A feltámadás - IL GIARDINO ARMONICO

 

A korhű hangszereken játszó barokk zenekar, a Giardino Armonico éppen 25 éves az idén. Egyik alapítója, Giovanni Antonini egyben karmesterük is. Ezen az estén Händel: La Resurrezione (A feltámadás) című oratóriumát vezényelte. Az együttes viszonylag gyakori vendég Magyarországon, és még sosem okoztak csalódást. Ők semmiképpen sem a langyos teljesítményt nyújtó zenészek közé tartoznak. Játékuk, dinamikájuk, hangszíneik, virtuozitásuk sokszor szinte szétfeszítik a darabokat és a termeket, de jó is néha kilépni az egyhangúságból. Ezúttal is legjobb értékeiket vonultatták fel, tetézve a vokális darabokban megkívánt alázattal, a tökéletes harmóniában való együttjátszással. Itt nem fordulhat elő, hogy a zenekar túlharsogjon egy énekest. Itt minden szólam és hangszer egyenrangú az énekessel, mégis finoman mögé simul, sosem tolakszik az előtérbe. A nem igazán nagy apparátus (alig több mint húsz muzsikus) telt hangzást nyújt, de a szólisztikus részek is kiválóak. Csodálatos a fúvós hangzás, nagyszerűek az oboák. Külön érdekesség, hogy a karmester néhol furulyán játszva irányította a zenekart. Egészen szokatlan megoldásként a csembaló lábak nélkül az orgona tetejére került, bizarr látványt nyújtva, de megkímélve a művészt a hangszerek közti szaladgálástól, ami egyébként az általánosan bevett gyakorlat, ha egy ember játssza mindkét szólamot. Nagyszerű volt a continuo is, remekül szólt a lant, a viola da gamba, a gordonka.

Az énekesek nem nyújtottak ennyire egyenletes teljesítményt. Én legtöbbre Luca Pisaroni basszusát értékeltem Luciferként. Szép színű hangja és jó technikája, muzikalitása, drámai ereje kiemelték a többiek közül. Az angol Jeremy Ovenden János szerepében egyenletesen meggyőző volt, kiegyenlítetten szólt tenor hangja minden fekvésben, csak a hang színével nem voltam kibékülve. Nem eléggé szép árnyalatú, kicsit száraz, nem eléggé zengő, telt. Az énekesnők közül a legismertebb és kétségtelenül a legjobb is Roberta Invernizzi volt Mária Magdolnaként, aki néhol bravúros, néhol kissé laposabb teljesítményt nyújtott. Angyalként túl frivol volt és a koloratúra részekkel nem mindig bírt Maria Espada. A mezzo Marina de Liso (Kleofás) a mély fekvésekben kissé búgó, majd megbicsaklóan kúszik föl a magasabb lagékba, ahol a hang jóval gyengébben szól. Mindez azonban csak kötözködés. Az egész este az ünnephez és az egészen pazar händeli zenéhez méltó élményt nyújtott. A zeneszerzőt nem lehet eléggé és elégszer dicsérni. Ezt a művét Rómában szerezte és húsvét vasárnap mutatták be nagy színpadi pompával. Valóban nem nélkülözi az operai elemeket, ami neki magának is annyira tetszett, hogy több részletét, sőt teljes áriáját felhasználta későbbi műveiben, Mária Magdolna legvirtuózabb áriáját például az Il pastor fidóban. Akkor szokatlanul énekesnő adta elő Mária Magdolna szerepét, de csak egyszer, aztán a pápa megbotránkozása miatt kasztrált énekessel helyettesítették. Így is, úgy is nagy lehetőség az énekesnek.

És néhány nem zenei megjegyzés: a bőrszerkós gambás a vörös nyakkendős, öltönyös karmesterrel nézett szembe, pár kék nyakkendő feleselt a szólisták frakkjával, és a kavalkádot tetézte sajnos az örökzöld látvány: az énekesnők hasig dekoltált, ujjatlan, váll nélküli ruhában énekelnek Jézus kínhaláláról. Ez nem ízléses, bár sajnos általános jelenség, amire érdemes lenne odafigyelni.

Mint ahogy a szöveget feliratozóknak is a gép kezelésére. Elég lassan rázódott be a dolog, a kivetítőn az oratórium első részében sokszor percekig semmi nem volt látható, és nem csak a szöveg ismétlődései miatt. Néhol egy vessző után hiába vártuk a mondat folytatását, máshol egymásnak felelgető énekesekből csak az egyiket feliratozták, szóval zötyögősen ment. Szerencsére a muzsikálás nem zötyögött. Még mindig sokkal jobb, mintha fordítva történt volna.