A vasbeton építményben tárolják a kiégett fűtőelemeket, hűtésüket pedig természetes szellőzéssel oldják meg, a levegő nem érintkezik a fűtőelemekkel, csak a tárolócsövek között áramlik. Végleges elhelyezésük még nem megoldott, azonban kutatások folynak a Nyugat-Mecsekben egy mélységi geológiai tároló létrehozására a bodai agyagkő formációban, ahol a biztonságot egymillió évre kell bizonyítani.

Kis falu Tolna megyében

Az M6-os autópályáról lecsatlakozva azonnal dimbes-dombos tájra jutunk. A főút itt kanyarog el a takaros, gyéren lakott falvak között, az ember mintha A Gyűrűk Ura Megyéjébe csöppent volna. Húszpercnyi autózás után jutunk el Bátaapátiba, és bár a látképet nem uralja a létesítmény, több helyen is táblák állítanak irányba bennünket a Nemzeti Radioaktívhulladék-tároló felé. A település a Mórágyi rögön, Magyarország egyik legrégibb, 340 millió éves gránitformációján fekszik. Ebben a tömbben alakították ki a Nemzeti Radioaktívhulladék-tárolót 250 méter mélyen, a Balti-tenger szintjén.

Magyarországon nemcsak a fűtőelemeket kell elhelyezni, hanem kis és közepes aktivitású radioaktív hulladék is keletkezik – többségében az atomiparban. Kísérőnk, Kern Zoltán, a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft. kommunikációs főmunkatársa elmondása szerint a hulladék osztályozásának kritériumait jogszabály rögzíti: az a hulladék számít ebbe a kategóriába, amelyiknek tárolása folyamán a hőtermelést nem kell figyelembe venni. „Kis és közepes aktivitású hulladék végleges elhelyezésénél nagyobb a mozgástér, mint például a kiégett fűtőelemek végleges tárolásánál. Több terület és körülmény jöhet szóba. Hazánkban a keresési folyamat elején kiszűrték az atomerőműhöz közeli, alkalmasnak tűnő területeket: ezek az önkormányzatok levelet kaptak, hogy érdekelné-e őket a radioaktívhulladék-tároló létesítésének lehetősége. Bátaapáti igent mondott. Kapcsolatba léptünk velük, a felszíni és mélységi kutatás közben végig bevontuk őket a folyamatokba, kommunikáltunk velük, a lakosság mindenről tudott. A csúcspont a véleménynyilvánító népszavazás volt, a voksolók több mint kilencven százaléka szavazott igennel a tárolóra” – árulja el Kern Zoltán. Hozzáteszi, nem titok, hogy a térség támogatást kap mindezért, ráadásul a létesítmény munkahelyeket is teremtett. „Azt kellett megértetni az emberekkel, hogy milyen ez a rendszer, mi kerül ide, hiszen a lakosság érthető módon kockázatokban gondolkodik, beszélnünk kellett arról, amit ők veszélyesnek gondoltak. Általában kétévente végzünk közvélemény-kutatást, most is hetvennyolc százalék a tároló elfogadottsága, ami világszinten kiemelkedő.”

A létesítményt kívülről szögesdrót védi, ezen kívül azonban semmi nem jelzi, mi is történik a mélyben. A fogadóépületet elhagyva az udvarra jutunk, ahol egy rakodójármű pihen. Furcsa, bódészerű építmény szúr szemet, amiről kiderül, hogy egy monitoringállomás, ahol sok egyéb mellett a háttérsugárzást is mérik. Lent, a tárolóban, fent az épületekben és a környéken is elhelyeztek ilyen állomásokat.

Az udvarról jutunk a technológiai épületbe. Itt kapunk fehér köpenyt, fehér munkavédelmi sisakot és egy személyre szabott dozimétert, amit a ruha mellzsebébe kell tenni – így válik ellenőrizhetővé a személyenként kapott dózis. Csatlakozik hozzánk a létesítmény egy dozimetrikus munkatársa, Szentpál Csaba, akinél egy nagyobb Geiger–Müller-számláló is van, az eszköz pedig, ha bekapcsolják, a sokak számára ismerős kattogást produkálja. A számláló az ionizáló sugárzást méri úgy, hogy a csőben található nemesgáz ionizálódik, ezt a folyamatot teszi hallhatóvá az eszköz. Ha bekapcsoljuk, akkor is kattogni fog, hiszen a háttérsugárzás mindenhol megfigyelhető.

A technológiai épület csarnokában lehetőség van átmenetileg tárolni a kis és közepes radioaktivitású hulladékot tartalmazó hordókat, csomagokat. Egészen közel kell mennünk a hordókhoz, hogy a kint mért adatokhoz képest megugorjon a sugárzás. Az ionizáló sugárzás SI-mértékegysége a Sievert, Magyarországon a háttérsugárzás 50–180 nSv/h között ingadozik, függően a földrajzi tényezőktől. Közvetlenül a hordók mellett ennek az értéknek körülbelül az ötvenszeresét mérhettük – ahogy Kern Zoltán fogalmaz, a nukleáris iparban ez egyáltalán nem számít kiemelkedő értéknek. Összehasonlításképpen, egy erős dohányos olyan dózisterhelést szenved el káros szenvedélye miatt, mintha folyamatosan egy ilyen környezetben élne. A helyiségben speciális szellőztetőrendszer működik, mesterségesen alacsonyabb nyomást hoznak létre, aminek köszönhetően a nyitott ajtókon keresztül a levegő mindig befelé áramlik, ki csak a szűrőrendszerrel felszerelt szellőzőn juthat. Természetesen a teremben is található monitoringállomás. A dózisteljesítményt mérő detektorokat kétévente hitelesítik, és mindenből tartalék is rendelkezésre áll. Természetesen a beavatkozást követően a használt szűrőket is bevizsgálják, ahogy a létesítmény területén keletkező összes hulladékot; még egy eldobott papírlapot is potenciálisan radioaktívként tartanak számon, amíg ennek ellenkezőjét nem igazolják.

A csarnok alatti szinten a technológiaiszennyvíz-gyűjtő helyiség található, három, 12 köbméteres fémtartállyal. A terem padlózata is fémből készült, Kern Zoltán úgy fogalmaz, hogy egy „fémteknő” közepén állunk. A túlbiztosítás jellemző erre az iparágra, és bár a három tartály egymással kapcsolatban áll, tehát az egyik meghibásodása esetén a másik kettő tudja fogadni a tartalmát, de ha mégis mindhárom egyszerre sérülne meg, és kezdené ereszteni a tartalmát – ami ottjártunkkor száz százalékban a takarítógép által generált felmosóvíz volt –, akkor a fémteknőbe folyna a víz, amelyet szivattyúkkal lehet kezelni – ezekből mindjárt kettő is helyet kap a teremben, ha az egyik meghibásodna. „A mi munkánkban alapvetés, hogy mindenből legyen tartalék” – teszi hozzá Szentpál Csaba. Az itt keletkező szennyvizet a hatósági előírások szerint ellenőrzik, mérik, és csak megfelelő eredmények esetén engedhetik a kommunális szennyvízbe. Ha véletlenül radioaktívan szennyezett lenne, akkor a telephelyen kezelik, betonba keverve hordóban szilárdítják és elhelyezik – de ilyen még nem fordult elő a létesítmény történetében. Ahogy erre, úgy mindenre van forgatókönyv, valamint a környék illetékes tűzoltóságait is kiképezték a veszélyhelyzetek elhárítására, a rendőrséggel és a katasztrófavédelemmel együtt járnak a helyszínre gyakorlatozni. Szentpál Csaba kiemeli: „ez nem az a munkahely, ahol kapkodni kell. Amikor elkezdtem itt dolgozni, azt mondták, hogy inkább gondoljunk végig mindent kétszer, mielőtt cselekszünk.”

A föld mélyén

A technológiai épületből kilépve furgonba szállunk. A nyugati portálépületet vesszük célba, itt bukik a mélybe a gránitba robbantott járat. A lejtősaknával párhuzamosan fut a mélybe keleti társa, ez az építési terület – az így egybefüggő vágatrendszer határait elzárták egymástól. Két kilométer hosszan utazunk az egyre mélyülő járatban, majd leérünk kétszáz méterre, a Balti-tenger szintjére. Itt található a két tárolókamra, a már betelt egyes számú és a még üres kettes. Az eredeti koncepció szerint kilenc hordót helyeztek egy vasbeton konténerbe, és a benne fennmaradó üres helyet inaktív betonnal öntötték ki. Ezeket aztán a Föld alá szállították, és az első tárolókamrában helyezték el.

A vasbeton konténer nyújtotta védelem megnyugtató, Szentpál Csaba egyetlen darab konténer egyetlen pontján tud csak megemelkedett sugárzási értéket mutatni – nekinyomva a számlálót 1000 nSv/h értékűt. Ahogy fogalmaz, ezen a ponton egy óra alatt olyan mértékű dózist kapnánk, mintha megennénk tíz darab banánt, ugyanis a sokak által kedvelt gyümölcs is tartalmaz természetes radioaktív kálium izotópot.

Az első tárolókamráról már ejtettünk szót, azonban a másodiktól merőben új tárolási koncepciót alakítottak ki. Kern Zoltán elárulja, hogy a vasbeton konténer jól működött, viszont rengeteg szabad tér maradt, a konténereket sima, nem radioaktív betonnal töltötték ki, ami miatt az egész kamra körülbelül 17 százalékát alkotja hulladék. „Elkezdtünk gondolkodni, hogyan tudnánk a biztonsági szintet megőrizve jobb helykihasználást elérni. Egy óriási betonmedencét építettünk. Az újfajta fém csomagokat pedig folyékony radioaktív hulladékból kevert betonnal töltik ki a Paksi Atomerőműben, ami azért is hasznos, hisz csak szilárd formában lehet véglegesen hulladékot tárolni. Így a második kamrától 51 százalékra emelkedik a kihasználtság.” Az új koncepció lényege, hogy a kamrát a fém hulladékcsomagokkal való feltöltés során csaknem folyamatosan, húszméterenként falazzák le előregyártott vasbetonelemekkel, a konténerek közötti rést inaktív cementhabarccsal töltik ki, majd a „csomagok” tetejére is hordókat helyeznek, a hézagokat pedig szintén inaktív betonnal töltik fel. „2010-ben ültek le először a mérnökök, hogy megkezdjék a tervezést, és idén érkeztek először az új hulladékcsomagok az atomerőműből. Nálunk lassan őrölnek a malmok, az engedélyeztetési folyamatok nagyon hosszúak” – teszi hozzá Kern Zoltán. Jelen állás szerint a bátaapáti tároló a további négy tervezett kamrával elég lesz Paks leszerelésére is.

Fontos kérdés, hogy meddig marad radioaktív a hulladék. Kern elmondja, ha mindenképpen ragaszkodunk valamilyen számhoz, akkor azt lehet mondani, hogy az ide helyezett hulladékban a megtalálható mértékadó izotópok felezési ideje harminc évnél rövidebb. Ha ezt a harmincéves felezési időt vesszük alapul, akkor háromszáz év múlva az aktivitás ezredrészére, míg hatszáz év múlva milliomod részére csökken. Persze ennél azért összetettebb a dolog, ezért a szakembereknek biztonsági értékeléssel kell igazolniuk, hogy sem a mai, sem a jövő generáció lakosságát nem éri a természetes forrásokból származó dózis harmincadánál nagyobb sugárterhelés. Annak érdekében, hogy csak az engedélyeknek megfelelő hulladék kerülhessen a létesítménybe, minden ide érkező anyag többszörös ellenőrzésen esik át már a beszállítás előtt.

A radioaktivitásról

Hogy mennyire könnyű átadni a lakosoknak a tároló koncepcióját? „Amikor ide lehozod őket, onnantól kezdve könnyű. Mikor kijelented, hogy innen kellene kikerülnie az izotópnak, és az emberek kezébe adsz egy darab gránitot, demonstrálva, hogy ezen a kőzeten keresztül, s vázolod a körülményeket, az nagyban segít. Ha elmegyek valahová, és mesélek erről a helyről, az nem olyan, mintha a saját szemeddel látnád. Főleg, ha rájössz, hogy beengedünk ide, nem titkolunk semmit” – mondja Kern Zoltán. Évről évre változó az érdeklődés, teszi hozzá, nagyon sokan jöttek már a kutatási időszakban is, a kezdetektől száztíz-százhúszezren voltak kíváncsiak a létesítményeikre, kiállítótereikre, főleg Bátaapátiban. „Külföldről is sokan érkeznek, mert kevés olyan földalatti tároló van, ami direkt radioaktív hulladék végleges elhelyezésére készült. Az elsők között voltunk Európában, akik ilyen típusú tárolót létesítettek.” Elmondása szerint az emberek érdeklődnek az atomenergia iránt. Gyakran szerveznek túrákat, amikor egy nap alatt meglátogatják az Atomenergetikai Múzeumot, az atomerőmű látogatóközpontját és Bátaapátit is. Hozzáteszi, az ötvenes évek óta van izotópfelhasználásunk, és gyakran kell emlékeztetnie az embereket, hogy ez az ő hulladékuk is: hiszen elektromosságot mindenki használ, és sajnos az egészségügyben is sokan kapcsolatba kerülnek az ionizáló sugárzással. „Negatív tapasztalat is akad: támadt már nekem látogató, hogy mit képzelünk magunkról, mit csinálunk, miért szennyezzük a környezetet? De valójában Magyarország legnagyobb környezetvédelmi projektjét valósítjuk meg: úgy zárjuk el a hulladékot, hogy sem most, sem a jövőben ne jelentsen veszélyt az élővilágra.”

Az sajnos nem derül ki, hogy az atomenergetikában dolgozóknak van-e patrónusuk, viszont a keleti vágat lejtősaknájában ott van Szent Borbála szobra – ő a bányászok védőszentje. Kern Zoltán szerint az itt zajló munkálatok a geológiához, bányászathoz állnak igazán közel. Valahogy így van ez az atomenergiával is. Olyan fiatal még az ipar, hogy nincsen saját hitrendszere, nem alakult ki mitológia körülötte – egyelőre csak hírhedt negatív és alig ismert pozitív mítoszai akadnak. Tény azonban, hogy 1942. december 2-a délutánján Enrico Fermi és Szilárd Leó vezetésével létrejött az első önfenntartó láncreakció, és elkezdődött az atomkor. Nyolcvan évvel később pedig – akár tetszik nekünk, akár nem –, továbbra is megkerülhetetlen az atomenergia. A megszelídített fenevaddal, a kontrollált láncreakcióval az ember egy újabb megmászhatatlannak tűnő csúcsra hágott fel. A legnehezebb mégis mindig az ereszkedés. A radioaktívhulladék-tárolók, az atomipart övező biztonsági előírások azonban arra engednek következtetni, hogy sikerrel járhat az emberiség.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin magazin 2023/9. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

Fotók: Éberling András

#szemét #újrahasznosítás